Harry Potter és a Varázslók Háborúja 12.

12. fejezet
Az árvaház

Harry, Ron és Hermione vasárnap este hagyták el a Roxfortot, McGalagony kandallóján keresztül a Black-házba mentek. Alig csitultak el az iskolában a váratlan érkezésük miatti pletykák és találgatások, máris újabb szóbeszédek keltek szárnyra a három jó barát gyors távozása miatt.
Vasárnap este Harry első dolga volt, hogy felrohanjon emeleti szobájába és megkeresse az itthon felejtett pecsétnyomót. Mihelyt kinyitotta az ajtót, azonnal észrevette, hogy a pecsétnyomó az ágyon hever, a pakolás közben maradhatott itt véletlenül. Felkapta a pecsételőt és visszasietett a konyhába, ahol a hopp-hálózaton keresztül átküldte a Prewett-házba.
- Egyszer a fejedet is elhagyod! – szólt oda neki az egyik festmény. Harry szó nélkül hagyta és a szalonba ment, ahol Ron és Hermione egy pohár vajsört szürcsölgettek, és a kint zuhogó esőt nézték.
- Átküldted? – kérdezte Ron, mikor megpillantotta barátját.
- Igen – felelte Harry és öntött magának a forró nedűből. – Az ágyon hevert, ott hagytam, mikor pakoltam a cuccaimat.
Ledobta magát az egyik fotelbe, és lábát felrakta az asztalra.
- Gondolod, hogy Rémszem fog találni bármit is? – kételkedett Ron.
- Nem tudom… ártani nem árt, nem igaz?
- Igaz – hagyta rá Ron. – Néha eléggé kiszámítható V-voldemort, nem?

Harry és Hermione elvigyorodtak, Ron pedig a füléig elvörösödött. Egy darabig néma csendben ült és maga elé bámult, majd hirtelen megszólalt.
- Csak… csak próbálok olyan bátor lenni, mint ti… – nyögte ki, és még jobban elvörösödött. Hermione felvonta a szemöldökét.
- Jaj, Ron! Attól nem vagy gyáva, hogy nem merted eddig kimondani a nevét. Nem csoda, hogy nem akartad eddig mondani, hiszen gyerekkorodtól kezdve abban nőttél fel, hogy ezt a nevet nem szabd említeni sem. Velünk, Harryvel meg velem teljesen más a helyzet. Ez nem bátorság, hogy kimondjuk… Én csak azért kezdtem el mondani a nevét, mert így rá tudtam venni Harryt, hogy tartson nekünk sötét varázslatok kivédése órákat! Előtte én se mertem kimondani, mert ez volt az első dolog, amit belevertek a fejembe, mikor beléptem a varázsvilágba…
- Ron, én is csak azért mondom ki a nevét, mert tizenegy éves voltam, mikor először hallottam róla – vette át a szót Harry -, és egy csomó más dolog kötötte le a figyelmemet. Bennem egyszerűen nem alakult ki, hogy figyeljek rá, nehogy kimondjam…
Ront ez egy kicsit jobb kedvre derítette, és egy húzásra kiitta pohara tartalmát.
Harry elgondolkozott az előbbieken és valami szöget ütött a fejébe, és ezt szóvá is tette:
- Mikor kezdődött ez az egész…?
- Milyen egész? – kapta fel a fejét Hermione.
- Hogy az emberek félik kimondani a Voldemort nevet.

Ron megvonta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs, Hermione viszont töprengő arcot vágott, s Harry biztos volt benne, hogy a lány számtalan elolvasott könyve valamelyikét idézi fel.
- Nem lehet megmondani, pontosan mikor kezdődött – fogott bele a magyarázatba Hermione. - Ez egy hosszú folyamat volt, nem hirtelen elhatározás. Ha jól tudom… (Harry elvigyorodott: biztos volt benne, hogy a lány jól tudja)… a hatvanas években kezdődött, mikor Voldemort egyre befolyásosabb varázsló lett a Minisztériumban, viszont a javasolt reformjai – a mugli származásúak elbocsátása, a félvérek, koboldok, megadóztatása, a házimanó-tenyésztési törvény – egyre több embert fordítottak ellene…
- Miféle törvény? – szólt közbe Ron.
- A házimanó-tenyésztési törvény – magyarázta Hermione. – Olvastam róla, mikor a M.A.J.O.M.-et szerveztem. A lényege az volt, hogy az aranyvérű varázslók tovább akarták korlátozni a manók szabadságát, még a szabad akaratukat is, úgy, hogy mindenféle személyiség nélküli manókat tenyésztenek ki, érzelem nélküli gépeket… - Hermione megborzongott a gondolatra. Harrynek is a hátán futkosott a hideg, és felderengett előtte Dobby arca, amint üres tekintettel, faarccal hajtja végre gazdája utasításait, mint egy zombi.
- Szóval az emberek közt egyre inkább elterjedt, hogy hallani sem akartak Voldemortról, s ha mégis beszélni kellett róla, inkább „tudja ki” –nek nevezték egymás közt. Voldemort akkor már a Varázslény-felügyeleti Főosztályon volt vezetőségi tag.

A másik elnevezés az „Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén”, a háború kitörése után terjedt el. A Reggeli Próféta nevezte el így, bár akkor még hivatalos körökben használták a nevét.
- Hogyan kezdődött a háború? Hogyan tört ki egyáltalán? – kérdezte mohón Harry, s székében előredőlve hallgatta Hermione minden egyes szavát, akárcsak Ron.
- Az úgy történt, hogy Voldemort 1970-ben pályázott a Wizengamot egyik megüresedett helyére, tudjátok, a varázslók bírósága. Talán így akart egyre nagyobb befolyáshoz jutni. De a Wizengamot akkori főmágusa megvétózta Voldemort kérelmét, akkor, amikor a bizottság többi tagja már elfogadta azt. A főmágus ugyanis megtudta, hogy Voldemort megfélemlítette a bíróság tagjait. Közölte vele, hogy nem fogadják el a pályázatát, és soha nem is fogják, sőt, állítólag hozzátette, hogy takarodjon a Minisztériumból. Azért csak állítólag, mert Voldemort a bizottság mind az ötven tagját, a teljes testületet lemészárolta ott, a hetes tárgyalóteremben.

