Carissima Fidelissima - egy barátság krónikája 8.

Nem mondtam elégszer,
mennyire szeretem mosolyod,
ha rossz napok jönnek,
minden szürke s reménytelen,
mosolyod emléke felvidít,
s már nem érzem lelkemen
az ólomsúlyokat.

Szeretem mosolyod és kedvességed,
amikor elkísérlek,
bár idegesít, mondod elégszer,
de azt is, hogy nem tudsz ellentmondani,
a vonat előtt mégis nevet szemed,
s megköszönöd a díszkíséretet.

Szeretem mindkét születésnapod:
az elsőt,
amit csak én ismerek,
mikor megláttam hű és igaz voltodat,
a másikat, mit mindenki ismer,
készülni rájuk már maga is öröm.

Szerettem a rózsát,
Neked vettem,
egy fényes áprilisi reggelen
s csak Te és én tudom, mit jelent,
szerettem félig vörös, félig sárga színét,
szerettem, hogy örültél neki.
(s kivételesen nem spóroltam
a csomagoláson, s a zöldön)

Szerettem,
amikor egyszer beteg voltam,
(azt, hogy hiányzom,
nem mondanád soha),
mégis bosszantott Téged,
hogy nem melletted vagyok.

Szerettem azt az ebédidőt,
amikor kimentél,
s nem mentem Veled,
- mentél, s nem jöttél velem,
de
- bár nem beszéltünk róla -
mindketten csokival,
s kávéval tértünk haza.
Szerettem, ahogy örültél
a konyakos meggynek,
szerettem, ahogy ruhádra
cseppent a konyak.

Szeretem az időt,
hogy Veled lehetek,
s nem kérdezem meddig és hogyan,
mert tudom:
az `örökké` szónak
ajkadon, s szívemben
súlya van.