G.O.D 39-40

39. A Sors útja

Micha hamar elment, inkább elmenekült, nem tudta nézni Soulness roham után állapotát, ahogyan magába roskadva ül kint egy széken, az erkélyen, maga elé néz, mint aki nem normális, és mélyen elmerül a lelkében. Pedig nem volt az elméjével semmi gond, csak úgy érezte, ideje végleg elrendezni magában a dolgokat. Ma sem ment kezelésre, azt hitte az majd segít neki, és legyőzi ezt a kórt, de a tények egyáltalán nem az ő oldalát mutatták. Felemésztette az összes hitét. A nyári fülledt szellő végigcsiklandozta vékony arcát, mire megeresztett egy halvány mosolyt.- Ez a természe,t ami most dédelget fog hamarosan magába fogadni, gondolta. Ez mintha egy kicsit megnyugtatta volna, hogy nem kerül rossz helyre. A semmibe fog veszni… A semmi szónál végigfutott a hátán a hideg, és felült. Lenézett a hotel udvarára, ahol egy kisfiú játszott a szüleivel.
Vele soha nem játszottak így… Soha nem ölelték így… Miről maradt vajon le gyermekkorában, ami más ösztönösen megkapott? Az apának hirtelen megcsörrent a telefonja, és elment, az anya is elszelelt valamilyen ürüggyel, így a kissrác egyedül maradt. Szinte rögtön észrevette az őt kémlelő szomorú szürke szempárt.

- Szia… - Nézett fel a gitárosra, aki meglepve tért vissza gondolatai legmélyéből. A kisfiú közelebb ment, míg Soulness kihajolt az erkélyen.
- Szia…- köszönt vissza a kicsinek, aki eltátotta a száját az arca láttán.
- Hé…téged ismerlek…
- Honnan?
- Játszol valamilyen együttesben nem igaz?
- De igen… - Soulness meglepetten tapasztalta, hogy a kisfiú felismeri őt, lehetett vagy hat éves.
- Honnan ismersz?

- A nővérem folyamatosan titeket hallgat…
Soulness elmosolyodott, végre egy ember, aki nem nyomul nála egy autogrammért, mégis tisztában van vele, hogy ki ő.
- Hogy hívnak? –kérdezte.
- Anyu azt mondta idegen embereknek ne mondjam meg a nevem…
- Hmmm… okos anyukád van… - a gitárost ez a kis gyermekded csevely ismét jókedvre derítette.
Hirtelen feltűnt a kicsi anyja, felvette fiát, és aggodalmasan ránézett.
- Kivel beszélgetsz?
- Vele… - kisfiú felmutatott a gitárosra aki intett.
- Elnézést… - Mondta a nő azzal elrohant a gyerekkel. Soulness ismét visszaesett a gondolkodásába. Az ő szülei azt sem tudják hogy beteg… Nem is érdekli őket, mi van az egyetlen egy szem fiukkal…

Soulness megunta a tűnődést, úgy döntött jobb ha bemegy. Éppen megfordulni készült, mikor egy puha kart érzett, ami lassan átfonódott a mellkasán.
Mosolyogva behunyta a szemét, lehet e ennél is kellemesebb érzésnek a tulajdonosa lenni? Jobban örült volna ha a lánnyal öregszik meg, és tér végső nyugalomra. Az a sima kéz pedig simogatta, és percek alatt kiűzte belőle az összes halálkörüli gondolatot, ami eddig elsötétítette a gondolkodását. Ezek voltak azok a pillanatok amiért érdemesnek érezte még élni, szinte mindent megadott volna Mia érintéséért, amely úgy lohasztotta le legkisebb belső önmarcangolását, mint hideg tiszta víz, a perzselő vad tüzet.
- Jobban vagy…? - Szólalt meg Mia hosszú idő után, ő is szerette ha ennyire közel volt a gitároshoz. Valahol most ez hiányzott is neki. Érezte Soulness lassan elmosolyodik, még mindig érte aggódik, majd megfordult, és ő vette karai közé a lányt, úgy ölelte körül mint egy lágyan ringó fűzve, az azalatt pihenő vándort. Mia megfogta Soulness kezét, kinyújtotta, egyenesen nap irányába, közben hallgatta a fiú egyenletes lélegzetvételét.
- És te? –Kérdezett vissza Soulness.
- Egy kicsit émelyegtem de már elmúlt… - Válaszolta a lány, de meg is bánta, hogy őszinte volt a fiúval, mert az szinte belerokkant a mondatba.
- Azt mondták az orvosok nem fertőző, de mit is tudhatnak ők… - Soulness ijedten hátralépett, mintha ez változtathatna a helyzeten.
- Sokmindent, és én hiszek nekik…- Mia százszor megbánta hogy beszámolt Soulnessnek rosszullétéről nem érezte magát betegnek, sőt jól volt az émelygésektől eltekintően. Megfordult, és a kedvesére vetett egy anyáskodó pillantást, majd közelebb lépett hozzá, és megfogta Soulness karját. –És mondok valamit… - Közelebb húzta magához az ellenkező fiút. –Nem nagyon tudnám már nélküled kibírni ezt az életet… - Nézett őszintén a zölden vibráló szempárba. Először csupán az ujjával érintette meg a fiú ajkait,- aki rendszerint az ilyen vallomások után leblokkolt, de Miának éppen ez tetszett- majd teljesen a magáévá titulálta azokat, és megpróbálta magába szívni azok zamatát, mint más ember a levegőt.
- Mia ha rosszabbul vagy az azonnal szólj! Nem akarom hogy úgy szenvedj mint most én! –

