Érzéseim világa

Fájdalom.
Nézem a mestert. Mi csak így hívjuk. Már meg sem lep, ahogy 130 kilóval a vállán guggol. Nem kérdezem meg a haveromtól a sokat feltett kérdést, hogy mit csinált ez magával, amitől ilyen erős lett. Látszólag sok ideje van- szoláriumozott, a mellkasa is szőrtelen. Én csak 60 kilóval szoktam fekvenyomni- kötelező jelleggel pumpálom a vasat heti négyszer, mert másoknak akarok megfelelni, akik igazából magasan leszarnak. Este, fürdés és fogmosás után, meztelenül badizok magamnak a fürdőszobatükör előtt- mit nem adna Tomi, ha ilyen teste lenne, én meg mit nem adnék, ha nekem olyan lenne, mint a judo edzőmnek. Ilyen, relatív dolgokon gondolkozom - ilyen relatív dolgok határozzák meg az életem.

Hétről hétre élek. Majdnem minden hetem majdnem egyforma. Ezek a majdnemek jelentik a változatosságot a hétköznapjaimban. Keresem az apró örömöket az életben. A hétfőm egy jó nap, mert még tart a hétvégi hangulatom; a kedd is jó nap, mert könnyűek az órák, és még új az erőm, amivel nekivágok a hétnek. A szerda is jó nap, mert máris a hét közepe van; a csütörtök is jó nap, mert bár egy rakás szar, közel van a péntekhez, ami ugye azért jó, mert már majdnem hétvége. Közben sport, játék, internet- magazinok drága napszemüvegeket akarnak nekem eladni éjszaka, a számítógépem meg arra akar rábeszélni, hogy mobilt vegyek.

Ölelgetem Julit, a barátomat. Már régóta az, de sose jött be nekem mint csaj. Most is úgy teszek, mintha érdekelne a sok női apróság, amit mesél. Juli is csak egy "majdnem" volt az egyik héten, egy színezőelem, mikor úgy döntöttem, hogy igazán megismerem. Azóta már ő is az életem rendszerének része, ma már nap, mint nap új "színekkel" szolgál. Talán csak azért a barátom, hogy betöltse lelkemben az űrt, amit hiányával Ő hagyott bennem. Ő, Dóri, az egyetlen szerelmem. Aki sose szeretett viszont. Mondjuk nem is tett úgy soha. A szerelem jó dolog, én minden percét élvezem. Mára már enyhült - mint ahogy a sok kín is, amit okozott. Rengeteget álmodoztam Dóriról- például, hogy meg kéne menteni valami veszélyes helyzetből, amikor kiszolgáltatott, rám van utalva. Vagy csak simán segítségre szorul. De ezeket a gondolatokat közvetlenül követik azok, hogy ehhez neki bajba kéne kerülnie- amit szintén nem akarok. Milyen ironikus, hogy a legbelsőbb érzelemvilágomban fertőz meg az a sok amerikai mocsok, mait a tévé sugároz. De itt nem borult a nyakamba a főhősnő, csak a hiánya, és a fájdalom, ami a vágyálomból hátramaradt. Tipikus kamaszkori érzelmi labilitással viszonyulok ezekhez a dolgokhoz. Udvarlási kísérleteim során voltak olyan megnyilvánulásaim, amik után ma legszívesebben a falba verném a fejem, de talán később a mostani magamra fogok szánalommal visszagondolni.

Öröm.
Nem az az örömóda-ízű, eufórikus gyönyör, inkább a nyugodt, csendes derű, ami átjárja a lelkem. Mindennel ki vagyok békülve. A srácnak, aki tegnap minden ok nélkül tarkónvágott, odaadom a szendvicsem felét. A konditeremben a mozgás örörméért edzek, és beszélgetek a fiúkkal. Dórinak ma születésnapja volt. Sablonos ajándékot adtam neki (csokit meg egy szál virágot), mégis nagyon örült. Mosolyodott, és adott egy puszit. Nem gyűlöl ő, csak éppen nem is szeret. De jelenleg ez nem zavar, hiszen, hacsak egy röpke pillanatra is, megvalósulni látszott mindaz, amire oly régen vágyom. Egy rövid mártózás az öröm tengerében, amit talán kevésbé értékelnék, ha a tengerparton élnék. Hirtelen meglátom a szépet az eddig mindennapinak tartott dolgokban- a fákban, az emberekben, az ég ezer árnyalatában a fehéreskéktől a mélykékig, a napsugárban, mely végigsimítja az arcomat.

Matekóra van. Dóri mellém ült, aminek megintcsak örülök. Játszadozom lelógó hajtincseivel, de ő most nem mosolyog. És tőrként hasít lelkembe a tudat, kiölve a boldogságot, hogy tudom, miért nem.
Dóri szomorúbb mostanában. Néha el is sírja magát. Soha sem volt eddig hajlandó elárulni, miért, de hála közös barátnőnknek, Julinak, így is tudom. Beleszeretett egy srácba egy nyári táborban, aki ugyanúgy kezeli őt, mint ő engem. Más szóval nevetve tiporja sárba azt, amiért én oroszlánként küzdöttem éveken át, és ami megadatna neki. Nem érzek kárörömöt vagy épp elégtételt most, hogy egy cipőben járunk, inkább csak szomorúságot. ÉS most, matekórán, amikor is ez az állapot tudatosul bennem, újra visszatér- a fájdalom.

És ahogy ezt végiggondolom, értem csak meg, hogy minden érzésemet Ő határozza meg, minden gondolatom Őkörülötte forog - ha szomorú, én is az vagyok, ha örül, együtt örülök vele, mert egyesült a lelkünk azzal, hogy beleszerettem.