Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Adam keze gyorsan újra meglátogatta a párom kebleit, majd a lényegre tört. Julie és én egymáshoz...
Múlt század eleji történet, romantikus kisnovella. Szeressétek:Mihály Laci Pásztó
A döbbenetes hipertéri üzenet...
Bonyodalmak a várépitésnél...
A bujáki vár épitésekor , történtek nagy dolgok...
Friss hozzászólások
sonny grosso: Elmegy.
2021-01-23 14:56
sonny grosso: Nem rossz.
2021-01-23 14:56
sonny grosso: Tetszett.
2021-01-23 14:56
sonny grosso: Nem rossz.
2021-01-23 14:56
sonny grosso: Jó.
2021-01-23 14:56
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Vonzás

A lány sietősen lépdelt a sötét, kihalt utcán. Gumitalpú, magas szárú bakancsa semmi neszt nem ütött a betonon – épp eleget gyakorolta -, így könnyedén felfigyelt a visszhangokra, amelyet idegen lábak keltettek. A zsebébe nyúlt, kitapogatta ujjaival a kést, ám úgy döntött, egyelőre nem veszi elő. Lehet, hogy csak egy csapat idegen kölyök, akik drogos-alkoholos mámorukban duhajkodva igyekeznek hazafelé. De ez hamarosan kiderül majd. A hangokból úgy következtetett, nem járnak már messze tőle: egy-két perc és beérik.
A néhány pillanat múlva felcsattanó hang minden kétségét szertefoszlatta.

- Állj csak meg, kislány! – harsogta egy erőteljes hang. A lány futni kezdett, ám tudta, ha el akarják kapni, semmi esélye. Mint ahogyan az összes többi esetben sem volt. Elővette a kést és kipattintotta a pengét, másik kezében már gázsprayt szorongatott, amikor az első támadó beérte. Nem kapkodott, megvárta, amíg az alak megragadja a karját, ekkor egyszerre nyomta meg a flakon gombját, és vágott előre a késsel. A felhangzó üvöltés, és kiszabaduló karja jelezte számára, hogy valamelyik fegyvere célt ért. Újra futni kezdett, ám ekkor hátulról valaki elgáncsolta, a következő pillanatban pedig úgy érezte, a fejére szakadt az ég, és elsötétedett előtte minden.

- Drága uram, a lányát ebben a hónapban negyedszer szedték össze a mentősök az utcán eszméletlen állapotban. Minden egyes alkalommal azt állította, hogy megtámadták, de egyetlen külsérelmi nyomot sem találtunk rajta, kivéve azokat, amelyeket esés közben szerzett. Rendre találunk viszont nála könnygázsprayt, rugós kést, mindenféle szúrásra alkalmas eszközt. Az a véleményem, hogy nem ártana – már megbocsásson a nyers véleményért – egy pszichiátriai konzílium számára. Az ég szerelmére, még csak 17 éves, és kész fegyverarzenállal mászkál éjjelente az utcán. Amikor megkérdezzük tőle, mit keresett ott, csak csóválja a fejét tanácstalanul, mint akinek fogalma sincs az egészről.
- Az én lányom nem bolond! – fakadt ki a kopaszodó, középkorú férfi.
- Erről szó sincs, Mr. Driver, meghúzódhat egy egyszerű, kamaszkorral járó, hormonális ok is a neurológiai tünetek mögött. Hallgasson rám, engedje, hogy írjak egy beutalót, és saját érdekében vizsgáltassa ki a lányát, még mielőtt komoly baja esik.
- Rendben van. Én is aggódom – hajtotta le fejét az apa. – Fogalmam sincs, mit tegyek.

