Lucifer szárnyalása

Emlékek nélkül fulladok a múltba,
A telihold érintése az ujjaim hegyén
A márványszép szerelem sebessé dúlta
Mi egykor büszke volt és kevély.
Minden angyalok közt a leghatalmasabb
Erre emlékszik a tükör
Minden átkozott között, aki legelöl halad
És húzza a többit, mint egy kikasztrált ökör.
A düh, akár napmelegtől a hús sebe
Üszköt kap, végigrohad a testen
Míg az elvérzett lelkiismeret a kezet
Meg nem szögeli a kereszten.
Tűz a tüzet tovább szítja,
Az ár pedig nem mossa el a vizet
És minden tettem újraírja.
A csorba, téves emlékezet.
A világ először kék volt, és mint a frissen hullott hó, fehér.
Szárnyukat csattogtató képzeletek, törékeny fénycsóvák szelték a teret
És a sok boldog egyike voltam én.
A nagy varázslat megszületett, mielőtt éltem volna még eleget
Idő, mely pereg, távolság melynek vége szakad
Formák színek, érzet kavalkád, üdvözöllek szép világ,
Mi megformáltad önmagad.
S csodálják az angyalok, a jót épp úgy, mint a háborút
Nincs olyan mi bűnös lenne, hiszen minden véghez egy az út
Én pedig csak egyet akarok, de ahelyett minden mást kapok
És végestelen fénynélküli alagút vár, melybe bemenet van csupán
De sehol nincs kiút.
Beszéltem veled, angyalok lánya te
Magamhoz öleltelek, óvtam pillangó szárnyadat
És mert te megértesz, és mert te nem tévedsz
Millió év múltán is ugyanúgy vártalak.
Semmi sem változik, ha mi nem
Ne törődj velem
Lassan megfeketedem, ökölbe szorul kezem.
Ne is törődj velem
Az idő ravasz, apránként bont telet
És már itt is van
Elérkezett.

(Vádol)
Apró kis kazánok százezrei,
Villog benne szénként szemed
Megcsikordul a harag,
Olvadnak a hegyek
S átszakítja az eget, megannyi kénes meteor
Tépő agyarat vonít rühes farkas-orr
Könnyekbe mosódik a sárga horizont
Mindenki elfordul, ne lássa, te viszont
Nézed és éled és testeddel reszketés
Epekedve törlekedve így születtél persze, persze
Hogy is vallhatnád be mindazoknak, s mindaz előtt önmagadnak
Nem az éhség, tesz hideggé
Nem szépséged idegenné
Más is lenne, ki megtenné, de mégis csak te vagy
Mégiscsak te teszed.
Egy démoné lett a szíved.

(Válaszol)
Megesik ez olykor néha,
Amikor jégeső hullik a hóra
Amikor dér tépi tovább a hideget
Nincs olyan ki ad, csak ki hiteget
S te, ki mindezt megszenvedted
Bőröd sebén felfedezted
Szót a szóval meggyaláztad
Benned könyörület nincs, bennem alázat!
Komor szív, ha csöndet harap
Ezzel véli, igaz marad
Szégyenkezik, de nem tudja okát
Üres ütemre dobog tovább
Minek a megbánás, ha nincs jövője
Fának fa nem lehet szemfedője
Éppúgy tudjuk mind a ketten
Még ha olykor elfeledten
Nem a beszéd tesz okossá
Nem a munka napszámossá
Nem az árnyék húz a földig
Az emberek a nyelvük öltik
Már a tükör sem hasonlít
Néha a kérdés is lódít
De vajon nem az szögel a keresztre
Aki az egészet befejezte?
Te.

(Kérdez)
Fázom szemedtől, szokatlanul idegen
Végtelen télbe borulsz te szív, nyelv, te értelem
Mivégre?
Dicsőségre,
Kiére?
Vitorlákért? pernye tengeren,
Megérte?

(Üvölt)
Hiába, hiába legyen hát szavamra
Boruljon dugába a sok
Lappangva fertőző százszavú szonáta akárhol
Akárha a lángoló világba, úgysem tehetek oly elborultat
Hogy az ne legyen érthető válasza a voltnak
Ezrek teszik majd fel, hát ezreknek felelek, ne remegjetek
Hisz itt vagyok veletek:

Higgyetek a tűzben, a Földben, és a Holdban
Ahogy hittem én is, amíg szolga voltam
Megszűnt a testem, hangként maradok
Igen démon vagyok!
Ennyit mondhatok.

