Famion palotája - IV. rész - 9.

Az este még hidegebb volt. Famion nem számított rá, hogy a törött lábú Lawren Sándort ott találja a Zöld Teremben, az alvó Diát átölelve. Arra sem számított, hogy Lawren rájött a méreg eltüntetésének trükkjére.
Döbbenten állt meg a Zöld Terem bejáratában. Sanyi felemelte a fejét a közelgő léptek zajára.
- Hát visszajött? – kérdezte dühösen.
- Látom, eltüntettétek a mérget.
Sanyi megvetőn nézett rá. Famion elgondolkozva lépkedett feléjük.
- És elgázoltátok 3000 fős hadseregemet.
Sanyi bólintott.
- Ügyes. Roppant ügyes.
- Maga csinálta ezt Diával? – mutatott a lány véres arcára Sanyi.
- Igen – vont vállat Famion. – Majdnem meghalt.
Sanyi felvette a földről a revolvert, és egyenesen a férfi szemébe meredt.
- Akkor most figyeljen – suttogta. Famion megpróbálta összeszorítani a testét, de ezúttal Sanyi nem hátrált meg. A fegyver csöve pontosan Famionra szegeződött.
- Miért nem osztódik, Famion? – gúnyolódott Sanyi. – Talán a mérgekből meríti az erejét?
Famion elképedt. Sanyi elmosolyodott.
- Tehát igen. Ha a mérget eltüntetem, legyengül. Pofon egyszerű.
- Sajnos te már nem fogsz kijutni innen, Lawren Sándor – susogta Famion. – Különben is: Kindes Diána nem tudja eltüntetni a mérget, mivel nő.
- Áh, szóval csak férfi tudja eltüntetni a mérget? – Sanyi hitetlenkedve felnevetett. – Azt hittem, ennél azért több lötyög az agyában.

Famion arca grimaszba rándult. Lassan elindult Sanyi felé, szemét a fiúéra szegezve.
Sanyi minden erejét megfeszítve próbált ellenállni.
- Addig... nem... fog... megölni... amíg... nem... adom... fel! – vicsorogta a fiú. Törött lábát maga után vonszolva mászni kezdett Famion felé.
PAFF.
Egy cipőorr az arcát érte, mire vosszaroskadt. Dia közben felébredt, s lassan megértette a helyzetet.
- Dia! Próbáld lefoglalni Famiont, kérlek! El kell jutnom a másik terembe! Ha eltüntetem a mérget, Famion meghal!
- Mi?
- Dia, kérlek...
A lány lassan bólintott. Utolsó erejével haragját Famionra irányította.
Famion kénytelen volt védőpajzsot varázsolni maga köré, amíg Sanyi, felhasadt szájjal elaraszolt mellette, fel a lejtőn...
Dia fájdalmas sikoltására azonban megtorpant. Famion az elektrobénítót szorította hozzá Dia testéhez.

Sanyi szinte önkívületben emelte fel a fegyverét. Még volt két golyó. Lőtt.
A golyó átsüvített a termen, és egyenesen Famion hátában landolt. A férfi meggörnyedt.
Tovább vonszolta magát. Dia ismét felüvöltött, Sanyi ismét lőtt.
Famion megrázkódott, de a lányt nem eresztette el. Sanyi végre beért a Piros terembe, és ügyetlenül rátaposott a méregre. És még egyszer. És még egyszer.
Dia sikolyai a fülében zúgtak, de most már Famion is üvöltött.
- Te ostoba kölyök!!!!
Sanyi elszántan taposta a mérget. Dia velőtrázóan ordított fel, éppen akkor, amikor a méregből már alig volt. Sanyi lába megállt a levegőben: Dia ugyanis életében nem ordított ennyire. Mikor hátranézett, denevérek röppentek be az ablakon, és vijjogva Sanyira támadtak.
- Áu!
Famion kihasználta az alkalmat. Dia teste újra és újra összerándult, a villámok kíméletlenül rázták. A lány mindvégig sikított, elvakította a fájdalom, úgy érezte, ennél a halál is jobb...
Sanyi még mindig a denevérekkel viaskodott, mikor Famion egyszercsak felemelt egy követ, és erőteljesen hozzávágta a nagy piros kristályhoz.
Döngő hang töltötte be a palotát, a falak pedig repedezni kezdtek.
Famion felugrott, elrohant az eszméletlen Dia és a denevérekkel viaskodó Sanyi mellett, már a kapunál járt...
... amikor Sanyi beletántorodott a méregbe, és eltaposta az utolsó cseppet is.