Aggodalmaskodott tovább Soulness, Mia erre megint csak elnémította egy csókkal, ami hosszabb volt sokkal, és kifejezőbb mint az első.
- Melletted nem fogok sohasem szenvedni kedvesem… - Csókolta meg a fiú kezét. –Melletted soha…
- Mia ne beszélj így tudod te is hogy ez nem így van… - Soulness elszomorodva emelte tekintetét a nap fényes orma felé. –Igazából több gondot okozok mint hasznot…- Folytatta.
- Igen, ezekkel a beszólásokkal igen… - Mia ismét magához dédelgette a fiút, aki minden hiábavaló menekülési kísérlettettel próbálkozott, majd mikor a lány keze finoman megcsiklandozta a hátát a ruha alatt, megadta magát, Mia szenvedélyes kínzásának.
- Holnap elkísérlek…
- Hova? –Soulness hirtelen zökkent vissza a valóságba.
- A kezelésre… Ilyen ügyben nem bízok benned… - A lány karja teljesen átnyúlt a derekától a másik válláig.

Soulness mosolyogott, és a lányra hagyta. Ismerte már jól magát, ha Mia így közeledik hozzá, úgy hódol be neki akárcsak egy középkori királynak.
- És megnézzük azt is hogy mi bajom van… Jó? –Mia már folytatta is a kompromisszumokat, amivel végleg levette a lábáról a gitárost.
- Jó, jó, jó, csak engedj el! –Nyögte nevetve a fiú.

A nap további része csöndes feszültséggel telt. Soulness rettegett, hogy esetleg mégis megfertőzte a lányt, azelőtt nem is gondolt erre, vagyis az elején rögtön megkérdezte az orvostól a fertőzés lehetőségét, de az megnyugtatta őt, hogy nem adhatja át sehogyan sem a lánynak. Most még sem bízott a tudálékos fehérköpenyes monológjában, mi van ha mégis?
Számára Mia az élete egyik legfontosabb részévé vált, akár magát is feláldozta volna a lány boldogságáért. És tudta, hogy a lány ha hosszú ideig nem is de vele boldog most. Ez okozta olykor az apró kis életszerű csillanásokat a zöld szemében, amik azt mutatták, hogy van lelke igen ő még képes szeretni, képes harcolni, és hogy még nem tört össze teljesen.

Nagyon sok ember él így most is. Kívülről is látszik a szenvedésük de bent kínozzák magukat igazán. Fáradtak, betegek még ha nem fizikai értelemben is, de sérültek az évek során. És nagyon kevés van akik mellett ott van egy őrző, ami a pislákoló lángot vigyázza a szemükben, hogy soha ne aludjon ki. És ezek az emberek várják hogy az őrző vagy elaltassa a lángot, vagy pedig fellobbantsa.
Ennek a lángnak remény a neve…

