Az édenkertből hazafelé

Az édenkertből hazafelé
A semmi fölött szürke lepel az ég
Nem óv az éj s a fák
Árnyával lep be a magány

Nem mozdul lelkem
Hisz hangod se hív
Nem látnak búcserzette szemeim
Kérlek, emelj fel a földről
Még mielőtt minden összedől

Ó bennem
És az égben fenn
Amely oly kék volt rég
S amely most éjfekete
Arcod mely lámpás volt
Most jéghideg semmi
Kihalt az édenkert
S üres a tér

Nincsen már senki aki megért
Vállalt magányom kérlek te törd szét
Gizgazzal ellepett kertem de kiút
Van, mikor két szemem szemedbe fúl

És akkor most
Mi vagyunk, te
Meg az a másik, aki meg
Azt hitte sokáig régen
Hogy ő van csak
De rájött hogy Én
Az nincsen csak
Te és Mi
Egy forrás hol tisztán bugyog a víz
A nagy közös szív.