Akkor kezdődött el a háború hivatalosan. 1970. augusztus 24-én*. Persze hetekig semmi sem történt, az emberek alig tudtak magukhoz térni a döbbenettől. Tudták, hogy Voldemort nagy hatalmú varázsló és azt is, hogy hirtelen haragú, de senki nem gondolta volna, hogy egyedül képes megölni ötven mágust, méghozzá a legkiválóbbak közül.
Harrynek tátva maradt a szája a hallottaktól, de figyelmeztette magát, hogy nem kellene csodálkoznia ezen. Tudta milyen ember Voldemort, de még ennek ellenére is megdöbbentette az ötvenszeres gyilkosság ténye.
- A Wizengamot és a főmágus nélkül – folytatta Hermione -, rögtön óriási káoszt és fejetlenséget okozott. A következő hetek alatt Dumbledore és Bartemius Kupor volt az, aki a kezébe vette az irányítást. Kupor vezette a Voldemort elleni nyomozást. A furcsa az volt, hogy akkor a halálfalókat még nem is körözték, hiszen ők hivatalosan semmi illegálisat nem tettek.

Dumbledore maga indult Voldemort keresésére, és hamar megtalálta. Talán sikerült is volna legyőznie, ha akkor nem vallanak színt a halálfalók. Négy halálfaló és Voldemort ellen… - Hermione megcsóválta a fejét. – Még Dumbeldore professzor sem tudott mit tenni. A harc döntetlen lett és a következő héten megkezdődtek az eltűnések, merényletek, a Sötét Jegy ekkor került először az égre… Ez ment tizenegy évig, amikor…

Harry bólogatott. Voldemort megölte a Wizengamot ötven tagját, de Dumbledore-nak majdnem sikerült legyőznie. Harry eltűnődött azon, vajon Dumbledore akkor megölte volna-e Voldemortot, ha lehetősége adódik rá. Visszaemlékezett a másfél évvel ezelőtti átriumi párbajra, és hogy mit mondott akkor Dumbledore: „Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek…” Harry arra is emlékezett, hogy Dumbeldore egy nagy erejű átkot küldött Voldemortra, s a feketemágus szavaiból az derült ki, hogy ez akár meg is ölhette volna.
- Ez nem elszigetelt eset – mondta hirtelen Hermione.
Harry és Ron megütközve néztek rá.
- Mármint, hogy félnek kimondani valakinek a nevét – javította ki magát a lány, miután észbe kapott. – Az ősi kultúrákban úgy tartották, hogy a születéskor kapott nevet titokban kell tartani, mert felhasználhatják az ember ellen, mágikus úton. Vannak is ilyen bonyolult bájitalok, amik csak egy bizonyos emberre hatnak, és ahhoz szükség van az illető nevére… Meg a különböző vallásokban sem mondják ki az isten vagy istenek neveit, tudjátok.
És a muglik közt is volt ilyen eset, mikor féltek kimondani egy gonosztevő nevét. Például az 1950-es években Londonban garázdálkodott egy testvérpár, a Kray testvérek, és olyan sok szörnyűséget meg gyilkosságot követtek el, hogy egy idő után nem merték kimondani a Kray nevet.

Harry fél füllel hallgatta a lány szavait, agya még mindig Voldemort és Dumbledore körül forgott.
- Apropó nevek – szólalt meg Ron hosszas hallgatás után. – A családfán találtál valamit a rokonaidról? Tudod, érdekelne, hogy nem vagyunk-e rokonok… - tette hozzá vigyorogva.
Harry sóhajtott egyet és a fejét rázta.
- Nem derült ki sok minden… A Potterekről csak annyit tudok, amennyit Lupin és Sirius meséltek nekem. A nagyszüleim már nagyon öregek voltak, százon is felül, mikor apa megszületett, és meghaltak, mielőtt még megszülettem.
Ron és Hermione bólogattak, de csöndben maradtak. Ekkor Harrynek egy újabb kérdés ötlött az agyába.
- Mondjátok, hogy lehet az, hogy a varázslók közt ilyen öregek is vannak? Dumbledore is jóval száz fölött volt már…
- Pontosan 157 éves volt – szólt közbe Hermione mosolyogva.
- Az meg hogy lehet? – pislogott Harry.
A kérdést Ron válaszolta meg:
- A varázslók sokkal tovább élnek, mint a muglik. A mágia miatt van. Az átlagos életkor száz év körüli…
- Minden varázslónál?
- Igen, igen, mindegyiknél, tehát a mugli származásúaknál is – Ron itt Hermionéra kacsintott. Hermione egy cseppet sem csodálkozott ezen az információn, Harry pedig kezdte egy kicsit szégyellni magát, amiért még mindig vannak ilyen általános dolgok, amiket nem tud a varázslók világáról.

Kortyolt a vajsöréből, majd a jólesően ízlelgetve hátradőlt a székében. A családfára nézett, figyelte az évszámokat a nevek alatt, s valóban, több, száz évesnél idősebb varázslót figyelt meg, s alig akart hinni a szemének, mikor Araminta Meliflua nevénél kétszázhárom év szerepelt. Elismerően felvonta a szemöldökét és a poharát emelte, hogy újabb korty erővel feltöltő vajsört gurítson le a torkán, mikor a szeme a falikárpit melletti szekrényhez tévedt, és a keze megakadt a levegőben.
- Hová tűnt? – szólalt meg hirtelen Harry.
- Micsoda? – kérdezte kórusban két barátja.
Harry felállt a fotelból és fejét körbeforgatta a szalonban. Barátai újból kérdezték, Harry erre már hajlandó volt válaszolni.
- A falikárpit mellett állt egy lovagi páncél – de most eltűnt. Ti vittétek ki innen?
Ron és Hermione összenéztek és megvonták a vállukat.
- Nem, dehogy. Mért vittük volna…? – pislogott Ron.
Harry a páncél hűlt helyét bámulta, mintha azt várná, hogy előtűnik a semmiből, és azt mondja: Meglepetés! Mivel semmi ilyesmi nem történt, Harry előhúzta a pálcáját és kifelé indult a szalonból.
- Mit csinálsz? - szólt utána Hermione.
Harry az ajtóból válaszolt neki.
- Nem egyértelmű, Hermione? – hangja ingerült volt. – Mundungus volt az! Tudta, hogy el fogunk menni innen, és addig betört ide és elvitte!
Hermione a fejét csóválta.
- Harry, én nem hiszem, hogy Mundungus meg mert volna lopni téged azok után, ami Roxmortsban történt…
Harry azonban nem hallgatott rá, kicsörtetett a szobából, letrappolt a lépcsőn és az előszobába ment. Hermione és Ron tétovázva követték.
Harry az előszobába érve pálcáját rászegezte egy függönyre, ami a fal tekintélyes részét fedte. A pálca intésére a függöny szétnyílt és megjelent mögötte Mrs Black rikácsoló portréja.
- Teeee…! Hogy mersz megzavarni, te félvér féreg! Bemocskolod ezt a házat, a söpredékkel együtt…
- FOGJA BE! – dörrent rá Harry, és a festmény egy pillanatra tényleg abbahagyta a szidalmakat, de aztán felfújta magát, mint egy dühös pulyka, hogy újra szóáradatot zúdítson „vendégei” nyakába. Harry ezt nem várta meg, rögtön folytatta.
- Gondolom, érdekli, hogy amíg távol voltunk, valaki meglopta magát, betörtek a házába!