Egyedül nevelem, gyermekkora óta vannak furcsa dolgai, de néhány hónappal ezelőttig csak ártatlan butaságnak tűntek, sohasem került bajba. Mindig is vonzódott a fegyverekhez – elsősorban a késekhez -, de mivel egészen apró gyermekkora óta soha még csak meg sem vágta magát velük, nem láttam okát, hogy eltiltsam tőlük. 18. születésnapjára azt kérte, hogy fizessem be egy tanfolyamra, hogy megtanulhasson lőni. Kiváló tanuló, hivatásos katona szeretne lenni, így semmi akadályát nem láttam. Lehet, hogy nem jó ötlet?
- Az én véleményem az, hogy a lányának megfelelőbb lenne egy polgári foglalkozás… - próbált óvatosan fogalmazni az orvos. - Nem vagyok elmefürkész, de úgy vélem, már így is túlságosan beleéli magát ebbe a szerepbe – de ebben egy szakember kétségtelenül többet tud majd mondani. Az autóban apa és lánya között kényelmetlen csend feszült. Egyikük sem tudta, mit mondhatna most, amikor az orvos feketén-fehéren eléjük tárta a tényeket: fiziológiai vagy neurológiai elváltozást sejt a lány különös „rohamai” – ő így nevezte – mögött.
- Nézd Terri – próbálkozott az édesapa bátortalanul – talán neked is jobb lenne, ha felkeresnénk azt a pszichiátert, akit dr. Collins javasolt. Én tudom, hogy semmi bajod, de ha erről egy szakember is véleményt mondana, mehetnél a katonai suliba, ahogy szeretnéd. Így semmi esélyed erre – a zárójelentéseden szerepel a gyanú, hogy beteg lehetsz. Nem fognak felvenni.
- Apa, tudod, milyenek a dilidokik – rázta fejét elkeseredetten a magas szőke lány. – Azt látják meg benned, amit meg akarnak látni, és annak a legritkább esetben van bármi köze a valósághoz. Mit csinálok, ha azt mondja, elmebeteg vagyok?
- Kislányom, csak egy bolond mondaná rád, hogy bolond vagy – próbálta tréfával elodázni a nagyon is reális probléma feldolgozását az apa, de belül ő is aggódott. Mi van, ha mégis? Mi van, ha egész életében rossz irányba engedte fejlődni lányát, és szülői elvakultságában nem vette észre a nyilvánvaló jeleket?
- Figyelj, kössünk egy egyezséget. Kérünk időpontot a dokitól, elbeszélgetsz vele, aztán elmegyünk és befizetlek arra a fegyvertanfolyamra, amiért már olyan régen rágod a fülemet. Rendben lesz így? – kérdezte hátsó ülésen összekuporodva üldögélő lányától, aki most jóval fiatalabbnak tűnt valós koránál. – Egy hónap múlva 18 éves leszel, és úgyis ezt kérted a születésnapodra.
- Jaj, apa, imádlak! – ragyogott fel egy igazi, teliszájas, Terri-féle vigyor a kamaszlány arcán, és James Driver hirtelen arra gondolt: az összes fehérköpenyes barom elmehet a fenébe, az ő lányának nincs, és soha nem is volt semmi baja. Ha az a szíve vágya, hogy katona legyen, hát az lesz, ha kell, szembeszáll lánya álmaiért akár az egész világgal.
- Mihelyt hazaérünk, azonnal hívd fel ezt a dr. Michaelst - így hívják, ugye? -, had legyek túl mihamarabb ezen az egészen. Úgysem fog találni semmit.

- Dr. Harvey Michaels – nyújtott kezet a magas, szimpatikus pszichiáter vendégeinek, amellyel tudatosan vagy akaratlanul máris megszerezte elő szimpátiapontját kissé zaklatott páciensénél.
- Terri Driver, és ő az édesapám, James Driver. – viszonozta magabiztosan az orvos kézfogását a lány. Maga sem értette miért, de a legelső pillanattól teljesen nyugodtnak érezte magát ennek a férfinak a jelenlétében, pedig ez általában nem volt elmondható az orvosokról.
- Uram, foglaljon helyet itt, míg mi a lányával beszélgetünk – intett fejével egy ajtó felé, amely a puha, öblös karosszékekkel berendezett váróból nyílt, ahol a vendég kényelmét televízió, kávé- és üdítőautomata tették teljessé.
- Terri, szeretném, ha mesélne magáról – kérte dr. Michaels, miután a lány elfoglalta helyét egy kényelmes kanapén, ő pedig antik íróasztala mögött.