- Neeeeemmmmm!!!!!!
Famion az arcához kapott, aztán zsugorodni kezdett, zsugorodott, zsugorodott, és végül... eltűnt.
A denevérek kiröppentek az ablakon, egész Retón az összes Flaym megbénult, Famion palotája pedig omladozni kezdett.
Sanyi odamászott Diához, átkarolta a lány mellkasát, és vonszolni kezdte felfelé. A mennyezetből embernagyságú kövek hulltak, úgyhogy Sanyi jobbnak látta sürgősen távozni. Csakhogy törött lába miatt igen lassan haladtak. Mire elérte a kaput, hatalmas robajjal az egész palota összedőlt. A kapu épp dőlni kezdett kifelé, amikor Sanyi utolsó erejével oldalra gördült, és Diát is odébblökte a zuhanó kapu útjából.

Azzal, amit Dia és Sanyi tettek, jócskán megemelkedett a tekintélyük. A Retóiak hatalmas vacsorát csaptak a tiszteletükre, s mire űrhajójuk landolt a mardigói űrállomáson, mindenki hírt szerzett Famion legyőzéséről.
Ez volt Dia és Sanyi legcsodálatosabb napja. Iskolatársaik segítő kezein át jutottak be Lagerfeltbe, s Eleshartól még jelvényt is kaptak.
Aztán persze a kórházi részlegben kötöttek ki, ahol egykettőre meggyógyították Sanyi lábát, és bekötözték a sebeit, de Diának sajnos feküdnie kellett.
Így hát Sanyi egy februári napon a kórházba vitte el Dia félévi bizonyítványát.
- Szia, Sanyi! – köszönt boldogan a lány, mikor meglátta. Ölében egy rajztábla feküdt, amit gyorsan átcsúsztatott az éjjeliszekrényére. – De örülök, hogy eljöttél!
Sanyi mosolyogva lehajolt hozzá, és megcsókolta.
- Hoztam neked valamit.
- Mit?
Sanyi elővette Dia Jegykönyvét, belelapozott, és olvasni kezdett.

Angol: 4
Matek: 4
Fizika: 3
Kémia: 3
Lovagtan: 4
Varázstan: 5
Kül. képességtan: 5

Dia szája tátva maradt a csodálkozástól. Sanyi leeresztette a Jegykönyvet.
- Gratulálok.
- Ez... ez csodálatos! – Dia ámuldozva vette át a bozonyítványt, végignézett rajta, majd ragyogó arccal feltekintett Sanyira.
- Köszönöm!
- Ne nekem köszönd! – nevetett a fiú. – Én csak elhoztam...
- És a tiéd milyen lett? – kérdezte a lány izgatottan.
Sanyi átnyújtotta a Jegykönyvét.
Dia átfutotta őket, aztán rámosolygott Sanyira.
- Egész jó. Végülis csak két kettesed van, a többi 3-as meg négyes, sőt, még ötösöd is... – elhallgatott. – Megbuktattak Légióból?!
- Igen – felelte Sanyi.
- De hát... nem azt mondtad, hogy...
Sanyi sóhajtott, és leült a lány ágya szélére.
- Nem. Hazudtam.

Felpillantott Diára.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy izgulj, ha Retóra megyünk.
- Akkor tiéd volt az a könyv is, igaz?
- Igen... Fafnir adta, hogy nézzem át, de... eldobtam mert nincs szükségem rá.
- Jaj, Sanyi...
- Nem tudom, átmentem-e volna, ha átnézem. De így esélyem se volt Fafnirnál. – halkan nevetett. – Ezért ki fognak csinálni apámék.
- És most? Tanulsz a következő félévben, vagy pótvizsga?
- Nem szeretnék pótvizsgázni. De ha végképp nem megy, akkor augusztusban. – Sanyi megvonta a vállát. – Hát, úgysem marad el nyár tanulás nélkül... már megszoktam.
- De Sanyi, miért nem mondtad el nekem az igazat? Nem nyúztalak meg volna érte.
Sanyi mosolygott.
- Tudom, de valamiért nem volt merszem megmondani.
- Szégyellted, fogadni mernék.
- Hát... végülis... igen.
Dia megcsóválta a fejét.
- Hihetetlen vagy.
- Tudom.