S mosolyba reszketnek körülöttünk a fák
Vágjatok hozzá, rajta jópofát, akárhol
Akárha vagytok hallotok
Ez most a fő parancs: sokasodjatok és
Teremtett termőföld talpalatnyi terület
Vagyonná töritek a gyémánt köveket
Míg nem lesz, nem marad
És értem üvölt reggelért minden alkonyat!

Higgyetek el bármit, amit mondanak
Takarjátok pénzzel véres arctokat
Szálljatok: a cél hogy magasabban legyél
Magasabban, igen mindenkinél
S áss gödröt mielőtt a Mindenki földet ér
Gyújts lángokat, vesd bele a ruhádat
Meztelen szavakkal vonyítsd a világnak, hogy
A démon én vagyok!
Ennyit mondhatok.

Higgyetek a tűzben, a csöndben, a szóban
Hittem én is de kiokultam
Megszűnt a testem, de nézzétek magatok
Démonnak kértetek,
Hát annak is maradok.

Higgyetek a tűzben, a jégben és a hóban
Én voltam az, aki előre szóltam
Én voltam az, aki figyelmeztetett
Aki az utolsó jegyre le, előjegyeztetett!

(Válaszol)
Tedd, amit akarsz, én veled alakulok
Szárnyakra törő szilaj pegazusok
Minél gyorsabban szállj
Úgy többet hagysz majd hátra
S magadat száműzöd csak a magányba.

(Búcsúzik)
Úgy hát legyen! Legyen mind igaz a te szavad
S nyerjen jövőt mind az enyém.
Így fordul a nagy kerék körbe, persze, értem én.
De velem együtt meglásd, boldog te sem leszel soha
A szívük túlvágyó, az eszük ostoba
Ezredévnyi háborúban ismernek meg téged
S tízévnyi béke sem kell, már hozzám térnek.


Felmordult az ég, színben megvonaglott, s nehéz felhők alatt félrevert harangok
Álljatok félre!
Felhasadt az ég, és bozontos lángok között, a megfeketedett a Földre költözött
Nem változott semmi.
Nem reszketett bele egyetlen tűzhányó, nem vert tajtékot a fekete óceán,
Ugyan ki kezd neki ilyen ostobán? Trón? Bazaltból font sakálfejes, gőzös üstök között, sárkánybőr szőnyeggel, ocsmány hólyagos szörnyszülöttek
Üvöltsenek reggelt, ahol csak örök sötét lehet?
Ugyan ki kezd neki ilyen ostobán?
Két dolog kell, és semmit több
Jó és egy jobb. Vagyon és egy még nagyobb, mit adok, ha elfogadod. Ugyan kinek lesz baja, ugyan ki nem lesz önmaga
ezután?
Föld, mely egy magot vesz csak el, de kalászt fakaszt: Tiéd, gazdagodj!
De a hús íze, ha tudnád milyen. Ugyan ne álmodozz!
Rendben.
Ma ünnep van, hát holnapra hozok neked, ölts tiszta ruhát, moss arcot s kezet, de
Ne álmodozz, az Isten szerelmére, igen az övére.
Ugye érzed milyen finom? Átfőzve, tűz méhén pirítva, rágva és harapva és
Azzal, amit a föld adott, csak a legfenségesebb! Ennyit hoztam de ez mind a tied, egyed!
Káin. Te vagy az erősebb.
Kettőtök között.
Sajnálom, de amit hoztam elfogyott

A kerék forog, szót sem érdemel.
Nem én vagyok, aki lábbal hajtja, nem én vagyok, aki nevet rajta
Nem miattam keseregtek, vagy imádtok egy fakeresztet.
Mosom kezeimet
Mossátok ti is, javaslom.

