De miért..?

A cella rácsába kapaszkodva figyeltem a sötét folyosót. Minden csendes volt és nyugodt. Csak halvány fény derengett, de már nem zavart, megszoktam. Váratlanul egy erős fájdalom hasított belém, és meleg nedvesség csordogált le a combomon, végig a lábamon, majd a földön gyűlt össze egy kisebb tócsában. Lassan, nehézkes léptekkel odasétáltam az ágyhoz és végigfeküdtem rajta. Végig simítottam a hasamon.
Elkezdődött…

Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Senki sem fog segíteni nekem. Össze kellett szednem minden erőmet hogy, kibírjam az előttem álló hosszú órák fájdalmait.
Feküdtem az ágyon, és a múltamon gondolkodtam. Már több mint egy éve raboskodom itt. Nem tettem semmi rosszat, csupán nem születtem tisztavérűnek. És sajnos céltáblája lettem egy magát felsőbbrendűnek tartó család félelmetes világszemléletének. De nem csak én, hanem a szüleim is. Bárcsak élnének, legalább őket hagyták volna életben. De nem. Ők egész máshogy látják a világot. Mindenkit eltaposnak, minden tettükben a lenézést és a gúnyt lehet kivenni.

Gondolatmenetemet az egyre erősebb fájások szakították félbe. Még közel sincs itt a vége, de én már most nagyon kimerültem. Bármit megadtam volna egy jó szóért. Egy kis bíztatásért, de ilyet hiába vártam. Egyedül voltam. A gazdáim, a nemes Thessanok még figyelemre sem méltatnak egy olyan jelentéktelen dolgot, hogy egyedül vajúdok a cellámban. Elvégre miért is törődtek volna velem, egy senkivel, egy sárvérűvel.
Felzokogtam a fájdalomtól, ami egyre erősebb lett. Tudtam, hogy nem szabadna sírásra pazarolni az erőmet, de a könnyek csak megállíthatatlanul törtek elő belőlem. Egyre fáradtabb lettem, a fájdalom pedig egyre erősebb. Kapkodtam a levegőt.

Ki kell tartanom! Mondogattam magamnak. Léptek zaját hallottam, valaki közeledett.
Oldalra fordítottam a fejemet. A tekintetem találkozott Evedis Thessanal. Végignézett rajtam. A testem megfeszült a fájdalomtól, az arcom eltorzult a kíntól. Arcára elégedett mosoly ült ki, majd elsétált. Gyűlöltem, ahogy a többi Thessant is.
A fájások megváltoztak, sokkal gyakrabban jöttek és erősebbek is voltak. Tudtam hogy hamarosan vége.
Nem tudhattam hogy ezen közbe pár emelettel feljebb, rólam folyik a beszélgetés.
- Na, hogy halad? - Kérdezte egy idősebb férfi, Evedist.
- Nemsokára megszületik a gyerek – mondta a lány, unott hangon. – Még mindig nem értem hogy miért akartad hogy ott lent szülje meg – kapcsolódott a beszélgetésbe egy fiatal férfi.
- Már vagy 100-szor elmondtam neked, fiam, hogy ezzel csak a gyereket tesztelem. Ha úgy is életben marad, hogy ott lent született a koszban, mocsokban, akkor bebizonyította, hogy van benne elég kitartás. Vagyis elég Thessan vért örökölt, hogy élhessen. Ne felejtsd el Ward, hogy ő csak egy félvér lesz, ezért kell bizonyítania. 2 óra múlva lemehetsz megnézni, hogy él e még. Ha igen, akkor a tiéd, és egy vérbeli Thessant nevelsz belőle, ha nem – itt elmosolyodott, - akkor az anyja koszos vérét örökölte és akkor nem kár érte.
- Rendben apa, minden úgy lesz, ahogy mondtad – mondta Ward csendesen és visszament a szobájába.