- Te, nekem tanuljál következő félévben, mert... nem tudom mit csinálok veled!
- Ajaj – szólt Sanyi. – Ezt fenyegetésnek vegyem?
- Nekem mindegy, de veheted annak is. Azt persze nem szeretném, ha mondjuk megint stréber lennél... láttalak ám éjjel!
- Mikor? – hökkent meg Sanyi.
- Amikor kilopóztál az udvarra fizikát tanulni. Azt hitted, a friss levegőtől jobban fog az agyad?
- Igen... de te hogy láttál?
- Nagyon egyszerűen: éhes voltam, és megpróbáltam kikönyörögni valami kaját a konyhásoktól.
- És adtak?
- Nem... éjnek idején nincs étel – mondták. – Dia fintorgott. – Azóta vigyázok persze, hogy mindent megegyek.
Sanyi nevetett.
- Na, akkor mindketten túlestünk a szörnyű bevallásokon.
- Igen – bólintott a lány.
Sanyi várakozón nézett rá. Dia értetlenül viszonozta a pillantását.

- Mi az?
- Nos?
- Mi nos?
- Ha jól emlékszem, amikor a tankban voltunk, azt mondtad, beszélni akarsz velem.
Dia pislogott.
- Én? – aztán... – Ja, igen, tényleg. Már el is felejtettem...
- Amikor vége a küldetésnek, azt mondtad. Hát vége van és itt vagyunk.
Dia sóhajtott.
- A kapcsolatunkról szeretnék beszélni veled.
Sanyi tekintete elborult.
- Jaj ne! Már megint szakítani akarsz?!
- Nem, dehogyis... csak olyan érzésem van, hogy...
- Milyen? Dia, hidd már el, én mindent...
- Nincs sok időnk egymásra – vágott a fiú szavába Dia. – És ez baj. A kapcsolatunk... emiatt... folyton megromlik, veszekszünk pedig... csupán arról van szó, hogy egyikünk sem veszi észre, hogy a küldetések... nos, hogy a küldetések olyannyira elvonják a figyelmünket, hogy a végén attól félek, teljesen... eltűnnek az érzelmeink, mert csak a munkánkkal foglalkozunk.
Sanyi hallgatott.

- Szóval Sanyi, én csak azt szeretném, ha a jövőben... több időt próbálnánk egymásra fordítani. Nekem rossz, amikor küldetések közben csak a feladat foglalkoztat téged, amikor beszélgetni szeretnék kettőnkről.
- Mégis, mit kell beszélgetni kettőnkről?
Dia meghökkent.
- Tessék?
- Nem értelek! Én nem akarom, hogy a magánéletem összefolyjon a munkámmal!
- Nem is kívánom tőled, Sanyi. Csak arra próbálok rávilágítani, hogy amikor szükség lenne rá, hogy megbeszéljünk valamit, alig figyelsz rám.
Sanyi felhorkant.
- Miért, mit vársz tőlem?
- Semmi olyat, ami károsan hatna a küldetésünkre. Csak ami jót tenne a kapcsolatunknak.
- Több beszélgetést kívánsz?
- Például igen. És azt, hogy nyíltak és őszinték legyünk egymáshoz.
- Eddig is azok voltunk, nem? – Sanyi szeme haragosan villogott.
- Kérlek, Sanyi, ne veszekedjünk...
- Én nem veszekszem csak nem értelek!
- De igenis értesz! Ne add már azt érthetetlent, semmi olyat nem akarok, amit ne tudnál megtenni!
- Igen?! Elmagyaráznád végre akkor KONKRÉTAN, mit akarsz?
- Nem akarok, hanem szeretnék...
- Aha – bólintott Sanyi vörös arccal. – Akkor én is kérhetek valamit?! Ne féltékenykedj folyton, jó?! Mert azzal csak bekavarsz, és...

Dia kezdett kijönni a béketűrésből.
- Azt hittem, ezt már átbeszéltük... – morogta összeszorított fogakkal. – Tudom, hogy hibáztam akkor...
- És mégis, fogadni mernék, hogy újra meg fogod tenni! És újra és újra és újra! Nem vagyok a tulajdonod, érted?
- Sanyi, azért ezt...
Sanyi vicsorgott.
- Igen?! Hallgatlak! Azért ezt nem kéne mondanom, igaz? Tán beletapostam az érzékeny Diácska lelkecskéjébe?!
- Nem, Sanyi, hagyd abba!
- Nem, nem hagyom abba!
- Már megint veszekszünk, látod? Én arra kérlek...
- Ne kérj engem semmire!
- Hagyd abba az ordibálást, kérlek...
- Mondom ne kérj engem semmire!
- Sanyi...
- Ne szólj hozzám!
- Akkor te se hozzám! – vágott vissza Dia.
- Oké, ezt megbeszéltük. Mikor szakítunk?

