Átölel a magány...

Olyan néma a csend, csak kavics csikordul,
Mint a könny útja, mi szememből kicsordul.
November közepén, hűvösebb már a szél,
A kopasz faágaknak, szerelemről mesél.

A sétányra – óvón - avar szőnyeg borul.
Csupasz fák törzséről vörös árnyék csordul.
A reggeli napsütés, már nem hoz meleget,
Csak elűzni próbálja a fagyos felleget.

Bús szellő tévelyeg a park padjai között,
Ott, hol nyáron még a szerelem röpködött.
Elvétett madárdal töri meg a csendet,
Hol nem rég még vidám madár ének zengett.

A park fái közt köd húzza meg magát,
Fázósan simul testemhez a kabát.
De hiába keres, nem talál meleget.
Te oltottad ki a bennem égő tüzet.

Körülnézek keresve a padot, hol szerettél,
De rajta most, csak a fagyos dér üldögél.
Hozzám lép a magány szorosan átölel.
A közelgő tél ajkamra hideg csókot lehel.