Aznap este, hamar lefeküdtek, Soulness ennek ellenére nem tudott elaludni. Forgolódott mocorgott, végül úgy határozott, hogy Miát fel ne ébressze leköltözik a padlóra.
Figyelte az alaktalan árnyékok táncát, ahogyan futkároznak a hold által mely megvilágította a vele szemben elterülő falat. A meleg is Soulnessre nyomta a bélyegét, a gitáros elfeküdt nyirkos haja a homlokához tapadt, és hiába próbálta kisöpörni a rakoncátlan ében tincset, a végén egy hangosat sóhajtva durcásan engedett neki, hogy ott maradjon, és elfelezze zöld szemét. Mint egy szobor úgy ült az ágy mellett, fejét annak a szélére támasztva. Hallgatta a kísérteties függönyök suttogását, amik neki énekeltek, és minden második versszakban az elmúlást emlegették. Soulness megborzongott, elővett egy füzetet, amit még régebben kapott Miától, hogy abba írja a szövegeit, mert nem egyszer fordult már elő hogy elhagyott egy slágergyanús szöveget. A lap frissen megreccsent vékony ujjai alatt, és üresen tárult elé. Még nem is vette elő eddig. A gitáros tétovázva tollat vett a kezébe, és tett egy pontot a lap közepére. Tanácstalanul nézte a világító lapot, ahol egy kék pont szerepelt csupán. Félt attól amit írt, eddig olyan könnyelműnek érezte a szövegeit a haláról és az azt körülvevő témákról most meg csupán a szó utalásától is rettegés fogta el.

Letett a füzetet maga mellé, és ismét a holdra nézett, ami most barátságtalanul nézett rá sápadt fényével.
- Sokat változtam… - Gondolta Soulness. Igaza volt, ha külsőleg nem is annyira, belsőleg teljesen átalakult. Nyomokat hagyott rajta az idő.
Régebben még minden második nap másnaposan ébredt, mostanában már csak akkor nyúlt italhoz, ha kitört, és betelt nála a pohár.
Még vagy negyed óráig bírta ki ébren, majd lassan elaludt a földön fejét a karjaihoz támasztotta, úgy érte az álom…
Reggel kellemes illat, és puha párnaszerűség fogadta. Mikor felébredt, a lány ölébe találta fejét. Nem akart megmozdulni, örömmel révedezett Mia teste melegében. Mia a fiú ébredését látván, egy mosollyal üdvözölte álomországa nagy vándorát.

- Miért nem keltettél fel?
Soulness felnézett a lányra, csupán az akit látta, aminek láttán ismét szomjúság öntötte el a lelkét.
- Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni téged… - Válaszolta.
- Te viszont úgy látszik nem igazán...
- Nem tudtam Mia… Félek…
- Mitől?
- Magától az élet után lévő semmitől, amit szinte már magam mellett érzek… csak te hajtod el mellőlem…
- Nem kell félned attól ami csak később jön el…
Soulness mosolygott egyet, és nyújtózott.
- Ez kérdéses… Kedvesem senki nem képes megfejtheti az élet titkait…
- Ez biztos… - Erősködött Mia.
Soulnessnek nem volt kedve, sem ereje összeveszni a lánnyal kora reggel, ezért hát hagyta Miát a saját igazának élni. Bólintott, most az egyszer legyen a szerelmének igaza.
- Mennünk kéne..
- Nem gondoltad meg magad?
- Nem…! Meg fogsz gyógyulni… Végigcsinálod! És én segítek!
- Jó… - Soulness hálásan ránézett a lányra, végre tudatosult benne a lány mindig mellette lesz. Lassan felkelt közben nem vette le a lányról a szemét, mikor sikerült magát megtámasztania, köszönet gyanánt finoman beleharapott a lány ajkaiba, de mikor azok csókra nyitódtak szégyenlősen elhúzta az arcát. - Még mit nem… - Mosolyodott el huncutul, még mindig feldobta ha játszhatott a lány türelmével ezen a téren.


40. Új élet

Az ember gyakran érzi azt hogy tehetetlen. Soulness hiába veszett össze Miával, hogy ne jöjjön be a kezelésre, a lány rámenőssége erősebb volt az akaratánál, tehát bement vele. Mia tudta hogy Soulness nem viseli el, ha más látja ahogyan szenved, de most valami erő azt parancsolta legyen vele, és fogja kezét. Ezért bármennyire szenvedett is amikor a fiút előtte kínozták, elviselte. Az orvos a fiú rohamára azt mondta hogy harcol benne a betegség a kezelések ellen, és most nem szabad abbahagyni. Soulness elfintorodott, örült ő, hogy valahol gyógyul, de félelemmel töltötte el az hogy az orvos még nagyobb előszeretettel fog benne turkálni. De tűrte cserébe a lány megígérte, hogy tőle meg vért vesznek, hogy megállapítsák hogy mi a baja, és mivel az orvos előtt „veszekedtek” erről, az megígérte, hogy a vérvétel után, ha visszajönnek ide, faxon átküldik neki az eredményt. A vérvétel miatt a gitáros még idegesebb volt, mint a lány, a keze hideg volt, akár a jég, és szédült. Nem akarta hallani mikor azzal vádolják, hogy ő fertőzte meg Miát. A lány ezzel szemben nyugodtan haladt mellette.

