Ausztria rohad - adalékok egy osztrák szerzői filmes portréjához

Menteni akarván a beinvesztált pénzösszeget, a producer a címet megváltoztatva és néhány jelenetet újravágva a filmet videokazettán újra piacra dobta: a Hétköznapi sorsból így lett Szopós Andi 7. Fleishgruberwasser ettől a megcsonkított verziótól haladéktalanul elhatárolódott, viszont szerződés és pénz nélkül maradt. Gyakorlatilag mindent a nulláról kellett újrakezdenie, két év elteltével rendkívüli elszántsága révén mégis új filmmel állt elő. [1] Az 1986-os Megnyúzott herkentyű minden eddiginél alább merül a társadalom legsötétebb bugyraiba. A főszereplő, a tizenkét éves Ben napjait hígító- és ragasztógőztől betépve permanens kábulatban tölti. Egy napon egy nigériai bevándorlóra bukkan a pincéjükben, aki éppen akkor szüli meg negyedik gyermekét, de már évek óta ott lakik, egy szekrényben.

A nő bátyja ezalatt a város alvilágának ismert figurájává emelkedett, leginkább kurvák futtatásából és drogcsempészetből szerzi a pénzét. A gengszter gyóntatópapja ugyanaz, akinél Ben néha ministrálni szokott - Martin atya hírhedett alkoholista és pedofil, aki minden közelébe került kiskorúval kikezd. Ben, aki idegbeteg anyja permanensen terrorizál, végtelenül magányos, egyetlen társa a pincében lakó nő lesz, de ő egy szép napon meglép egy kakaduval. A fiú ennek hatására összeomlik: a gengszter bátytól a pap közvetítésével - és szüzessége feláldozásával - szerez egy shotgunt, és véres ámokfutásba kezd. Végül egy páncélököllel lerobbantják a fejét a városi szeméttelepen, ahová időközben elkeveredett. A totális, mindennapi reménytelenségnek ez a megdöbbentő ábrázolása teljesen visszhangtalan maradt, csak egyetlen recenzió jelent meg róla a Cukorfalatok cimű underground hetilapban, melynek szerkesztőségét a rendőrség röviddel később letartóztatta szexuális bűntények gyanúja miatt. Ebben a cikkben különösen Martin atya jeleneteit méltatták, mint a meztelenség és az erekció ábrázolásának forradalmian újszerű megjelenítését.

Az újabb kudarc sem vette el azonban a rendező kedvét attól, hogy kíméletlen látleleteivel újabb visszásságokról rántsa le a leplet. 1988-ban dokumentumfilmet készített Hans Jürgen-ről, a hajléktalanról, akivel harminchét éve nem történt az égvilágon semmi; egyetlen figyelemre méltó tulajdonsága, hogy időnként levakarja és megeszi a lábgombáit. A hajmeresztő kaland címet viselő project hétszáznyolcvan perces hosszával világrekorder a maga kategóriájában, de a gyártás körülményei sem mindennapiak: állítólag Fleischgruberwasser maga készítette a videoszalagot, oly módon, hogy a rozsdaemulziót ecsettel celluxra vitte fel; a kamerát pedig egy kukában találta. Ezt a filmet több kultúrházban is megkísérelték bemutatni, de a vetítés minden esetben ízetlen botrányba fulladt. A rendező célja ezúttal a mindennapi élet lehető legrendezőtlenebb megjelenítése volt, így mindenhová elkísérte hősét - igen, a WC-re is, sőt néhány beállítást a kagylóból vett fel. Nem csoda, hogy a nézők nem bírták elviselni ezt a saját természetükkel való elsöprő erejű szembesítést, és Fleischgruberwasser Knittelfeldben csak úgy úszta meg a lincselést, hogy kiugrott a második emeleti ablakon. Innen datálódik az a szokása, hogy saját filmjei vetítésére csak álruhában és parókában, esetleg nőnek öltözve, műmellekkel hajlandó beülni.

