Vakok

Érzed a pergamen-szemhéjakat?
S hogy bőröd megfeszül, míg zúg a szél, mely
felborzolja rohamonként hajad,
tőle a vitorla is megdagad
hánykódni késztetvén a bárka alját?
Szemed ne nyisd ki, most ne.
Széttárt-karúan fogjuk kézen egymást,
fához feszül a tarkó –
és szemeink lecsukva.
Nem tudom, én vagyok-e, aki nem lát.
Nem tudom észlelni a sót a vízben,
a gyermekkacaj váratlan trilláit,
a jóbarátok felénk-térdelését,
a pillanatot se, melyben rügyet bont
a szerelem, s azt sem, melyben kiszárad.
Ám nyiss szemet, ha úgy kívánod, nézz szét!
Mit láthatsz? Látod tán a
vegyértékeket, atom-lekötőket?
Látod, hogy a fecskét mi hívja vissza
s látod, hogy a halak honnét erednek?
Tudod, mivégre volt találkozásunk
s látod, mért készülünk elhagyni egymást?