A festett szemek kerekre tágultak a felháborodottságtól.
- Azt akarom tudni, hogy látott, vagy hallott-e valakit a házban mászkálni az elmúlt héten, Mrs Black?
Csodák csodájára a festmény nem ordítozott tovább, hanem válaszolt a kérdésre.
- Igen láttam! – köpte a szavakat a portré, olyan hevesen, hogy ha élő személy lett volna, biztosan nyáltenger fröcsög Harry arcába. – Egy alacsony, fekete ruhás alak mászkált három napja, vagy egy órán keresztül őseim nemes kúriájában! Megparancsoltam neki, hogy tűnjön el, de volt képe tovább folytatni a birtokháborítást! Ez tűrhetetlen, arcátlan viselkedés! Takarodjatok a házamból ti is, korcsok! Sárvérű söpredék…!
Harry eleget hallott, fejével intett Ronnak, hogy segítsen visszahúzni a függönyt a festmény elé.
- Nem! Hogy meritek?! Vegyétek le róla a koszos kezeteket! Árulók…!

Mikor a drapéria a helyére került, a portré elhallgatott, Harry pedig barátaival visszafelé indult a szalonba. Harry út közben dúlt-fúlt mérgében. Hermione ezzel szemben felöltötte szokásos, „megmondtam, hogy így lesz” – arcát.
- Mondtam, hogy nem Mundungus volt az – szólalt meg a lány, mikor felértek az emeletre.
Harry alig akart hinni a fülének.
- Mi?! Hiszen hallottad! Betörtek a házba, és elvitték a páncélt… Nem mintha annyira sajnálnék egy nyavalyás lovagi ruhát, de akkor is elegem van Mundungusból! Legközelebb mit fog elvinni? Az asztalt, meg a székeket?
- Hányszor mondjam, hogy nem Mundungus volt az? – vágott közbe mérgesen Hermione, csípőre tett kezével Mrs Weasleyt juttatta Harry eszébe. – Ő tudta volna, hogy ne csapjon zajt az előszobában, ne ébressze fel a festményt, hiszen ezerszer járt már itt. Bárki is volt a betörő, nem ismerte jól a Black-házat.
Harry lecsillapodott, és a szalonba érve visszahanyatlott a foteljába. Ron homlokráncolva gondolkozott.
- Akkor ki lehetett az? – ingatta a fejét a vörös hajú fiú. – Ki más törne be a házba, hogy elvigyen egy lovagi páncélt?

Hermione megvonta a vállát, Harrynek azonban eszébe jutott valami és nyomban szóvá is tette.
- Bellatrix.
- Lestrange? – kapta fel a fejét Hermione, hangja ijedten csengett. – Aki megölte Siriust?
Harry komoran bólogatott. Ron is leült egy fotelbe.
- Dumbeldore elmondta, mikor tudatta velem Sirius végrendeletét… - magyarázta Harry majd kortyolt egyet a vajsöréből. – Sirius mindenét rám hagyta, de az öröklési jog szerint Bellatrix Lestrange-et illetné minden. Sipor nekem engedelmeskedik, de Dumbledore nem tudta, hogy Bellatrixnak nem lenne-e így is hatalma a ház felett… Ezért kellett elhagyniuk a főhadiszállást.

Hermione látványosan nyelt egyet – láthatóan tartott attól a nőtől, aki Voldemort elsőszámú tanítványának mondta magát.
Harry sóhajtott egyet, és gondterhelten a sebhelyét dörzsölgette.
- Tudom, mire gondolsz – folytatta, mikor barátjára nézett. – Jobb lesz, ha minél előbb elhagyjuk ezt a házat. Többé már nem biztonságos.
Ron bólogatott, és kicsit megkésve Hermione is beleegyezését adta.
- Holnap el is mehetünk az árvaházba, igaz? – vetette fel Ron. – Akármit is találunk ott, utána tovább kell állnunk…
- Mondjuk a Prewett-házba – folytatta Hermione. – Most már részt vehetünk a tanácskozásokon is, és az a legbiztonságosabb hely, ha a további teendőket tervezzük. Onnan is indulhatunk a horcruxok keresésére.
Harry elmosolyodott, de csak halványan. Mosolyában semmi öröm nem volt. Látványosan ásított egyet.
- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra. – motyogta és felállt a fotelból. – Jó éjszakát!
Harry a szalonból egyenest a szobájába ment, ami Sirius régi szobája is volt egyben, de semmi jel nem utalt rá, hogy keresztapja valaha itt lakott. A berendezés meglehetősen puritán volt a nemes és gazdag ház többi részével ellentétben. Mindössze egy nagy ágy, egy ruhásszekrény és egy fiókos szekrény alkotta a berendezést.

Harry ez utóbbit vette célba, mikor belépett a szobába. Korábban ugyanis már észrevette, hogy Sirius itt tartotta az ikertükör párját, s Harrynek most erre volt a leginkább szüksége. Kivette a kicsi tükröt a legfelső fiókból, leporolta, majd az ágyhoz sétált vele. Hasra feküdt az ágyon és a tükörbe nézett.
- Ginny… – szólt tétován Harry. – Ginevra Weasley, ott vagy?
A kép hirtelen változott, és Harry már nem saját, sápatag tükörképét látta, hanem egy szeplős arcú vörös hajú lány tűnt fel a tükörben.
- Harry! – vigyorgott Ginny. – Fantasztikus ez a tükör! Mikor hívtál, fényleni kezdett, aztán megláttam benne az arcod…
- Ginny, szeretném, ha holnap átadnál McGalagonynak egy üzenetet.
- Hallgatlak – mondta Ginny, nagy, barna szemeivel pislogva.
- Holnap reggel Hermione, Ron és én az árvaházba megyünk, de utána, talán egy-két nappal később visszamegyünk a Prewett-házba. És kérlek, még mondd meg neki, hogy Mordon húzzon egy olyan védelmi kört a Black-ház köré, amilyen az új főhadiszállás körül is van. Azt hiszem szükségünk lesz rá…
Ginny szemei ijedten kitágultak.

- Halálfalók vannak a közeletekben?!
- Nem, nem – sietett Harry megnyugtatni a lányt -, csak jó lenne egy kis plusz biztonság…
- Jó, rendben, átadom – mosolyodott el Ginny, majd hozzá tette: - Hiányzol.
- Máris? Hisz csak délután mentünk el! – nevetett Harry. – Ginny, ígérem, hogy hamarosan megint találkozni fogunk. Lesz még olyan alkalom, hogy Roxfortba kell mennünk, ebben biztos vagyok. Főleg most, hogy McGalagonyt is beavattam.
- Rendben… Álmodj szépeket!
- Te is!
A következő pillanatban a tükör homályba borult, majd kitisztulva már egy szemüveges, kócos hajú fiú ásított vissza Harryre.

