Holtomiglan....

Eltelt talán 4 év is már. Lehet 5…ki számolja?! 5 éve beszéltek utoljára. 5 éve tette meg vele azt, és így visszagondolva, megverné saját magát ha tehetné. Újra magába bolondította a lányt, majd eldobta magától egy másikért. Akibe szerelmes lett ugyan, és együtt vannak a mai napig, mégis…valami még mindig nem olyan. Valami már 5 éve nem olyan. Csak leugrott meginni egy sört…meleg nyári este volt, ez érthető. Tíz perce volt, utána be kellett mennie a barátnőjéért a városba. Közben megérkeztek a haverok is, szépen kezdődik a sztorizás, kivel mi van, csajok, kocsik, már megint „az a köcsög főnök, hogy sosem képes annyit fizetni, mint kellene”…Háttal ült az ajtónak, csak annyit látott, hogy a haverja megáll a története közepén, és mereven bámulja a bejáratot. Hátranézett, és benne is leállt egy kicsit minden.
Ott állt az ajtóban. A lány. Gyönyörűbb volt, mint amilyennek emlékezett rá. A barna, hullámos haja a háta közepénél is tovább ért már, egy feszes farmer volt rajta, és egy laza, aranyszínű felső. Amikor hátrafordult, látni lehetett, hogy a felső a hátán teljesen kivágott, és kis aranyláncok tartják össze. Az enyhén barna bőrén istenien mutatott. Összetalálkozott a tekintetük, a lány elmosolyogta magát.
- Szia… - mondta, és látszott a szemén, hogy tényleg örül annak, hogy láthatja a fiút. Adott neki két puszit.
- Csáó…- válaszolta a fiú, de ennél többet nem tudott mondani.
- Mi a helyzet? Jól vagy?- a fiú csak bólogatott. – Boldog vagy?- közben végig mosolygott. A fiú vállat vont.
- Meg vagyok.- a lány mégegyszer rámosolygott, megszorította a kezét, és a barátnőihez ment. A fiú a szeme sarkából követte őt. Látta, amint megörülnek egymásnak a régi barátnők, mert régen találkoztak. Látta, ahogy a lány kis ajándékot ad mindkettőjüknek. Látta, ahogy a lány büszkén mutatja
a gyűrűt a jobb kezén. Hallotta, ahogy az egyik barátnője meglepetten szinte kiabált:
- Eljegyzett? KOMOLYAN ELJEGYZETT? ÚRISTEN! – megölelték egymást. A fiú arcáról lehervadt a mosoly. Ekkor belépett a lány vőlegénye: az az ember, aki miatt annak idején szakítottak.
- Hé, na mi van, dicsekszünk, dicsekszünk?- megcsókolta, és megölelte a lányt. Lerítt róluk, hogy boldogok. A fiú úgy érezte (4 év „csend” után is), hogy összetört benne valami. Két perc múlva már indultak is. A lány tekintetével a volt barátját kereste, de az már nem volt ott- benn ült a kocsijában, és a város felé hajtott, százharminccal.

Aznap este megkérte a barátnője kezét. Másnap a munkahelyén elfogadta a németországi állást. Tudta, hogy soha többet az életben nem lesz igazán boldog.