Történetek

Önző életének igazi értelme mindössze az a vagyon volt, amit kínkeservesen gyűjtögetett, s melytől én fosztottam meg, de soha meg nem bántam. Velünk sohasem törődött. Testét a Fekete-folyóba taszítottam, mint két holddal korábban azt a másikat.
Testvéreimmel új életet kezdtünk. Elüldöztünk minden városit a területünk közeléből is, megmaradt bátyámat kitanítottam vadászatból, öcsém és húgom a ház körül serénykedtek, s ez így ment addig a napig, míg éltem tizenharmadik őszén meg nem...

Mert nem lehetnek igazak a családi legendák! Azok az elsuttogott félmondatok, imádságok. A falusiak félrenézései. Akkor sem, ha nagybátyám volt a családom egyetlen életben maradt tagja. Szüleim rejtélyes balesetben haltak meg még kiskoromban. Nekem nem mondott senki semmit - hiába kérdezősködtem felnövekedvén. Abban a távoli városban, ahova sietve költöztettek el, és ahonnan most hazatértem. Akkor sem, ha nagybátyám a halálos ágyán azt suttogta fülembe: "Óvakodj az álmoktól! Mert...

- Calistar mester? – hökkent meg Dia. – Mit... hogy kerül ide?
Calistar zihált külseje arról árulkodott, hogy nehezen tudta átverekedni magát az őrségen. Sietős léptekkel ment oda hozzájuk.
- Eleshar igazgató úr küldött – felelte. – Lagerfeltet ismételten megtámadták, továbbá megtudtuk, hogy foglyulejtettek titeket Retón.
- Honnan...?
- Egy Retóitól... ő tudott róla, hogy idejöttök, s megbíztuk vele, hogy értesítsen minket, ha baj lenne. – felsóhajtott. – Tehát...

Először a lány hátát simogatta, a gerince mentén, amaz pedig kellemesen beleborzongott. Majd formás fenekét kezdte el simogatni a férfi. Márk kibontakozott a csókból és az ölelésből. Leterített a csónakba egy pokrócot, és mindketten levetkőztek...

Átvészelte az egész napot. Elment, dolgozott, hazajött, lefeküdt aludni, de nemsokára fel is kelt. Nem érdekelte miért, csak kiment az erkélyre és leült a fotelbe. Felnézett az égre és meglátta csillagokat. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek őket. Tisztának, értékesnek, csodálatosnak és elérhetetlennek látta. Észrevette a végtelent, életében először most látta meg ezt a csodát...

Különleges pasas volt… Szikrázóan zöld szemekkel, vállig érő, hullámos, szőkésbarna hajjal… Öhm… Nem vagyok én könnyűvérű, csak hát ennyi idősen már nem csak beszélgetésben, csókokban merül ki egy kellemes találkozás…
De olyan furcsa volt. Többször csókolta a nyakam, mint a testem bárhol máshol, és talán egy kicsit bele is harapott… Imádom a vad, és kissé őrült pasikat…

Valószínűleg meghaltak volna, ha a sors nem segít rajtuk. Egy csapat fegyveres Retói fésülte át a környéket Flaymok után kutatva, amikor ráleltek a két gyerekre.
- Ezek nem Flaymok – jegyezte meg az egyik. – Úgy látom, még elég fiatalok.
- Vigyük őket a kórházba! Lehet, hogy megtudhatunk róluk valamit.
Így történt, hogy Lawren már a kórházban tért magához. Lélegeztetőgépre kapcsolták, karját begipszelték, és épp egy Retói orvos mérte a pulzusát...

A cella rácsába kapaszkodva figyeltem a sötét folyosót. Minden csendes volt és nyugodt. Csak halvány fény derengett, de már nem zavart, megszoktam. Váratlanul egy erős fájdalom hasított belém, és meleg nedvesség csordogált le a combomon, végig a lábamon, majd a földön gyűlt össze egy kisebb tócsában. Lassan, nehézkes léptekkel odasétáltam az ágyhoz és végigfeküdtem rajta. Végig simítottam a hasamon.
Elkezdődött…

Már a visszaúton simogatta a combomat és nem hagyott békén, kezei mindenhol ott voltak. Így nagyon nehezen tudtam a vezetésre koncentrálni. Az erdős részhez hajtottam, ahol már nyáron is voltunk. Úgy vetettük egymásra magunkat, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. A sörtől már kicsit kába volt, de csókjai hamar felkeltették bennem a vágyat...

A denevérek kiröppentek az ablakon, egész Retón az összes Flaym megbénult, Famion palotája pedig omladozni kezdett.
Sanyi odamászott Diához, átkarolta a lány mellkasát, és vonszolni kezdte felfelé. A mennyezetből embernagyságú kövek hulltak, úgyhogy Sanyi jobbnak látta sürgősen távozni. Csakhogy törött lába miatt igen lassan haladtak. Mire elérte a kaput, hatalmas robajjal az egész palota összedőlt...