Hétfőn reggel kilenckor kelt a háromfős társaság, gyors mosakodás és reggeli után mugli ruhákba öltöztek, hogy ne keltsenek feltűnést London utcáin. Harry felvette szokásos kopott farmerét és fekete pólóját, ami miatt a Little Whinging-i jómódú családok közveszélyes huligánnak tartották.
Az idő szokás szerint pocsék volt, bár a felhők közül, csodák-csodájára néha előbukkant a nap. Az eső azonban legjobb esetben is csak pár percre állt meg, nem tovább. Mikor Harry, Ron és Hermione kiléptek az ajtón, és elvégezték az ajtózáró bűbájt, a szokásos, néptelen Grimmauld téren találták magukat. Mindössze néhány esőkabátos gyerek ácsorgott a tér túloldalán.
- Alacsonyan szállnak a dementorok. Eső lesz – jegyezte meg Ron az égre pillantva, Harry és Hermione pedig elfojtottak egy nevetést.

Valóban, messze a horizonton néhány dementort lehetett látni, amint gonosz denevérekként siklanak az égen. Amerre jártak, a felhők megsűrűsödtek, árnyékba borult minden, és hamarosan eső vagy jégeső tépázta az idegeket.
- Várjatok itt, mindjárt jövök – szólt Hermione és faképnél hagyta a két fiút, akik zsebre dugott kézzel, pálcáikat készenlétben tartva figyelték, ahogy a lány a tér közepén álló ósdi, piros telefonfülke felé siet.
A megbeszélt terv szerint Hermione felhívta a tudakozót, hogy ráakadjanak az árvaház pontos címére és nevére. Mindössze egy utcanév állt rendelkezésükre, amire Harry emlékezett abból az időből, mikor Dumbledore-ral a merengőben tekintették meg az egyik korai emléket Tom Denemről.

Hermione öt perccel később visszatért, arcán széles mosollyal.
- Megvan! – jelentette be vidáman és meglobogtatott egy pergamen darabkát Harry orra előtt. – Itt van a cím, és a név: Szent Ferenc Gyermekotthon. A XIX. század közepe óta áll, és ez az egyetlen árvaház, mely azon a környéken található, úgyhogy…
-… indulhatunk! – fejezte be Ron a mondatot. – Ügyes vagy. Hol tanultál meg ilyen jól teletonálni?
Hermione kuncogós kis nevetést hallatott, majd belekarolt Ronba, és a három jó barát megindult a legközelebbi metró lejáróhoz. Jó fél óráig tartott, mire elértek a metróhoz, majd a jegyvásárlás és a megfelelő peron megtalálása (amit mind Hermione intézett – Harry sötét tekintettel fürkészte a tömeget, ismerős, vagy gyanús arcok után kutatva; Ront pedig túlságosan lekötötte a csodálkozás) eltartott további harminc percig, s az utazás ehhez képest már egészen rövid ideig tartott. Fél tizenkettőkor már a mozgólépcsőn haladtak a felszín felé, s rövidesen kiértek a zuhogó esőbe.

A metrómegállótól húsz perc gyaloglás várt még rájuk, amit zsúfolt, autódudálástól és embertömeg zajától hangos főúton tettek meg, majd bekanyarodtak egy csendesebb utcába, ami a tudakozó szerint az árvaháznak is helyt adott. Az utca nagyon megváltozott azóta, hogy Harry utoljára „járt” itt, hiszen az óta közel hatvan év telt el. A kis utcában már nem ló vontatta tejeskocsi gurult, hanem élelmiszerszállító teherautó pöfögött, madárcsicsergés helyett autók zaja hallatszott, a macskaköves utat felváltotta az itt-ott felszakadozott aszfalt, és ahogy észrevette a közelben ácsorgó három punk fiút, Harry szerint már az sem okozna különösebb feltűnést az emberek közt, ha egy hosszú hajú és szakállú, szilvaszínű bársonykabátba öltözött férfi sétálna erre.
Az utca végén egy kisebb térre érkeztek, aminek nagy részét egy nemrég felújított, régi épület foglalta el. Az épület homlokzatán fekete tábla hirdette:

Szent Ferenc Gyermekotthon
Alapítva: 1837

Harry, Ron és Hermione összenéztek, majd Harry intett a fejével, hogy menjenek be. Látszólagos közönye azonban nem volt valódi, ugyanis furcsa szorongás fogta el, ahogy az épületre nézett. Ron határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé, Hermione azonban észrevett valamit Harry tekintetében, mert tétovázva nézett rá, s csak akkor indult el, mikor Harry jelzés képpen megrázta a fejét.
Az épület előtt húzódó fekete kovácsoltvas kapun átléve, pár lépcső megmászása után érkeztek meg a bejárathoz. Harry megnyomta a csengőt, mire pár másodperccel később az ajtó kinyílott.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy öregúr, aki kockás inget és magasra felhúzott, szürke nadrágot viselt. Valószínűleg ő a portás – gondolta Harry. Bentről gyerekzsivaj és tányércsörömpölés hallatszott, az árvaház lakói éppen ebédeltek.
- Jó napot! Mi öhmm… a gyermekotthon vezetőjével szeretnénk beszélni.
Az öreg végigmérte őket, majd recsegő hangon megkérdezte:
- Megbeszélték előre az időpontot?
- Öhmm… nem…
- Igen, természetesen megbeszéltük – vette át a szót Hermione, Harry pedig ösztönösen befogta a száját -, kérem, tudassa az igazgatóval, hogy Hermione Granger megérkezett.
Az öreg összehúzta a szemöldökét és beljebb csoszogott az ajtótól, a bejárat mögötti kis portásfülkébe. Komótosan kihúzott egy fiókot a szálkás íróasztalból, majd kivett egy jegyzettömböt.
- Hmmm… Granger, Granger… nem látok ilyen nevet – dörmögte, miután átfutotta a jegyzettömböt.
Hermione nem esett kétségbe, az öreg mellé állt és a válla fölött belenézett a jegyzetfüzetbe.
- Nem nézné meg mégegyszer, kérem? Igen fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ha valami adminisztrációs hiba történt…
- Ejnye no, átfutom mégeccer, ha kegyednek ilyen fontos…