A lány hallgatott, fogalma sem volt, hol kezdje. Zavarban volt, nem tudta, az orvos mire kíváncsi, ezért inkább nem szólt egy szót sem. A megfelelő kérdésre várt, az azonban nem hangzott el; úgy tűnt, az orvost nem zavarja a csend. Terri azon kapta magát, hogy élvezi a szituációt: szinte beburkolózott a csendbe, amelyet úgy szeretett – a csend számára menedék volt, amelyben elrejtőzhetett, elrejthette érzéseit, fájdalmát, és figyelhetett, tanulhatott.
Eltelt harminc perc egyetlen hang nélkül, mikor a pszichiáter elmosolyodott.
- A saját fegyveremmel győztél le. Ez egy ősrégi pszichiáter-trükk, a legtöbb páciens néhány pillanatig bírja csak a hallgatást. Úgy látom viszont, te az idők végezetéig hajlandó lennél hallgatni… Ritka adottság.
- Csak akkor beszélek, ha mondanivalóm is van – közölte tárgyilagosan a lány.
- És most nincs semmi mondanivalód? Magadról, bármiről?
- Mire kíváncsi?
- Bármire, ami rólad szól. Mit csinálsz például szabadidődben?
- Olvasok, szeretem a filmeket, és imádok sétálni.
- Gondolom, egyedül…
- Igen, mindig. Csak úgy lehet kiélvezni igazán a szabadság pillanatait.
- Szereted szabadnak érezni magad?
- Mindennél jobban! A szabadság számomra az élet – öntötte szavakba Terri talán életében először a gondolatot.
- Úgy hallottam, katonai pályára szeretnél lépni. Ott nem igazán lehetsz szabad, ezt tudnod kell.
- Igen, tudom… - a lánynak elakadt a szava. Ami majdnem kibukott belőle, azt nagy hiba lett volna elárulni ennek az orvosnak, akitől talán az egész jövője függ… Hogy a katonai pályát azért találta ki, mert ez az egyetlen terület, ahol imádott fegyvereit legálisan használhatja. Mert ha azokat elveszítené, semmije sem maradna. Még sohasem gondolkodott azon, honnan e megszállott rajongás a fegyverek iránt – amelyek gyakran álmaiban is megjelentek -, de nem is érdekelte igazán. Olyanok voltak számára, mint más gyereknek a lego, a babák, vagy a bicikli, őt egyik sem érdekelte soha. Csak a fegyverek - kések, tőrök - sőt, 15. születésnapjára nagyapjától egy igazi szamurájkardot kapott ajándékba, amelyet azóta tökéletesen megtanult használni -, és most a lőfegyvertanfolyam, amely után biztosan lehet sajátja is. Ha ahhoz, hogy kincsei életének részei maradhassanak, el kell veszítenie szabadságát, hát legyen. Csekély ár. Mély töprengését a pszichiáter hangja szakította félbe.

- Terri, szeretnék többet tudni arról a támadássorozatról, amelyben az utóbbi hónapok során megsérültél – szándékosan nem használta az „állítólagos” kifejezést, amely pedig a lány orvosi jelentéseiben rendszerint felbukkant. – Mesélnél nekem erről, hogy hogyan kerültél az utcára, ki és miért támadott meg?
- Ez nagyon nehéz… - kezdett bele tétován a lány. – Nem tudom, miért, hogyan kerülök ki a házból; egyszer csak valamelyik sötét sikátorban találom magam. A többi mindig ugyanúgy zajlik: meghallom, hogy követnek – mindig reménykedem, talán most továbbmennek, talán most nem engem keresnek -, ám a találkozások vége mindig az, hogy megtámadnak. Védekezem, amíg tudok, de a végén mindig a földre kerülök. Vagy a kórházban térek magamhoz, vagy a sárban, de olyankor már senkit nem látok. És annak ellenére, hogy gyakran használom védekezésre a fegyvereimet, soha nem találok senkit – sérültet, halottat -, semmiféle vérnyomot, pedig legutóbb is megszúrtam valakit a késemmel. Rajtam sincsenek lényegesebb sérülések, csak apróbb zúzódások, horzsolások, amire az orvosok azt mondják: valamiféle rohamom van ilyenkor és az esés közben sérülök meg. Mindenki azt hiszi, megőrültem, de ez nem igaz. Mindig vannak támadók, de senki nem hisz bennük… - sírta el magát a lány – nem vagyok bolond, hinnie kell nekem.