Alighogy ezt kimondta, Sanyi szívét megdermesztette a jeges rémület. Dia megkövülten nézett rá.
- Szóval... – a lány lassan bólintott. – Szóval így állunk.
- Így – vágta rá Sanyi. Zihálva elfordult.
- Akkor akár most azonnal szakíthatunk – hallotta Dia hangját, ami mintha megcsuklott volna.
Ahelyett, hogy lehiggadt volna, Sanyi még dühösebb lett.
- Hurrá, nyitom a pezsgőt!
- Én konfettikat veszek.
- Oké, én hívom a srácokat te meg a csajokat. Koccintsunk a szakításra! Már annyira vártunk erre a percre mindketten, nem?!
- Persze! – vágott vissza dühösen Dia. – Én vártam erre a leginkább, hogy végre megismerhessem az igazi éned! Nagyot csalódtam benned, Lawren Sándor!
- Én is benned!
- Kösz!

- Tessék, akkor most már nyugodtan elhordhatsz mindennek a hátam mögött! Biztos ezt tetted eddig is...
- Csak egyszer, de most már többször meg fogom tenni!
- Te még arra se vagy érdemes, hogy ugyanezt megtegyem...
- Ó, igazán?
- Igen!
- Ó, hogy oda ne rohanjak... Nem hatsz meg!
- Meghatni?! – Sanyi kacagott. – Ki akar itt meghatni... Téged?
- Ne beszélj úgy rólam mint egy...
- Mint egy libáról?
- TESSÉK?!
„Ezt jól megcsináltad, öregem...” – gondolta Sanyi bosszúsan. Nyelt egyet.
- Azazhogy...
- TESSÉK?!
- A... azazhogy... egy... egy...
- Egy?! Egy mi?! Liba?! Na jó, tűnj el a szemem elől!
- Mi?! Engem nem küldhetsz el csak úgy!
- De igen! Szóljak talán egy tanárnak?!
- Magamtól is kitalálok!
Dia villogó szemmel nézte, ahogy Sanyi kicsörtet a kórteremből. Aztán a fiú ismét bedugta a fejét az ajtón:
- De azért még visszajövök!
Dia erre hozzávágta a párnáját.
- Tűnés!
Így hát Sanyi eltűnt.

Sanyi tudta, hogy óriási baklövést követett el, s ahogy teltek a hetek, egyre szörnyűbb lelki-ismeret furdalása támadt. Diát kiengedték a kórházból, s a folyosókon úgy kerülték egymást, mint a kolerát. Ez persze rengeteg embernek szembetűnt.
Egyik hétvégén valaki kopogott Dia ajtaján.
- Tessék!
Dia döbbenten látta, hogy Sanyi lép be.
- Te?! Itt?! Nem vagyok rád kíváncsi!
- Én viszont igen! – Sanyi elszántan leült a lány ágyára, és komoran a lányra nézett. – Beszéljük meg.
- Hülyékkel nem társalgok.
- Kösz. Legalább végighallgatnál?
- Attól tartok, nincs más választásom, de ne gondold, hogy figyelni is fogok.
- Oké – bólintott Sanyi. – Én a múltkor nem akartam szakítani... én.. tudom hogy óriási baklövést követtem el...
- De még mekkorát!
- Azt mondtad, nem figyelsz ide!

Dia türelmetlenül legyintett.
- És... azt a libát se akartam kiejteni a számon. Rád főleg nem akartam ilyet mondani. Én... csak dühömben mondtam... azokat a dolgokat. Igazán... sajnálom. – felpillantott. – Teljesen megbántam az egészet. De tényleg.
- Nem hiszem...
- Dia! – Sanyi mély levegőt vett. – Soha életemben nem voltam ennyire komoly mint most! Hozzám jönnél feleségül?
Dia felszisszent.
- Jaj de hülye vagy!
Sanyi elvigyorodott.
- Jól van, csak vicceltem.
- Csak ne viccelődj, oké?!