Harry és Ron tátott szájjal figyelték, amint a lány észrevétlenül előhúzza a pálcáját, és a jegyzetfüzetre szegezi úgy, hogy a portás ne lássa. A pálca hegye egy pillanatra felizzott, majd kihunyt, Hermione pedig visszatette a zsebébe, mint aki jól végezte dolgát.
- No fene! – szólt az öreg hirtelen. – Itt van a neve kisasszony, biztos ráült a kisördög, hogy az előbb nem vettem észre.
- Semmi baj, előfordul az ilyesmi – mosolygott kedvesen Hermione, az öreg pedig eltette a jegyzettömböt. – Szólna kérem az érkezésünkről?
- Persze, hogyne, máris – motyogta az öreg és csigalassúsággal felemelte az asztalon nyugvó fekete telefon kagylóját. Miközben beszélt, Hermione hátrafordult, és a meglepett Harryre és Ronra kacsintott vidáman, majd, miután a portás közölte velük, hogy az első emeleten jobbra található irodában várják őket, a három jó barát Hermionéval az élen megindult a lépcsők felé.
Az ajtóhoz érve Hermione kopogott, majd egy rekedt, női hang hívására beléptek a fekete-fehér padlózatú, egyszerű berendezésű irodába, ami egyben afféle társalgó is volt. Harry emlékei szerint az árvaháznak az eddig látottak közül ez volt az egyetlen része, ami majdhogynem változatlan maradt. Az igazgatói székben ülő hölgy viszont megváltozott, a harmincas években itt dolgozó sovány, szigorú főnökasszony helyett most egy túlsúlyos, elkényelmesedett, de első látásra kedves nő fogadta őket.
- Oh, jó napot, Miss… öhm… Graner? Jól mondom? – köszöntötte a lányt az igazgatónő.
- Granger vagyok asszonyom. Ők pedig itt az unokatestvéreim, Ronald és James.

Harry felvonta az egyik szemöldökét meglepetésében, de a kövér hölgy ezt szerencsére teljesen figyelmen kívül hagyta.
- Örvendek! Martha Jones vagyok, a gyermekotthon igazgatónője, de leginkább főnökasszony a megnevezett titulusom. Tudja, ez még abból az időből maradt fenn, mikor az árvaház az egyház tulajdonában volt, de… jaj, minek untatom önöket, foglaljanak helyet!
Harryék leültek egymás mellé az egyik kanapéra, mely pont azon a helyen állt, ahol Dumbledore-t is hellyel kínálta az akkori főnökasszony az akkori kanapén.
- Tudja kisasszony, pocsék a névmemóriám, úgyhogy nem pontosan emlékszem, mit is beszéltünk meg… - szabadkozott a hölgy.
- Információkat keresünk egy bizonyos Tom Rowle Denemről, aki korábban, egészen pontosan 1928-tól 1944-ig ebben az árvaházban lakott.
- Önök a rokonai ennek a Denemnek? – érdeklődött Miss Jones.

Ron alig észrevehetően megborzongott a gondolatra – nem úgy Hermione, aki kapva kapott az alkalmon:
- Igen, ő a nagyapánk volt. Tavaly halt meg szegény, de szinte semmit se tudunk róla, a nagymamánk is már régen elhunyt. Így…
-… így ez az egyetlen hely, ahol jobban megismerhetik őt – bólogatott együttérzően Miss Jones. – Semmi akadálya, hogy körülnézzenek az irattárban, de sajnos nem szolgálhatok segítséggel, mert el vagyok havazva a munkával – a főnökasszony gondterhelten sóhajtott. – A gyerekeink mostanában egyre furábban viselkednek, biztos ez a nyavalyás időjárás az oka, összeszedhettek valami vírust, az egészségügyisek meg az én nyakamat szorongatják.
- Vírus? Úgy érti betegek a gyerekek? – kapta fel a fejét Harry.

Miss Jones ekkor felé fordította kövér fejét, mintha csak most venné észre Harryt.
- Nos, nem mondanám, hogy betegek, inkább olyan… furák – magyarázta kelletlenül. – Tudja, hogy van ez, fiatalember! A rohanó mai világban nem csoda, ha egyesek depressziósak lesznek, de az mégiscsak furcsa, ha egy árvaházban történik ez, ráadásul tömegesen… Na de nem váratom tovább magukat, lekísérem önöket az irattárba, aztán, ha nem haragszanak, jövök vissza dolgozni.
- Persze… köszönjük! – mondta Hermione, majd felálltak a kanapéról és a főnökasszonyt követve elhagyták az irodát. A lépcsőn mentek lefelé, mikor a földszintről szembe jött velük egy hosszú, barna hajú kislány, aki nem lehetett több hat évesnél.
- Miss Jones, Miss Jones! – sipította a kislány. – Jöjjön gyorsan, Tommy Parkernek a torkán akadt a húsgombóc és mindjárt megfullad!
Ron visszafojtotta a nevetését, mert Hermione szigorú szemekkel nézett rá.
- Jaj, rendben, máris jövök Paulina… - tördelte a kezét a főnökasszony. Láthatóan nem szerette az efféle megoldásra váró problémákat. Egy pillanatig toporgott, majd Harryékhez fordult. – Remélem megbocsátanak, de sietnem kell. Ha lemennek egy szintet, forduljanak balra. A folyosó végén lévő ajtó az irattár, ott mindent megtalálnak, amire szükségük lehet! – azzal elsietett a kislány után, aki a hölgy vaskos kezét húzva próbálta nagyobb sietségre ösztönözni.

Hermione megcsóválta a fejét, majd fejével intett Harryéknek és mentek a dolgukra. Már az alaksorban jártak, mikor Ron megtörte a csendet.
- Hallottátok, amit a depressziós gyerekekről mondott? Biztos a dementorok okozzák! Itt ólálkodnak a város felett, ez lehet az oka.
- Igen, valószínűleg… - bólintott Hermione. - A dementorok mindenkire hatással vannak. A muglik ugyan nem látják őket, de érzik a jelenlétüket. És a gyerekek állítólag még érzékenyebbek rájuk, sőt, néhány mugli gyerek képes arra, hogy lássa őket. Persze nem teljes valójukban, de egy elmosódott árnyat, vagy valami hasonlót. Valahogy úgy, mint a kviblik.
Harryék elértek az utolsó ajtóhoz a sötét folyosón, az elöl haladó Hermione teketóriázás nélkül benyitott. Rögtön megcsapta az orrukat a dohos szag, és a por, ami szépen befedte a méretes helyiségben található polcok minden négyzetcentiméterét.
- Hát akkor, keresgéljünk! – csapta össze a tenyerét Ron és megindult a legközelebbi polc felé.

