Feledek szót, hangot, türelmet;
hazám rangján joggal nevetek;
béklyóba szorult balga népet
ostoba mód, mégis szeretek;
elhordom gúnyám, míg ezer új
lyukat nem ver rá az istenes;
a Földről innen és azon túl
nem tűr meg semmi úr, nemes;
hangom fojtják úri szittyák, kik
bőrük alatt hordják mindenük;
fejem mélyén máglya világlik;
és karom munkát nem tűrvén üt;
lányokat hordok zsebem mélyén;
és szívemben a mester honol;
utak porát szívom reggelén
a szerelemnek, mi haldokol;
elismervén gyávaságomat
nyakam húzza, ím, a nyárfaág;
fülembe súgnak új titkokat;
én elöl, seggemben a világ;
nem tudja más, mi lesz énvelem,
s a kétség elnyűtt arcát lesvén
– csepűrágó szülé gyermekem –
nem segít bú, se könny, sekrestyén;
korcsot látván tollam nem remeg
– tudja jól: ez félreszült világ;
ki hányja, ki szánja a felleg
villámját, amely csontomba vág;
tüdőm lebenye a szürke füst
fiává oly olcsón átpártol;
otthona még a fortyogó üst
a szerelemnek, mi haldokol.
Tetszett.