Felsikoltottam a fájdalomtól. Nem tudtam, hogy mit hogyan csináljak, csak az ösztöneimben bízhattam. Halálra voltam rémülve. Egyre több fájdalmas kiáltás hagyta el az ajkaimat. Görcsösen szorítottam az ágy szélét. Patakokban folyt rólam az izzadság. Nagyon fáradt voltam, de nem adhattam fel, most semmiképp, mikor már majdnem túl vagyok rajta.
Már rájöttem, hogyha érzem a fájdalmat, akkor kell erőm szakadtából nyomni, ezzel nem csak magamnak, hanem a kicsinek is segítek. Velőtrázó sikoly tört fel belőlem. Még sosem éreztem ekkora fájdalmat. Az ájulás környékezett, de nem adhattam meg magamnak azt a luxust, hogy az öntudatlanság kényeztető homályába meneküljek, mert akkor mindketten meghalunk. Még egy utolsó nagy erőfeszítés és megszületik a kicsi. Minden maradék erőmet beleadtam. Felültem félig ülő helyzetbe, és fogaimat összeszorítva próbáltam végrehajtani a „feladatot”. Egy utolsó fájdalmas nyögés hagyta el a számat, és éreztem, ahogy egy kicsi test elhagyja az enyémet. Egy pillanatra megdermedtem, de szinte azonnal megnyugodtam, ahogy meghallottam a világ leggyönyörűbb hangját, a kicsi felsírt. Kedvem lett volna magamhoz ölelni, ellátni, de még ahhoz sem volt erőm, hogy a köldökzsinórt elvágjam. Visszahanyatlottam az ágyra és elsötétült előttem a világ.

Nem tudom, hogy mennyi ideje feküdhettem öntudatlanul, de mikor végre magamhoz tértem, azonnal meghallottam a kicsi panaszos nyöszörgését.
Már éppen nyúlni akartam a baba felé, mikor ismét léptek zaját hallottam. Ijedten kaptam fel a fejemet, és rácsra néztem. Az ajtónál Ward jelent meg. Se szó, se beszéd nélkül bejött és már ment is a gyerekhez. Egy pálcamozdulattal elvágta a köldökzsinórt, és felvette a babát. Hosszasan nézegette, tapogatta, mint ha a legapróbb hibákat keresné. Végül elmosolyodott és betakarta egy takaróba, majd indulni készült.

Éreztem, hogy elönt a kétségbeesés. – Kérlek! Legalább hagy nézzem meg… - hangom olyan gyenge volt, mint az első tavaszi napsütés. Megpróbáltam felállni, de mozdulni is alig volt erőm. – Könyörgöm! Csak egy pillanatra hagy nézzem meg! – már a sírás környékezett, de Wardot ez nem hatotta meg. Kilépett a börtönömből, majd rám zárta az ajtót. Léptei zaját még sokáig visszaverték a falak...

Egyedül maradtam. Végleg. Már a kisbabám sincs velem. Sosem láthatom.
Feltört belőlem a zokogás, órákig sírtam, az álom csak nagyon lassan nyomott el. Mikor felébredtem, rémülten néztem szét. Reménykedtem hogy minden csak egy rossz álom volt, de a fájdalom emlékeztetett rá, hogy minden valóság volt. Időközben valaki engem is ellátott. Biztos a manók, valamelyik Thessan utasítására. De nem azért, hogy ezzel nekem segítsenek. Nem. Csak azért nem akarták, hogy meghaljak, hogy továbbra is fájdalomban keljen élni az életemet. A lelki fájdalomban, hogy elvették tőlem a kisbabámat, és hogy minden valószínűség szerint sosem láthatom. Itt kell leélnem az életemet, magányosan.

Pár óra múlva megjelent Ward. Megállt a rács előtt és nézett. Pont olyan unott arccal nézett rám, mint az állatkertben a gondozók a bebörtönzött vadra.
Nagy nehezen odavonszoltam magam a rácshoz, és térde borulva könyörögni kezdtem.
- Kérlek... hagy lássam a kicsit! – Ward csak nézett rám, de egy szót sem szólt, majd amilyen váratlanul jött, el is ment. Ezek az alkalmak még ismétlődtek párszor, de sosem tudtam meggyőzni, hogy legalább pár másodpercig láthassam a babámat. Wardot szemmel láthatóan szórakoztatta a szenvedésem.

Egy idő után a látogatásai ritkultak, majd teljesen elmaradozott. Egyre telt-múlt az idő. Először csak hetek, hónapok, majd szép lassan évek is. Senkivel sem találkoztam. Csak a magány és a szenvedés maradt...