Hamar kiderült, hogy a rengeteg irat és doboz ábécésorrendben van elhelyezve, így Harry, Ron és Hermione megosztották egymás közt a D betűseket. Gyorsan ment a munka, de a kezdeti lelkesedés nemsokára alábbhagyott, s mire befejezték az iratok és dobozok átvizsgálását (ezekben tartották az árvák itt maradt személyes holmijait, fényképeit), csalódottan állapították meg, hogy egyetlen Denem nevű emberről sem írnak.
- Talán Dumbledore elvitte az iratokat – vetette fel Ron és hangjába bosszúság vegyült. – Biztosan ő is átnézte ezt a helyet…
- Lehet - morogta Harry és ő is mérges volt a kudarc miatt.
Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen a keresést, látható elszántsággal vizsgálta a C és E betűseket.
- Hátha közéjük keveredett véletlenül… - magyarázta, majd mikor félretolt egy halom ládát a C soron, hirtelen elhúzódott a sortól, abbahagyott minden keresést és látványosan a homlokára csapott. – Ó, hát persze…!
Ron és Harry összenéztek.
- Gyűlölöm, mikor ezt csinálja – jegyezte meg Ron, de Hermione nem zavartatta magát. Kilépett a polcok közül és a terem másik vége felé vette az irányt. Harry és Ron további megjegyzés nélkül követték.

Az irattár végében egy rozoga, ősöregnek tűnő fa fiókos szekrény állt, minden fiókján egy arany betűvel.
- Egyértelmű, hogy semmit se találtunk ott Tom Denemről.
Harrynek ez egyáltalán nem volt egyértelmű, de Hermione folytatta:
- Mikor egy gyerek hivatalosan a varázsvilág tagjává válik, minden adatát, igazolványát, anyakönyvi kivonatát, születésének minden hivatalos dokumentumát átveszik a Minisztérium dolgozói, a mugli világban pedig eltűnik, mintha sose lett volna. Velem is így volt, mikor hétéves koromban kiderült, hogy boszorkány vagyok, egy minisztériumi varázsló felkereste a szüleimet és mindent elmagyarázott. Anyáéknak ki kellett kérniük minden iratomat az iskolámból és a háziorvosunktól is, hiszen elég nagy kavarodás lehetne abból, ha az oktatásügyiek zaklatnák az embereket, amiért a gyermekük nem jár mugli iskolába.
Harry a szekrény előtt észrevett egy, a terem kőpadlójába karcolt vonalat – egy mágikus határvonal, ami körbe vette a szekrényt. Harry gyanította, hogy ez akadályozza meg, nehogy a muglik észrevegyék az iratszekrényt.

Ron a szekrényhez lépett és kihúzta a D betűs fiókot, majd rövid keresgélés után felkiáltott.
- Megvan! Itt van Denem! – egy barna dossziét tartott a kezében, amiben megfakult papírok voltak, és egy fekete-fehér fénykép – ami furcsa mód teljesen közönséges mugli kép volt, nem mozgott a rajta látható magas, sápatag fiú. A fénykép valóban akkor kerülhetett ide, mikor Denem elfogadta a Roxforti felvételt és hivatalosan mágus lett.
Ron habozás nélkül átadta Harrynek a papírokat, aki gyorsan átfutotta mindet. Az első egy születési anyakönyvi kivonat volt, de csak a fiú neve és születésének ideje szerepelt rajta, a szülők adatai hiányoztak. A második lapon a fiú tanulmányi adatai voltak feltüntetve, elsőnek azok, amiket az árvaházban szerzett tizenegy éves koráig. Harry meg se lepődött azon, hogy Denem mindenből kiváló volt, a legjobb osztályzatokat kapta matematikából, környezettanból, angol nyelv- és irodalomból, történelemből és testnevelésből. A tanári bejegyzés alapján a fiatal Voldemort különös érdeklődést mutatott a történelem iránt.
Az ötödik osztály után nem volt több tanári bejegyzés, sem érdemjegy, a hatodik osztálynál csak egy rövid mondat jelezte, hogy Tom Denem a Roxfort magániskolában folytatja a tanulmányait.

A harmadik lapon Harry azt várta, hogy a roxforti adatok lesznek feltüntetve, de mikor látta, hogy azon csak dátumok és nevek szerepelnek, rájött, hogy meggondolatlan volt. A roxforti adatok nem szerepelhettek ebben a nyilvántartó szekrényben, hiszen itt csak az árvaház-beli varázslók árvaház-beli adatai voltak feltüntetve, semmi több. És ilyen varázslókból nem volt sok – miközben Harry olvasott, Ron sorban nyitogatta a többi fiókot is, de csak némelyikben talált dossziét.
Az utolsó lapon, amit Harry a kezében tartott, a Denemmel kapcsolatos balesetek, sérülések, egy oltási bizonyítvány, büntetések (ezekből nem volt sok) és egyéb megjegyzések szerepeltek. Ez utóbbiak voltak a legérdekesebbek – legalábbis Harryék számára, akik épp ilyen információért jöttek ide.

Fel volt tüntetve néhány nevelőnő észrevétele, közülük az egyik ezt írta: „Tehetséges kisfiú, de igen engedetlen, a magaviseletével gondok lehetnek.” Egy másik pedig ezt: „Rendkívül fogékony a történelem iránt, és testnevelésben egyenest kiválóságnak számít.” De voltak sokkal bizarrabb, meglepőbb észrevételek is, egy-két nevelő furcsa dolgokat írt Denemről: „Kiráz tőle a hideg, valahányszor a szemembe néz. Olyan, mintha méricskélne. Akár egy állatkerti farkas a rácson túlról.” A feltüntetett büntetések, amiket Denem kapott, többnyire olyan dolgok miatt történtek, mert hazudott valamelyik tanárának, vagy rajtakapták, hogy elcsen valamit egyik társától. Ezek nagyrészt egészen kicsi korára, a hat-nyolc éves Voldemortra voltak jellemzőek, a későbbiekben egyre ritkábban fordultak elő, s Harry ezen nem is lepődött meg. Ahogy Denem egyre ügyesebb és magabiztosabb lett, és megismerte saját, különleges képességeit, egyre ritkábban kaphatták el.

Idősebb, roxforti korában két bejegyzés szerepelt, ezek közül az egyik egy fiú bántalmazása miatt történt, a másik pedig utolsó árvaházban töltött évében, 1944-ben történt és a jelek szerint nagyon felkavarta az árvaház viszonylagos nyugalmát. Ennél az esetnél személyes megjegyzés nem volt, csak dátum és név: „1944. december 28 – 1946. július 12. Súlyos bántalmazás: Emily Higgins és Rose Montgomery – rendőrségi nyomozás kezdete 1946. július 20.”
- Hát ez meg mi? – ráncolta a homlokát Harry. – Mit művelhetett, hogy még a mugli rendőrség is felfigyelt rá? És ez már jóval az után történt, hogy elhagyta az árvaházat.
- Megyek, megkeresem ezt a két nevet… - mondta Ron és már indult is, de Hermione megelőzte:
- Invito Higgins akta! Invito Montgomery akta! – kiáltotta, s a következő pillanatban egy sárga dosszié és egy kartondoboz röppent a kezébe. Hermione majdnem elejtette, de Ron segített neki megfogni.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna – jegyezte meg Harry.
- Ahogy nektek is! – vágott vissza a lány.
Ron kikapta a dossziét a lány kezéből és átfutotta.
- Ajjaj… - nyögte, miután végigolvasta a jelentést. – Nem csodálom, hogy felfigyeltek rá a muglik. Harry, azt hiszem Voldemort kinyírta ezt a lányt…
- Micsoda?

