A letűnt kor Lovagja

A férfi kifejezéstelen arccal térdelt, elsötétült nappalija közepén, kezében egy csillogó tárgyat szorongatva. Azon gondolkozott, helyes e, amit tenni készül, és egyáltalán megtegye e, vagy hagyja parlagon, mint ahogy oly sok éve tette folyamatosan.
A tárgy megremegett a kezében, arcáról kövér izzadtságcsepp hullott a kézfejére. Nem. Meg fogja tenni, ezúttal végképp elege van, nem halogatja tovább az elkerülhetetlent.
A problémája, amelynek megoldását most napirendre vette, gyermekkorában kezdődött, és végigkísérte élete harmincöt éve alatt.
Megszületett, mint akárki más. Konzervatív, régi módú családba érkezett, és nőtt fel. Apja gyári munkás, anya varrónő. Volt egy testvére, az élete átlagosnak számított.
A tárgy megremegett a kezében, ahogy a családjára gondolt, amelyet már rég elveszített. Anyjára, aki mindig bátorította, öccsére, akire mindig vigyáznia kellett, és apjára… aki tulajdonképpen, félig felelős volt a problémáért.
Gyermekként, még ő is gondtalan volt, mint akárki más. De ahogy cseperedett, és egyre több időt töltött az apjával, aki minden tudását megosztotta vele, lassan, egyre felnőttebbé vált: megtanulta a pénz értékét, a becsület, a tisztesség, és egyéb kihalófélben lévő ideálok pedig egyre közelebb kerültek a lelkéhez, míg végül, kiépítette a saját értékrendjét, melynek gerincét ezek alkották.
Szorgalmasan tanult, és dolgozott, míg végül elérte a maga elé kitűzött célokat: jó iskolák tanulója, és végül jó munkahelyek dolgozója lehetett, azonban, mégis valami baj volt, amire csak később jött rá.
A szorítása enyhült a csillogó pengéjű kés markolatán, kis híján elejtette, de végül mégis megacélozta markát, így a fegyver a kezében maradt. Ahogy a kis darab acélra nézett, eszébe jutott egy régebbi szenvedélye: bolondult a régi fegyverekért, amelyeket még becsülettel, szemtől szembe forgattak: értékrendjében a becsület, ez a régi, és megtépázott, haldokló létforma meglehetősen előkelő helyet foglalt el.
Nem úgy, mint az emberek nagy többségénél a mai korban. A társadalom nagy szelete selejtes, és romlott volt a szemében, nem azért, mert máshogy gondolkodtak, vagy cselekedtek, mint ő, hanem szimplán azért, mert alantasak, és tiszteletre méltatlanok voltak, árulók, hazugok, csalók…
A férfi látta, saját magát, és álla a többieket: ő mindig tisztelettudó volt, nem kezelt le másokat, nem becsült alá senkit, de ha ütni kellett, keményen, és erősen csapott le oda, ahol megérdemelték. Keményen dolgozott, szorgalmasan, és körültekintően.
Azonban a többi ember, akikkel szembe került, megrendítették a bizalmát a saját fajában: ostobák, dölyfösek, kicsinyesek voltak, akikben az ő értékeinek a szikrája sem mutatkozott meg, és nem is becsülték azt. A férfi csak később jött rá, hogy már az egész világ ilyenné lett…
Közelítette a kést a hasfalához, és döfni készült, de egyelőre nem tette. Lehet, hogy van még remény, hogy a világ változni fog? Megeshet, hogy jön egy gyökeres fordulat, amely ismét lakhatóvá teszi számára a társadalmat?
Nem! Lehetetlen, hogy egy ilyen világ, amiben a gyilkosok szabadon járnak, megváltozzon! – süvöltötte egy hang a fejében, dühösen, egyenest az agya sötétebb oldaláról. És valóban, ezek az ő gondolatai voltak, amelyekben biztos volt.
Egy sötét téli éjszakán esett meg. Egy sötét téli éjszakán halt meg az egész családja. Egy betörő tette, aki úgy gondolta, behatol a szegény házba némi zsákmány reményében, ám nem számolt a férfi apjával. Az idős munkás keményen küzdött, ám egy lőfegyverrel nem vehette fel a versenyt. Ő halt meg először, a férfi anyja, és öccse a betörő rémülete miatt vesztette életét. A férfi is csak úgy élte túl, hogy a földre döntötte, és félig agyonverte a támadót.
Ám nem számított az igazságszolgáltatás útvesztőiben történő csavarokra, és rövidesen a börtönben találta magát, ahová testi sértés miatt zárták be fél évre, míg a gyilkos, aki megfosztotta a családjától, felmentést kapott, és szabadon elsétálhatott.
Könnyek szöktek a férfi szemébe, majd továbbcsöppentek a kés élére. Érdemes olyan korban élni, ahol már semmi nincs, amit becsülni lehetne? Érdemes olyan korban élni, amely igazságtalan, és hazugságokkal tarkított, amelyben nem ér semmit az emberek élete? Egy „letűnt kor lovagjának” semmiképp.
Ezek voltak a férfi utolsó gondolatai, mielőtt a hideg acél beleszaladt a gyomrába. Egy igaz ember nem élhet egy igaztalan, mocskos, romlott korban.
Van még remény?