A dokumentum műfajjal való kacérkodás után 1993-ban készült el a következő játékfilm, mely a kifejező Tiroli nadrág címet viselte. Fleischgruberwasser évekig élt ezen a vidéken egy csőszkunyhóban, mint illegális lakásfoglaló, idejét témája alapos tanulmányozásával töltve, mely nem volt más, mint a vidéki osztrák lakosság mélységes szellemi és fizikai nyomora. A film bizonyos hírnévre tett szert egyházellenes hangvétele miatt, melynek révén mindenfajta álszentséget és képmutatást leleplez. A főszereplő egy kis falu, Scheissedorf plébánosa, aki már harminc éve folyamatosan részeg, így hirdeti az igét. A falu összes lakosa a belterjesség következtében genetikailag torzult, agyalágyult nyomorék, perverzek vagy pszichopaták, a legtöbbjük már a látszatra sem ügyel, így napi rendszerességűek a legdurvább erőszakos cselekedetek - ezeket a mű kendőzetlen nyíltsággal ábrázolja. Egy napon megérkezik a faluba az adóhivatal képviselője, egy idealista értelmiségi fiatalember, aki elborzad a látottaktól, de még nem tudja, hogy a közömbös külvilágtól nem számíthat segítségre. A plébános, aki veszélyben érzi befolyását degenerált hívei felett, orvul foglyul ejti a fiatalembert, majd egy pincébe zárja, ahol a játékidőből még hátralévő fél órában többször is arra kényszerítik, hogy közösüljön a polgármesterrel, egy elképesztően undorító vénemberrel. Végül szétrepedt végbelén keresztül elvérzik, miközben a pap feketemisét tart a ministránsaival.

A film jellegzetessége, hogy a szereplők időnként minden előzmény nélkül táncra perdülnek, és tangóharmonika-kísérettel jódlidalokat adnak elő. Ez az aspektus bizonyos mértékig megnehezíti a befogadást a külföldi nézők számára, de az osztrák életstílus újabb mélyrétegét mutatja be. Ez a film volt az első, amely visszahozta legalább a gyártási költségeit, miután egy tadzsik hadúr az összes elkészült kópiát megvásárolta, és saját költségén vetítéseket szervezett hazájában. Azt a rosszindulatú pletykát, miszerint ezen a módon ellenfeleit kínozta, sajnos máig sem sikerült megcáfolni. Mindenesetre a közönség üvöltése állítólag néha kilométerekre is elhallatszott, de megállapíthatatlan, hogy ezt kínjában vagy örömében tette.

A sikeren felbuzdulva Fleischgruberwasser orosz újgazdagoktól nagy összegű kölcsönt vett fel, és a szokásosnál rugalmasabb költségvetéssel dolgozhatott – így készülhetett el 1994-ben a Döglött tyúkok. A legtöbb pénz a címszereplők minél hitelesebb megjelenítésére ment el – Fleischgruberwasser maga beszélt arról a szerzőnek bécsi törzshelyén, hogy több mint tizenkétezer, baromfi-difteritiszben és tyúkhimlőben elpusztult szárnyast vásárolt, amelyeket egyenletesen szétterített a forgatás színhelyén. Mindez a színészi játék átütő erejéhez is nagyban hozzájárult. A forgatást sajnos egy váratlanul kitörő pestisjárvány miatt félbe kellett szakítani, de addigra az összes fontos jelenet filmszalagra került. Az elkészítés körülményeiről beszélve mindenképpen meg kell említeni, hogy hitelezői Fleischgruberwassernek küldtek hárommillió méternyi lejárt szavatosságú szovkolor nyersanyagot – ez a tény alapvetően határozta meg a továbbiakban a rendező jó néhány munkájának képi világát.

A film főhőse egy munkanélküli böllér, foglalkozási ártalomként mindenhol elpusztult szárnyasokat lát, amerre csak jár, hiábavalóan koslatva állás után egész nap az utcákon. Barátnője, a hobbikurva Andrea, ezalatt leginkább egy papagájjal szerez örömet magának. Közös gyermeküket, Bennyt, tökéletesen elhanyagolják, akit egy szép napon fel is falnak a patkányok. Andrea a lelkiismeretfurdalástól hajtva belebújik a közeli mosoda óriás gépeinek egyikébe, és magára csukja az ajtót. Mikor a főhős hazatér, az üres lakás fogadja. Az egyik sarokban talál egy orrot – ennyi maradt Bennyből. Ekkor elővesz egy doboz szardíniát a hűtőből, és a következő harminchárom percben elmondja a modernkori filmtörténet egyik leghatásosabb monológját, az osztrák társadalom húsbavágó, kíméletlenül leleplező, radikális kritikáját – azét a társadalomét, amely őt ide jutatta! Végül felfalja az egyik elhullott tyúkot, elviselhetetlenül hosszan okádik, és meghal.

[1] Egyes vélemények szerint a rendező ennek a filmnek a költségvetését betöréses lopás illetve bankrablás révén teremtette elő - de mi ebben nem hiszünk. Ám ha mégis így lenne, az sem jelent semmit: a művészetért minden lehet!