Harry és Hermione közelebb mentek barátjukhoz és ők is olvasni kezdték a dosszié harmadik oldalát.
- Azt írja, hogy ez az Emily Higgins a barátnőjével, ezzel a Rose Montgomeryvel ’44 karácsonyán tűntek el és utoljára Denemmel látták őket, aki akkor jött vissza a bentlakásos iskolájából… Várj csak! Egyáltalán mit keresett itt karácsonykor? Hiszen még nyáron se akart visszajönni ide!
- Olvasd csak tovább, Ron – figyelmeztette Hermione, majd Ron helyett ő folytatta. – Rose és Emily kilenc évesek voltak akkor és eltűntek, Denemmel együtt. Denemet akkor látták utoljára az árvaházban. Emilyt eltűntnek, majd halottnak nyilvánították.
- És a másik lány? – kérdezte Harry, aki a kartondobozt bontogatta.
- Róla itt nem írnak, talán majd az ő dossziéjában.
És valóban: a dobozból elsőnek egy irathalmaz került elő, s Harryék azon nyomban rávetették magukat.
- Itt is ugyanazt írja – futotta át Hermione a hivatalos szöveget. – De figyeld csak: azt mondja, Rose Montgomeryt később megtalálták London utcáin kóborolni… két évvel az eset után!

- Hol lehetett addig? – kotyogott közbe Ron.
- Azt írja, hogy a kislány semmire sem emlékezett az eltelt két évről – azt hiszem egyértelmű: Voldemort törölte az emlékeit. – Hermione rövid szünet után folytatta. - A régi, árvaházi ruhájában találtak rá, és csak egy nyaklánc volt nála.
- Mit csinált velük ez a szörnyeteg? – suttogta Harry és megrázta a fejét, mintha a rossz gondolatokat akarná kirázni belőle.
- Nem tudták meg soha. A nyomozást lezárták, mert semmi bizonyítékuk nem volt Denem ellen - Hermione közben visszavette Harrytől a dobozt, és a tartalmát nézegette. Abban csak egy szakadt kócbaba és egy bazárból származó nyaklánc volt.
- Hű… - suttogta Hermione, ahogy a nyakláncot a tenyerében tartotta. – Hű… ez… ez mágikus!
- Mi?
- Ez a nyaklánc mágikus, érzem, ahogy bizsereg… méghozzá elég erősen, nézzétek meg!
Azzal átadta a nyakláncot Ronnak, aki szintén nyomban megérezte a varázslat jelenlétét. Utoljára Harry került sorra, de ekkor Hermione kezében már ott volt a pálca és a nyakláncra szegezte. Harry is érezte, hogy a kis bizsuval valami nem stimmel. Furcsa módon ragaszkodott a bőréhez, nem csak feküdt a tenyerén, hanem egyenest belesimult a kezébe.
- Specialis Revelio!

A bűbáj hatására a már jól ismert sűrű füst gomolygott elő az ékszerből és mindannyiuk nagy meglepetésére egy arcot formázott: egy sovány, barna hajú lányét.
- Hiszen ez egy horcrux! – kiáltott fel Ron.
- Sssssss! Ne olyan hangosan! – rótta meg Hermione és eltűntette a füstöt. – Igen, az, de nem Voldemorté, hanem Rose Montgomeryé.
- Az hogy lehet? – lehelte Harry a döbbenettől elfúló hangon.
Hermione a fejét csóválta, hosszan gondolkozott, ahogy Harry és Ron is, de ő volt az első, aki szavakba foglalta véleményét.
- Azt írják, hogy ’44-ben vitte el őket Denem? – kérdezte Hermione, majd Ron bólogatására folytatta: - Akkor az már az után történt, hogy Voldemort tudomást szerzett a horcruxokról. Hatodéves volt, mikor Slughornnal beszélgetett róla és hetedévesen készítette el a naplót, az első lélekdarabolással.
Szerintem azért jött vissza az árvaházba, hogy találjon valakit, akin kipróbálhatja a horcrux készítést… biztosan nem rögtön a saját lelkén kísérletezett, amikor még azt sem tudhatta biztosan, hogy működik-e a varázslat. És… és Emily, a másik kislány… azért nem találták meg, mert Voldemort megölte, hogy az áldozata révén kettévághassa Rose Montgomery lelkét.

Aztán… aztán… két évre bezárta. Bezárta, hogy lássa, sikeres-e a kísérlete. És mikor látta, hogy működik a horcrux, kiengedte…
Harry ekkor a fejét rázta:
- Nem, Hermione, épp az előbb mondtad, hetedévesen már el is készítette a naplót. Nem várt két évet, hogy megbizonyosodjon róla. Akkor meg miért tartotta addig ott…?
- Honnan tudjam?! – csattant fel Hermione olyan hirtelen, hogy Harry és Ron összerezzent. – Honnan tudhatnám, hogy gondolkodik egy ilyen őrült?!
Harrynek egy pillanatra elakadt a szava. Észre se vették, hogy Hermionét mennyire megérintette ez az új információ. Láthatólag kiborította a tény, hogy Voldemort tizenhét éves korában hidegvérrel megölt egy kilenc éves kislányt.
- Bocsánat, ne haragudj, én csak…
Hermione elővett egy zsebkendőt és kifújta az orrát.
- Menjünk innen – szólt rekedt hangon. – Megtaláltuk, amit kerestünk… még többet is. Csak… csak menjünk innen.