Igaza volt. Magányos vagyok, mert nem lassítotok.
Ti felhőket ostromló veszett pegazusok, nem kaptatok szárnyat, hát kovácsoltatok,
Lassan hegyeket takarnak dőre tornyaitok, nekem tetszik, nem vitás
Lenyűgöz mindaz mi ámítás.
Megvan már mindenetek, ez vastag pajzs ellenem; annyi vagyon, gyönyör, kelme, kéj és vígasság, hogy forgatom a fejem. Áh, ugyan már…
A kérdés én adtam, vagy én csak meghagytam? Válasz kinek könyve szerint, de
De minthogy hideg már a szikrázó gyémántkő, nem lázas a sárga arany,
percek kérdése a tudás, gondoltam megmutatom magam.
Ide nézzetek! mágnások és kártyások és gépeken és széfeken őrzött megannyi ész:
Itt vagyok!
Kortalan, ránctalan, nem kell ékszer, hogy ragyogjon, sem vagyon, hogy gyarapodjon.
A legszebb nő, oly elragadó, oly tökéletes, mily kék a szeme, túlharsogja az eget,
Ajka örök jóra bíztat, öle a gyönyör szigete, de még ez a szó is kevés lesz,
ha magába vesz melege.
A legvitézebb férfi; konok és sebezhetetlen, féktelen képesség és szenvedély,
Szeme szürkéjében lobogó vak remény, hogy a tiéd lehet.
Persze pénzért mindkettőt megszerezheted, de te csak te maradsz. Még egy ékszer ide,
vagy oda.
Mit szólsz? Minden korosztály, minden szépsége, minden ártatlansága és piszkos kis vétsége:
Lehetek. Te gazdag vagy, sikeres, de ha tudnád hány arcban hány élet rejlik…
Ugyan ne álmodozz! Az Isten szerelmére, igen az övére.
Mindig is engedékeny voltam, rendben.
Ma ünnep van, hát holnapra, de csak is egy napra, mert ez szabálytalan, odaadom neked.
Olyan tested, arcod lehet, olyan arányos, szálas, gömbölyded és kerek
amilyen a világon csak lehet.
Kóstold meg, ahogy figyelmet arat szemed, ahogy mosolyod örömöt,
mozdulatod hódolatot fakaszt, csak azért mert te vagy te önmagad.
Nézd ezt a csiszolt üveget: Tükör, még én adtam e nevet. Elismerésem.
Milyen a napnál is szebb nőnek lenni, ezt férfi más ki élheti meg?
Hogyan dobog atléta szíved, pumpál erőt karodba ered, ezt mindenki elismeri!
Elég rád tekinteni.
Azzal mit a föld adott, csak a legfenségesebb. Fűszerezd pénzzel a szépséged,
az ezer tested öltöztesd ruhába, drágábba, mint bárki más.
Milyen rövid egy nap.
Ne kísérts!
Figyelmeztetlek, érik a tévedés, ugyan mit kezdenél vele, Hánynak hajlana igába a feje? Neked embernek nem való a hatalom, ez a bajom.
Hogy jót tennél? Ez tetszik, boncolgassuk kicsit, mit adna ki így bírja saját külsejét, mit nyerne az éhező, a porban fekvő nincstelen,
ily megfoghatatlan kincseken?
Tegyünk egy próbát, ám legyen.
(De figyelni foglak - tikon ezt suttogom -, ahogy segítesz a bolondoknak.
S hogy szül majd irigységet, hány féle képen akarnak majd nyársa fűzni téged.)

Felbolydul a méhkas, remegnek a hegyek, gondolod én elbújtatlak, hadd keressenek?
„Sürgős teendőim végett nem vagyok itthon, kérem hagyjon üzenetet.”
Ezek megölnek, ordítod, ide hallom, pedig nagyon messze vagyok, a világ gyökeréig lecseng a zajotok.
Tehát mit akarsz, így telefonon, ily késői órán és késői napon?
Az idő egyfelé jár, sajnálom, ahogy te, úgy én is nagyon bánom, a hatalmat visszavehetem,
de a megtörténtet semmissé én sem tehetem.
Te nem menedéket kérsz, hanem eszközt, hogy megvédd magad! Hogy ne legyél tégelybe fagyasztott szövetminta, kísérleti nyúltetem.
Rágós falat. ne feledd, hogy a hibás
Te vagy!
És mert a játéknak nem ez a vége, nem adok karmokat senki kezére.
Vagy tegyél jót, mint ígérted, hirdesd, hátha szeretnek téged, vagy visszaveszem,
Egy arc, egy porhüvely maradsz a vakító műfényben, az orvosi lámpák alatt.
Tévedésekből születnek a legnagyobb találmányok - vigasztaljon a tudat, mikor széttépnek,
hogy az emberiséget szolgálod.

