Carissima Fidelissima - egy barátság krónikája 4.

Szerettem, ahogy koccintottál velem:
„örökké”
Tudtam, ez a szó igaz.

Szerettem a nyáron együtt töltött
„utolsó” heteket,
szerettem, amikor azt mondtad:
„ezt titkolni kell”

Gyűlöltelek, mint még soha senkit,
a Noiret-ben feltett kérdésedért,
gyűlöltem benne félelmeimet.

Szerettem, ha néha megfoghattam kezed,
s már nem húztad el.

Szeretem a kandalló tüzét,
mert minden tűzgyújtásban benne vagy,
minden lángnyelv,
Irsáról súg távoli mesét,
egy életről mely szép,
de sosem jön el.

Benne vagy minden virágban,
gondolatban lefotózom
és elküldöm Neked,
nem másért, csak hogy ha látod,
mosolyogj,
s tudd, hogy mindig Rád gondolok.

Szeretem a tőled letöltött
könnyed dalokat,
s mikor Irsán a kertet jártam,
visszhangzott bennem:
„almát eszem, ropog a fogam alatt,
nem jöttél el, neked egy sem maradt,
nem jöttél el, kiürült a kosár”
s a fán az utolsó almát Neked tartogattam,
neked vittem el.

Szerettem, amikor azt mondtad,
talán nem is érezted súlyát,
hogy ez egy hajszállal több,
mint barátság.
Szeretem, ahogy ez a hajszál
engem megkötött.

Szerettem, ahogy a születésnapodon,
örültél a medálnak,
az átoktörőnek, a védelmezőnek,
ahogy édesanyádtól kapott
láncodra fűzted.

Szeretem, ahogy versem,
s mesém hőse lettél;
a történet nem,
de a lélek Tiéd.

Szeretem a péntek délutánokat,
a közös titkos kávézásokat,
szeretem hét közben
a „lopott tízperceket”,
s nap közben mindig
aggódva figyelem,
hogy a délután jó lesz-e Neked.

Szeretem csilingelő lépteid,
ahogy a csigalépcsőn jössz felém,
s szeretem az örömöt,
hogy már nem más,
hanem a Te lépteid lesem.

Szeretem, ahogy nevetsz
lyukas zoknimon,
szeretem a kávéfoltot nadrágodon.