Harry és Ron bólintottak, összepakolták a talált iratokat, a kócbabát és a nyakláncot, és mindet beletették a magukkal hozott Feneketlen Zsákba, hátha később még szükség lesz rá.
A földszintre érve Hermione leült az egyik lépcsőfokra és a szobáikba siető gyerekeket nézte. Harry és Ron nem szóltak egy szót sem, hagyták, hogy a lány kifújja magát. Ezzel nem volt egyedül, Harry is úgy érezte, hogy ráférne egy kis friss levegő. Mivel ennek jelenleg híján voltak a zárt falak közt, úgy gondolta a hideg víz is megteszi.
- Mindjárt jövök, csak megkeresem a mosdót… - mondta barátainak, majd elindult a folyosón és hamarosan rá is talált egy fiúvécére. Benyitott az ajtón, ahol kellemes hűvös fogadta, és a mosdókagylóhoz lépve lelocsolta az arcát egy kis vízzel – ekkor lett figyelmes a furcsa hangokra.
Valaki sírt az egyik fülkében. Azt rögtön megállapította, hogy egy kisfiú lehet az, biztos bántotta valaki… Harry a fülkéhez lépett és bekopogott rajta.
Semmi válasz.
Megint kopogott – de a kisfiú most sem válaszolt.

Harry óvatosan kinyitotta az ajtót, a következő pillanatban pedig a falig hátrált rémületében. Ahogy az ajtó kitárult, a kellemes hűvös borzongató hideggé erősödött egyetlen másodperc alatt, Harry szívéből pedig azonnal kiröppent az a kevéske derű is, ami az irattárban hallottak után maradt benne.
- Ejnye, tudsz te ennél jobbat is – hallatszott egy gúnyos férfihang Harry fülében, majd diadalittas visítás hallatszott – egy nő gonosz kiáltása.
Ez után egy éles sikítás hasított a levegőbe, mely sírásba és jajveszékelésbe fúlt: - Megint a szörnyek! A szörnyek! Miss Jones! A szörnyek!
- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, kegyelmezz… - hallatszott egy teljesen másmilyen női hang, Harry pedig tompán érezte, ahogy feje a csempének koppan, és minden elhomályosodik előtte.
Ájulása csupán egy pillanatig tartott, egy hangos csattanás és vakító fény visszarántotta őt a valóságba. Az ajtóból egy apró, fehér-fekete foltos kutya szaladt feléje, s az állat minden lépésével egyre több életerő tért vissza Harry végtagjaiba.
Hatalmas robaj rázta meg a vécét, majd üveg- és csempedarabok potyogtak Harry mellett a padlóra.
- Harry! Harry! Ron, mi történt?
Harry látása teljesen kitisztult, fülében elhalt a jajveszékelés, és visszatért a kisfiú sírása, aki vele szemben a vécéfülkében kuporgott, egy kislány éles hangja, aki a szörnyekről kiabált, és Hermione aggódó kérdései.
- Dementor volt… - zihálta Ron suttogva. – Elkergettem… az ablakon távozott.
Harry körbeforgatta a fejét, de az első mozdulatra összemosódott előtte minden. Hermione karját érezte a derekán, ahogy a szédülésből egyenesbe rántja. Most észrevette a fehéren világító foltos kiskutyát, mely a lábai előtt ugrándozott és a farkát csóválta, de közben pillanatról pillanatra halványodott.

A vécén kívül teljes zűrzavar és ijedt kiabálás hallatszott, melyet több dolog váltott ki: a vakító fény, mely Ron patrónusának megjelenését kísérte és a robaj, amikor a menekülő dementor kiszakította a vécé ablakát és a rá szerelt rácsot a falból.
- Mi ez? Mi folyik itt? – a zavarodott Miss Jones jelent meg az ajtóban, mellette a barna hajú kislány, akit legutóbb a lépcsőn láttak, mikor a húsgombóctól fulladozó fiú megmentésére hívta el a főnökasszonyt.
Hermione válaszra sem méltatta, helyette talpra segítette Harryt, aki inogva, de megállt a lábán. Ron láthatóan még zavart volt az imént történtektől, de Harry magában megfogadta, hogy egy egész rekesz vajsört vesz barátjának, amiért ilyen gyorsan és talpraesetten reagált.
- Mit műveltek maguk? Mi volt ez a fény? Mit… mi…?
Hermione barátai meglepetésére előkapta a pálcáját és a főnökasszonyra szegezte, mielőtt az pisloghatott volna.
- Exmemoriam! – kiáltotta, mire Miss Jones arca elhomályosult, és ábrándos tekintettel meredt a semmibe.
- Mit csináltál vele? – kérdezte ijedt-nyafogó hangon a kislány. – Ti elkergettétek a szörnyeket?

Hermione elrakta a pálcát és leguggolt a kislányhoz.
- Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte kedvesen.
- Paulina – cincogta a lány. – Paulina Pukett.**
- Szép neved van… és mond, Paulina, te látod ezeket a szörnyeket, ugye?
Paulina bólogatott, majd rövid szünet után válaszolt is.
- Igen, de senki se hisz nekem. Azt mondják hazudós vagyok, pedig nem is! Te is látod őket?
Hermione elmosolyodott.
- Igen, kicsim, én is. És ha akarod tudni, hogy mik ezek, akkor gyere velünk. Én majd vigyázok rád, és ha akarod, tudok valakit, aki szívesen felnevelne egy ilyen szép kislányt.
A kislánynak tágra nyílt a szeme, ahogy Harrynek és Ronnak is. Harry már nyitotta volna a száját, hogy amire Hermione készül, az kimeríti a gyerekrablás fogalmát, de mikor a lány ellentmondást nem tűrő arccal rájuk nézett, és közölte, hogy visszamennek a Black-házba, Harrynek nem volt kedve ellenkezni, ahogy Ronnak sem, aki még csak kezdett magához térni a döbbenettől. Tudta, hogy Hermione most olyan kedvében van, amikor bármilyen ember írta szabályt és törvényt képes megszegni, gondolkodás nélkül, azért, hogy a szívét kövesse.
Harry összeszedte magát, leporolta a ruháját, Ron visszadugta zsebébe a pálcáját, Hermione pedig felkapta a kis Paulinát.
- Jaj, te kis sószsák! – mosolygott Hermione és két barátjával a nyomában, néhány csodálkozó gyermek közt kilépve az utca felé vette az irányt, majd kerestek egy biztonságos sikátort, és leintették a Kóbor Grimbuszt, amit Paulina lelkes sikongatással és élénk kérdezősködéssel kísért végig, a haza vezető úton.

------------------------
*augusztus 24-e: Szent Bertalan napja. 1572-ben ezen a napon Franciaországban húszezer hugenottát, vagyis francia protestánst öltek meg. A vérengzést Szent Bertalan éjszakájának nevezik.

**Paulina Pukett: A kislány vezetéknevét Hermione ihlette meg, aki JKR legelső elképzelései szerint Hermione Pukett lett volna, később változtatta meg Grangerre. Paulina pedig Shakespeare Téli regéjében egy szereplő, abban a drámában, amiből JKR a Hermione nevet vette. Azonban Paulina és Hermione karaktere közt itt nincs semmi rokoni kapcsolat, a két lány csak annyiban hasonlít egymásra, hogy mindketten mugli származásúak, és barna hajuk van.