Megáll a tudomány. Megáll az ész. A szekér pedig döcög a szakadék rojtos partjain, de én sem a meredély nem vagyok, sem a rög, melyen a kerék megbukott.
Ki vagyok?
Egyedül vagyok.

(Szól)
Kissé túllőttél a célon.

(Válaszol)
Tévelygő dühömben fákat ráztam én
S hullott avarrá sok ezer levél
Mosolygó koporsók, könnytenger, bátor diadalok
Ez minden, amit alkothatok
Ördögnek születtem, jobb ha feladod.
El kéne vesznem szürke hegyek között,
Ahol a kopott ég alatt a csak a sivár rögök.
Ott nincs mi fát kifordíthatok
Ártás nélkül bőszen tombolhatok
Megmaradhatok
Kinek is?

(Közbeszól)
Valaha szép voltál te is.

Szépnek? Áhh.
Sosem voltam szép, és nem is leszek
Ti ezt az értéket másképp méritek.
Angyali beszédek, furcsa falatok
Éhessé lakatjátok vele magatok Miközben
mindenki tudja, mindenki vágyja
Sosem tett mozdulat minden szó tárgya
S mint szobrot a főtéren mind megnézitek
Tapsoltok neki, pedig nem értitek
Mindenki mindenhol annak ad igazat
Aki legyen bármily véres, de végül állva marad
Aztán ha végre a háború véget ért
Koszorúzó kezek nyúlnak a pallosért
Pont azok kik akkor is csak beszéltek
Mikor mások tévedései cselekvéssé értek,
Amerről a szél fúj, szavatok arra száll
Barátság vagy harag, mind apró szalmaszál
Egy ki követ jó, de jobb kettő ki dacol
Őszintén és megbolygatlanul.

(Szól)
Tudod, hogy én nem ilyen vagyok
Amerről a szél fúj? én éppúgy megfagyok
Tapsolni sem tudok, hisz levágtad a kezem
És nem kérek semmit.
Se számodra, se énnekem.
Minden szó, minden arc felcserélhető
Minden tanulság, mit levontál megdöntheted magad
Lépted nyomán hol óceán forrt s most ezer apad
Én látlak, hordj szarvat, vagy hófehér szárnyakat
Ugyanaz maradsz

(Kiált)
Beszélj inkább ember te, állatok ura:
Ott lent, ki láttad, hogyan fogantak korok
Ki kikotortad a földből az ezer érceket
Ki megfigyelted lencséiddel az eget
Felelj, mit láttál?!

Fekete szárnyú herceget? tigris pofájú, varjak gyermekét?
Mond, nekik, hogy láttad önmagad
Glóriát és szárnyakat, színarany palotát és fényacél kardokat
Mondd, hogy teremtettél többet is, mint kaptál,
Hogy a te felhőid erősebbek a napnál
Mondd, hogy eget csúfolnak házaid,
Hogy a saját hited megtanít, mindenre, amit csak
Tudni szükséged lehet.
Mondd, hogy beszéltél ellenem,
Hogy elégetted, aki, vélted hált velem,
Mondd, hogy felemelkedtél, nehogy lepaktálj
Hogy nem kértél tőlem, helyette te adtál,
Tízezer évre helyet
Pokol és menny között!
Bészélj! Rajta!
Annyi mondanivalónk van,
idő nincs mi összetartsa!

Az ember pedig nem szól, hisz hallgatni született a tálcán átnyújtott évezredeket
Olyan apróság, mint angyalok veszekedése, hisz az ő idejében úgyse lesz vége.
Aki azért él, hogy megállítsa a holnapot, aki látta ki tékozolt és mit hagyott
Aki nem ismert rosszat, hát teremtett magának, megtámogatta, mikor már megfáradt
Saját ötlettel, erővel látta el, széltől is óvta, míg végre szárnyra kel
És most néz fel jámboran a sötétedő égre, mi nem ont már csillagot
Számokkal írja le: Vége. Nincs többé világ, nincsenek nappalok
S míg fordul egyet a lét, lesz gondolkodni idő épp elég
Újjászületsz világ, én pedig újként mosolygok terád.

Igazad volt sokmindenben, és a sokminden közt a lényegben:
Nincs olyan rossz szándék, ami velem jót tehet
Erre rájöttem, amint elvesztettelek.
És most némán néznek az angyalok
Nem csattognak a szárnyak
Én is hallgatok.