- Hogyhogy te nem vagy ideges? –Kérdezte Soulness ziláltan. Göndörkés fürtjei mozgás közben ritmikusan ugráltak a vállán, a lány azt figyelte nagy gyönyörködéssel.
- Úgy hogy érzem itt bent, hogy nem lesz semmi de semmi baj…- Mondta a lány nyugodtan. Soulness összeráncolta a homlokát, mire gondol a lány, honnan érzi ezt, de végül is nem számított neki. - De neked viszont jót tenne egy csöppnyi pihenés, tehát szerintem várj meg itt kint…
- Ez így nem ér… - Tiltakozott Soulness. –Te végignézted, ahogyan én szenvedek, azzal a micsodával, erre meg nem engeded hogy melletted legyek…
- Nyugi… Mindjárt jövök! –azzal bement.

Csupán percek teltek el mégis Soulness két perc múlva felpattant a helyéről, és idegesen járkálni kezdett a folyosón. Ha „ébren” volt sosem tudott egy helyben megmaradni, nála ez már afféle genetikai hiba volt, ezért nagyon tévét nézni sem szeretett, mivel ahhoz huzamosabb ideig kellett ülve, nyugton maradnia. Most is türelmetlenül tévedtek zöld szemei arra az ajtóra ahol a lány az imént bement, közben azon mérgelődött hogy miért engedte hogy Mia egyedül bemenjen.
- Mi lenne ha saját magamért is tudnék így aggódni?! –Rivallt magára. Idegesítette hogy nem lehet bent a lánnyal, hogy nincs mellette, hogy nem őrzi.
Abban a pillanatban kilibbent a folyosóra Mia ugyanazzal a mosolygós nyugodt arccal, mint amivel bement.
- Végre! –Nézett a gitáros a lányra, aggodalmas türelmetlenséggel a szemében. –Mi volt?
- Semmi… Azt mondják menjünk vissza, sietnek… De miért vagy ennyire görcsös? –Érdeklődött a lány.
- Görcsös? Nevetett fel zavartan a fiú. –Aggódom érted ennyi az egész!
- De nem kell!- Mia összekulcsolta kezeit a fiú jéghideg ujjaival. Most érezte, hogy Soulness mennyire izgatott, szinte mér fázni kezdtek az ujjai a fiú jéghideg nyirkos tenyerétől.- Soulness nem kell ennyire aggódnod! Semmi szükség rá! Köszi, hogy ennyire foglalkoztat a téma, de ennyire ne idegesítsd fel magad mert még rosszul leszel!
- Már megint helyben vagyunk! –Csattant fel a fiú. Mérges hangja komolyan szíven ütötte Miát. Mi rosszat mondott? Hisz csupán azt akarja hogy ne essen össze…

- Én csak féltelek…- Válaszolta szomorú hangon elengedte Soulness kezét és előre ment. Ez rosszul esett neki, hisz nem miatta vannak itt, nem miatta szúratta meg magát, hanem Soulness miatt, és a fiú még bántja.
- Tudom…- Fogta meg a derekát a fiú, és magához vonta. –De értsd meg, akkor is aggódom érted, ha magamban kárt teszek, mert szeretlek…- Mosolyodott rá Soulness, hangja viszont zaklatottságot tükrözött.
Közben lassacskán visszaértek, a lány szó nélkül bement, Soulness viszont megállt. Vajon most mi fog történni?
Érezte, könnyek nélkül nem viselné el ezt kínt, a következő pillanatban azon kapta magát, hogy könnyek csurognak az arcán.
- Soulness… - A lány rémülten lépett vissza hozzá, és átölelte. –Minden rendben?
- Persze… - Motyogta a fiú, hangja a rettegéstől remegett, de letörölte könnyeit.
- Befáradnának végre? –Egy új orvos nézett ki a percekig ölelkező párra. Szinte a hanglejtéséből meg lehetett állapítani, hogy pszichológiával foglalkozik. Soulness megbillentette a lányt, aki bekísérte őt…

