BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Két tinédzser lány ismerkedése az erotikus birkózás világával. FIGYELEM! A történetet, jobb híján,...
Van egy könyv, aminek ugyanez a címe: Stepbrother Dearest. Nem könyvajánlót írok, hanem egy...
(szex, erotikus kannibalizmus) -Bob! -Igen kicsim? -Mmm..nem érdekes. -Mi nem érdekes? -Gondoltál...
(Szex, halál) GYALOG ÜTI A FUTÓT, E5 Elda idegesen mosolyogva nézte ahogy William a négyzetének...
A vég kezdete - mint a legtöbb fontos dolog az életben - a szenvedély pillanatában hirtelen...
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Kávémesék: „Úsz”

A folyóparti falu kilométerben nem volt messze a várostól, mégis, mintha évszázadok választották volna el tőle. nem volt rá igaz a mondás, hogy „megállt az idő”, hiszen ott sohasem mozdult semmi sem, csak teltek a napok, a hónapok, az évek és az évszázadok. A parasztok minden reggel felkeltek, ellátták a földet, az állatokat, vasárnap ünnepi ruhát vettek fel és elmentek a templomba. Nem vitték semmire, mégis teljes volt a világuk.
Azokban az években még csodaszámba ment, ha egy kocsi magától ment, s nem kellett elé ökröt vagy lovat fogni, így fél szemmel mindenki az automobilt figyelte, amivel a két pantallós úriember érkezett. Igaz, senki nem hagyta abba a munkát, de azért félszemmel mindenki a jövevényeket figyelte.
Azok megálltak a falu határában, kiszálltak és nagyban magyaráztak valamit egymásnak. Aztán visszaültek, beindították a motort és újra keresztülhajtottak a falun, olyan érdeklődéssel nézve körbe, mintha egy szafarin a bennszülötteket tanulmányoznák.
Néhány hónap múlva munkások érkeztek, alapokat ástak, falakat húztak fel. A falusiak csak csendben néztek egymásra. Hiszen azt a területet néhány évente mindig elönti a folyó, hát ezek a városiak ezt nem tudják? De nem mondtak semmit sem, hiszen tudták, hogy a parasztnak „hallgass” a neve.
Amikor elkészült a ház, a pantallós úriember szépen berendezte, a falusi gyerekek arról álmodoztak, hogy a várban a király sem élhet gazdagabban, mint ahogy a pantallós úriember a „kastélyában”, ahogy a villát nevezték. Igaz, gyakran járt le a faluba, főleg hétvégenként, de a templomban sohasem látták. Városiak, mondták maguk között a falusiak – és ebben a szóban, ahogy kiejtették: „városiak”, minden büszkeségük benne volt.
Egyszer váltottak csak vele pár szót, amikor bement az elöljáróságra, hogy megkérdezze, hogy nem lenne-e valami jóravaló ember, aki télen vigyázná a házát, a távollétében. Egyszerű, jóindulatú kérdés volt talán, de a falusiakat vérig sértette. Köztük nincs olyan, aki elvenné, ami a másé! Mit gondol ez róluk?
Teltek az évek, s a folyó, ahogy a falusiak megjósolták, kiöntött és elárasztotta a házat. A falusiak nem tehettek semmit, hiszen a házon lakat volt, csak tehetetlenül nézték, ahogy a víz elviszi azt a sok finom holmit. Egy kislány cserfentett csak ennyit: „Úszik a zsidó…” Neki mindenki, aki a városból jött, nadrágot viselt és nem járt templomba, ennek minősült. Az apja felhúzta a szemét, az anyja meg egy nyaklevest kevert le neki: a falun törvénye tiltotta, hogy mások bajának örüljenek.
A pantallós ember nemsokára új mesterembereket küldött és rendbe hozatta a villát.

És az idő elérte a falut: kitört a háború… Először csak a tanító rakta ki a rádiót az ablakba, majd lassan eltünedeztek a férfiak, s helyettük csak hivatalos hangú levelek érkeztek a frontról. Majd az égen feltűntek a bombázó repülőgépek és hivatalos személy érkezett a városból, aki pecséttel zárta le a villát. Újabb hónapok elteltével katonák jöttek, védállásokat építettek és továbbvonultak. Már tél volt, a folyó kacsintott a jégnek, amikor egy gazdátlan csónakot sodort partra az át.  A csónakban a pokrócok alatt egy falubeli legény feküdt. Elvitték szülei házába, pálinkával megélesztették, de az csak menni akart. Nem szólt egy szót sem arról, hogy mi történt a városban, hogy miért úszott le egy csónakban, csak annyit, hogy mennie kell, úsznia tovább. Már senkinek sem volt ereje arra, hogy tartóztassa, senki sem merte azt mondani, hogy itt vagy ott jobb lenne, hát elköszönt a szüleitől és továbbereszkedett alá a folyón.
Hangosak voltak az éjszakák ágyúzástól, néha a felhők tükrözték a harcok fényeit a városból, s a víz holttesteket sodort ki a partra. A legtöbbjük már felismerhetetlen volt, de az egyik előtt hosszan álltak. A pantallós ember volt.
Nem tudták, milyen hitben élt, de saját sírt adtak neki a temetőben, fejfát állítottak neki, hiszen volt földje, volt háza a faluban: közéjük való volt. Néma volt a temetés, a kántor sem énekelt, csak a hideg téli szél süvített és egy kislány zokogott; aki annak idején kicsúfolta, amikor az ár elvitte a házát.
És amikor újra megáradt a folyó, a falusiak nem törődtek a hivatalos pecséttel az ajtón, feltörték, kimenekítettek mindent, s amikor elvonult a víz, az asszonyok kitakarították a házat és a férfiak mindent visszavittek, ahogyan volt annak előtte.

Nemsokára beköszöntött a béke, új egyenruhások jöttek, új pecsétekkel, új törvényekkel. És az új törvények nevében rámutattak egy-egy családra, hogy menniük kell. Nem mondták hova, csak azt, hogy 25 vagy 50 kilónyit vihetnek-e magukkal. Hajnalban, amikor az egyik család útra kelt, az apa csak ennyit mondott: „Most minket úsztat a víz…”
Hasonló történetek
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
Arra tértem magamhoz, hogy rengetegen taposnak rajtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, rengeteg ember hajol fölém, és néz valamit mellettem. Odafordultam, és… felüvöltöttem. Én feküdtem ott. Véresen, a hasamnál két szúrás éktelenkedett – még most is szivárgott belőle a vér. Arcom falfehér volt, szemem csukva. Most a gondolkodó magamra néztem, és újra felsikoltottam. Az is én voltam, csak éppen áttetsző volt a testem, és olyan opálos színű...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned