Szellemek

Érzem, belülről felemészti lelkemet a félelem,
Érzem, valami sóvárogva fojtaná meg szívemet,
Érzem, már itt vagytok, s el nem hagytok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

Ha már a bánat veti széjjel szomorú szívemet,
Ha még élek, de úgy érzem: itt nincs helyem,
Akkor már hallom halált ébresztő sikolyotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

Lassan legördül remegő arcomon egy árva könnycsepp,
Lassan letörlöm, de már érzem: csak egyre többen jönnek,
S ti csak vérző szívemen kacagva ropjátok táncotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

Nem hagytok, s átkaroljátok növekvő mérgemet,
Nem hagytok, s kebletekre ölelve én csak szenvedek,
S aztán lassan kínjaimba fojtotok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

Felnézek, míg ti lehúztok a bánattal teli mélységbe,
Felnézek, majd fuldokolva merülök a sötétségbe,
Ti pedig újra meg újra belém martok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

Mikor szívem kínja könnycseppként csobban a fájdalom tengerében,
Mikor a csendet megtörve nyugszik meg az örök mélységekben,
Akkor ti még utoljára belém rúgtok,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.

S ha már a halál lelkem ködös temetője,
Ha már a szenvedés szívem szeretője,
Ti majd hozzám vágtok egy kielégült vigyort,
Ó, ti fájdalomtól ittas szellemek.