Ugyanabban a teremben voltak, mint azelőtt, most mégis nagyon furcsának látszott minden. Soulness leült, majd maga mellé ültette a lányt is, előttük pedig az orvos foglalt helyet.
- A doktor úr üzeni, hogy minden rendben van a kezelések megteszik a hatásukat… De még mindig nincs teljesen megoldva a probléma…
- Miért? –Nyögte ki a fiú váratlanul, mintha nem is ő lett volna.
- Maga inkább ne mondjon semmit…Hogy tehette ezt magával! –Mondta a doktor. –Maga végtelenül fiatal, és sikeres ember volt. Most? Most majdnem meghalt gyógyszer- túladagolásban. Soulnessnek csurogni kezdtek a könnyei. Kábán meredt előre, szemei vizesnek tűntek. Mia fogta a kezét, de neki is könnyes a szeme. Visszagondolva kemény hónapokat éltek át együtt. És még mindig együtt láthatja őket ország világ. Soulness lehajtotta a fejét.

- A megbánás itt már nem segít! –A pszichológus agresszív hangjára láthatóan összerezzent a fiú.
- Tudom… - Suttogta elveszetten mintha Mia nem is lenne mellette. Magyarul beszélt fura akcentussal, nem formálta olyan nagy gondossággal a szavakat, mint a koncerten...
- Mi a neve? Egyáltalán mit keres itt, hisz maga svéd…
- Soulness… - A gitáros érezte, a torka teljes kiszáradt, mintha napok óta nem is ivott volna.
- Miért került ilyen szomorú sorsra? Mesélje el…
- Az egy hosszú, hosszú történet. És azért vagyok Magyarországon, mert idehúz a szívem…
A doktor ránézett az órájára.
- Van időnk…
Soulness sóhajtott egyet.
- Semmi kedvem erről beszélni… - Morogta, közben a zöld szemei szinte megfojtották volna az orvost.
- Hmmm… Szép is a szerelem… Mondja kisasszony maga hogy viseli el ezt a ripacsot?
Ripacs? Soulnessben felugrott a pumpa, ilyen hamar még soha nem ítélték meg. Legszívesebben felpattant volna a székről, és adott volna egy pofont az orvosnak, de Mia miatt, megfeszítette az izmait, és ülve maradt.

- Mit tehát? –Soulness fogcsikorgatva válaszolt, próbálta kordában tartani az indulatait.
Az orvos ezt láthatólag élvezte, felállt, és egy széles gúnyos mosolyt küldött Soulness felé, aki erre nem bírta tovább. Felpattant és egyenesen farkasszemet nézett az orvossal.
- Mindig is tudtam hogy az északi férfiak, agresszívak, és titokzatosak… de hogy ennyire? Úgy ég a maga szemében a szenvedély, hogy azt nem lehet eloltani…Szép… De mondja csak: nem fiatalok önök még a gyerekhez?
- Hogy MOCSODA? –Soulness meglepetten hőkölt vissza. Gyerek? Miről zagyvál ez az orvos?

Mia éppen fel akart állni, hogy Soulness mellett kiálljon, mikor meghallotta a mondatot. Úgy maradt. Valami megállt benne… Hogy ő gyereket vállalt volna? Nem lehet! Végigfutott a hideg a hátán, és megborzongott.
- Miről beszél? –Szedte össze gondolatait, mivel Soulness csak tátogott.
- Kedveském, maga terhes… - Nézett rá furán az orvos. –Talán nem tudták?
- Hogy tudtam e??? –Soulness leült. Nem hitte el, az álom tényleg igaz lenne. Tényleg lesz babájuk? Kettő is? –Mia te tudtál erről, igaz? –Nézett a lányra. –Tudtál?
- Hogy én? Nem! Mit képzelsz, eszembe sem jutott! –Mondta a lány könnybe lábadt szemekkel.

Most mi lesz? Soulness örül neki vagy sem? El kell majd vetetnie? Mi lesz velük?
Teljesen kétségbeesett, nem akarta a fiút elveszíteni, viszont egy apró kis életet sem akart kioltani.
Fagyos csönd uralkodott a pár között, mindketten megrökönyödve méregették egymást.
- Khmm…khmmm… Elnézést, és itt dolgozni szeretnék…
- Egyáltalán maga honnan a fenéből tudja? –Pattant fel Soulness a székből, így most már biztos nem ül meg nyugodtan. Idegesen járkálni kezdett fel, s alá a teremben.
- Nos amíg maguk ideértek átküldték a faxot, és ez egyértelműen arra mutat, hogy a hölgy terhes…
- Hát ez fantasztikus… - Morogta a gitáros. Mindenre számított csak erre nem.
- Most mi lesz? –Nézett rá a fiúra Mia. Az viszonozta rémült pillantását, és a lány meglepve tapasztalta, hogy a fiú zöld háborgó szemeiben, egy csöppnyi megvetés sincs ellene...
- Ezt nem itt kell megbeszélnünk…! –Vetette oda a lánynak, megköszörülte a torkát. –Elkérhetem azt a faxot?
- Persze… - Az orvos már nyújtotta is.

Soulness végigfutotta a szemével, ezeket a jeleket még ő is értette, és minden arra mutatott hogy Mia babát vár. Önkéntelenül letette a lapot az asztalra. Most mi legyen? Ez a baba eresztbe tesz neki, hogy végleg otthagyja az együttest. Vagy netán intő jel?
- Mindegy… - Gondolta. –Vissza kell térnem…
- Mi van?
- Kell a babacuccokra a pénz… - Motyogta a fiú halkan gondolataiba merülve.
- Ezt nem értem… - Mia ijedten nézett szerelmére.
- Mia, egy baba nem olcsó kiadás… Ruha, pelenka, ágy, játékok… - Kezdte el Soulness sorolni.
- Már eldöntötték? Nem értem… - az orvos értetlen arccal keringett a két személy között.
- Magának ehhez semmi köze… - Nézett rá keményen Soulness, kezdett nagyon az agyára menni ez a pszichiáter.
- Elmagyaráznád nekem? Ok, ezt én is tudom, de… Mi lesz a többiekkel…?
- Téged ne érdekeljenek a többiek…! Gyere! –Fogta meg a lány karját, és kihúzta…
- Meg akarod tartani? –Nézett rá a lány hazafele menet. Soulness most kiszámíthatatlannak látszott.
- Meg… - Mosolygott a fiú, tartotta a kezét, hogy a lány karoljon bele. –Ez egy kis élet, és mindennek meg van a maga ideje hogy létrejöjjön…
- Komolyan gondolod ezt…?
Soulness megállt, a lánnyal szembefordult, és őszintén a szemébe nézett.
- Tudod… Álmodtam már a babáról… Egy szép lány…
- Lány?
- Igen… Tatjána…
- Szép név..
- Ugye? És nagyon illik a babához… Szép hosszú haja van mint neked… és a szemei…
- Azt meg tőled örökölte…
- Honnan tudod…?
- Mindig is olyan szemeket szerettem volna álmaim babájának, mint amilyenek neked is vannak… Mióta ismerem a G.O.D- ot azóta…

Mia megkönnyebbült. Tudta ő maga nem tudja így kezelni a helyzetet, és hogy Soulness sem biztos még a dologban, de már egyvalamit biztosra vehetett: a baba marad.
Soulness a mondat hallatán elmosolyodott.
- Mindesetre vissza kell mennem Svédországba, elő kell keríteni Michát, és szólni kell neki hogy folytatom… - Mondta komolyan.
- Tényleg? Komolyan? Igazán? –Mia így is fel volt dobva, attól az embertől lesz babája, akit a legjobban szeret. Megölelte Soulnesst, nem hagyta válaszolni.
- Igen… a baba jövője miatt… Nem akarom hogy hiányt szenvedjen bármiben is!
- Nem fog ha ilyen tökéletes apja lesz! –Mia megcsókolta Soulnesst, olyan vadul, hevesen, hogy a lendülettől, Soulness a fának esett. Nem sérült meg csak a meglepettségtől meg se tudott szólalni.
- Minden rendben? –Kérdezte a lány, egy kicsit rémülten.
- Persze… - Soulness nevetve elkapta a lány kezét és lerántotta maga mellé.
Hiába az a sok szomorúság, bánat, ellenségeskedés, gyerekek voltak valahol mindketten. Fiatalok tapasztalatlanok, gyerek lelkűek. Túl ártatlanok hogy ennyire szenvedjenek.