Sanyi védekezőn emelte fel a kezét.
- Jól van, jól van! Egyszóval nagyon megbántam mindent, és... –habozott, bátortalanul nézett Dia szemébe -, ... és... én... – elakadt. – Nagyon szeretlek – suttogta végül.
Nyomasztó csend borult a szobára.
- Ezt mire véljem, Sanyi? – kérdezte végül Dia halkan.
Sanyi megnyalta az ajkát.
- Szerelmi vallomásnak!
- Jaj Sanyi, hagyd már ezt...
- De komolyan mondom! – erősködött Sanyi. – Én voltam a legostobább az egész világon, mert rájöttem, hogy soha életemben nem voltam annyira szerelmes mint most, és ha elutasítasz, a Misuba ugrom!
Dia meghökkent.
- Hogy mit csinálsz?
- A Misuba ugrom megfulladni!
- Te nem vagy eszednél!
- Nem érdekel!
- Sanyi...
- Igen vagy nem? Szeretnéd látni ahogy megfulladok?
- Dehogy akarom!
- Akkor?!
- Sanyi, valóban te leszel a legostobább a világon, ha...
- Megyek! – figyelmeztette Sanyi, azzal, mielőtt Dia bármit tehetett vagy mondhatott volna, felpattant, és kirohant.
- Sanyi! – kiáltott fel Dia ijedten, és utánarohant.
Végigrohantak a lépcsőkön, le a bejárati csarnokba, ki a külső kapun át a Misu felé. Sanyi jópár méterrel Dia előtt járt, s mire a lány a folyó partjához ért, a fiú már belevetette magát.

- SANYI! – sikoltott fel Dia, ezúttal igazán megrémülve. Vett egy mély levegőt, és beugrott Sanyi után.
A fiú szándékosan nem úszott. Teljesen lemerült a folyó fenekére, és nem mozdult. Orrába – szájába belement a víz, s rémülten tapasztalta, hogy pár perc alatt meg fog fulladni. De aztán a makacssága győzött, és ellazult.
Dia erőteljes karcsapásokkal úszott Sanyi felé. Mikor odaért, felnyalábolta az ernyedt testet, és felúszott vele a felszínre. Levegő után kapkodott, miközben az ár kezdte elsodorni őket. Átkarolta Sanyi mellkasát, és a part felé úszott, de az ár erősebbnek bizonyult. Dia magához szorította Sanyit, és megkapaszkodott egy fatörzsben.
Pár perc múlva sikerült a parthoz vonszolnia a fiút. Lefektette a kövekre, és megpróbált levegőt pumpálni Sanyi tüdejébe.
- Gyerünk Sanyi! – zihálta. – Szedd össze magad!
Még mindig nem tapasztalt semmi életjelt. Teljes erejéből próbálta újraéleszteni, végül szájból-szájba lélegeztette, s hamarosan Sanyiba újra visszatért az élet. Miközben vadul kiköhögte a vizet, Dia a karját fogta, és igyekezett magához térni a zsibbadt rémületéből.
- Te ostoba... – zihálta végül. – Te tiszta hülye vagy!
Sanyi ránézett, és szinte egyszerre kezdtek el nevetni.
- Igen... – bólintott. – Erre én is rájöttem...

Estig ottmaradtak a Misunál. Dia még mindig alig hitte el, amit Sanyi tett.
- Megígéred, hogy soha többet nem csinálsz ilyet, Sanyi?
- Meg!
- Akkor megnyugodtam.
- Én is! Tudod... nem gondoltam volna hogy tényleg képes vagyok rá.
- Ha én nem ugrom utánad, már csak vizihullát menthettem volna meg. Iszonyúan rámijesztettél!
- Sajnálom. De... jó lecke volt.
- Nem, nem volt az!
- Jó, nem volt az.
Pár pillanatig csend honolt, végül Sanyi félig suttogón:
- Dia...
- Hm?
- Igazad van.
Dia felsóhajtott, megsimogatta Sanyi arcát.
- Te ostoba...
- Én?
- Igen, te! De azért még mindig szeretlek.
Sanyi elvigyorodott. Magához ölelte Diát, megcsókolta, aki hozzásimult, s a hátuk mögött a nap lassan a dombok mögé rejtette ragyogó arcát.


Vége

Folytatása következik: Fekete fátyol – V. rész