Az orvos elgondolkodva figyelte páciensét, amint megpróbálja visszafojtani könnyeit, sikertelenül. Egyelőre annyit tehetett csupán, hogy papír zsebkendős dobozt tolt a lány keze ügyébe, és várta, amíg csillapszik a görcsös zokogás. Lassan a könnyek elapadtak, a lány kisírt szemmel bár, de megnyugodva figyelte a férfit.
- Doktor Michaels, ugye nem hiszi, hogy őrült vagyok? – kérdezte reménykedve.
Michae ls nem tudta, mit feleljen. Ha a hagyományos pszichoanalitikai dogmákre épít, azonnal elmegyógyászati kezelésre küldi a lányt, gyógyszeres kezelésre. De nem volt biztos magában. Úgy döntött, még egy dolgot megpróbál, a továbbiakat annak eredményétől teszi függővé.
- Terri, amit most mondani szeretnék, az az édesapjára is tartozik. Behívná, kérem?
- Apa, dr. Michaels szeretné, ha bejönnél. – lépett ki a lány a váróhelyiségbe, ahol James Driver éppen egy bűnügyi sorozat eseményeit követte a mennyezetre felfüggesztett tévékészüléken.-
- Máris jövök! – ugrott fel, és követte lányát a rendelőbe.
Michaels doktor eddig kezét egymásba kulcsolva, szinte szfinx-szerű mozdulatlanságba dermedve ült asztala mögött, most azonban felállt, és sétálni kezdett a helyiségben, miközben apa és lánya feszült figyelemmel várták, mit fog mondani.
- Nézzék, ha most a szokásos útvonalat követném, a lánya délutánra egy zárt intézetben találná magát paranoid skizofrénia diagnózissal. Én azonban – bár egy pszichiáter ilyesmit még a guillotine alatt sem vállalna be nyíltan – nem vagyok benne biztos, hogy erről van szó. Tesztek végeérhetetlen tömegét töltethetném ki veled, Terri, de ezzel legfeljebb a konzultációk számát növelném, aminek eredményeként kizárólag a bankszámlám növekedne, a téged körülvevő rejtély semmiképp nem oldódna.

- Van azonban egy eljárás, amelyet elvégezhetek nálad. Bizonyára hallottak már a regressziós hipnózisról. Ezt szeretném a lányán végrehajtani – célozta mondanivalóját James Driverhez.
- Teljességgel veszélytelen eljárás, amely a tudatalattiban megbúvó információk feltárására szolgál. Az igazság az, hogy az eredmények mindössze 70 százalékban megbízhatóak – vannak ugyanis patológiás pszichés megbetegedések, amikor a páciens annyira beleéli magát az általa felépített világ valóságosságába, hogy a reális világ teljesen megszűnik számára -, de szerintem ebben az esetben korántsem erről van szó. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy kiderítsük, ezúttal mi lappang a háttérben: betegség, vagy valami más. A hetven százalékos eredmény a te esetedben azt jelentené – fordult a lányhoz -, hogy teljesen egészséges vagy, és folytathatod az életedet úgy, ahogyan eddig. Nem kapnál bélyeget, mint pszicho- illetve szociopata, ami a beavatkozás híján nagy valószínűség szerint meg fog történni.

Apa és lány a egymásra néztek, majd szinte egyszerre bólintottak.
- Vállaljuk. Szeretnénk, ha minél hamarabb sor kerülhetne rá.
Michaels doktor elégedetten ült vissza asztala mögé, és lapozgatni kezdet határidőnaplóját.
- Két nap múlva, csütörtökön délután ötre várlak – fordult a lányhoz, majd az apa felé fordulva hozzátette:
- Nem szükséges elkísérnie – az ülésen sajnos nem lehet jelen -, de ha mégis szeretne a lányával jönni, odakint kell megvárnia – intett fejével a váró felé. – Sajnos előre nem látható, mennyi ideig fog tartani, van, akinél negyedóra alatt eredményt érünk el, és van, akinek órákra van szüksége ugyanehhez. De egy dolgot biztosan megígérhetek: a hipnózis után tökéletesen tisztán fogunk látni.

Felállt a székéből és kezet nyújtva elköszönt páciensétől és édesapjától. Távozásuk után még sokáig meredt gondolataiba merülve a bezáródott ajtóra... James Driver a lőtér felé vette az irányt. Sosem csapta be lányát, s most sem akarta ezt elkezdeni. Volt egy egyezségük, hogy a pszichiáternél tett látogatás után beíratja a tanfolyamra, és ezen nem változtat semmi – az ajándékot nem tette függővé az eredménytől. Terri izgatottan fészkelődött az ülésen, hiszen régi álma látszott teljesülni. Végre megtanulhat lőni! Ám lelkesedése csalódásba csapott, mikor a jelentkezéseket intéző alkalmazott sorolni kezdte a feltételeket.
- Sajnálom, de a fegyvervizsga megszerzése nálunk 18 éves korhatárhoz van kötve. Úgy látom, addig már csak egy hónap van hátra – jegyezte meg jóindulatúan, a lány személyijét nézegetve. – Ez pont elég lesz, hogy a szükséges okmányokat – erkölcsi bizonyítvány, pszichológiai és egészségügyi alkalmassági – beszerezzék. – mosolygott rá az asztala előtt toporgó párosra. – Oda is adom a formanyomtatványokat , ezeket kitöltve hozzák vissza. Akkor egy hónap múlva találkozunk – mosolygott bíztatóan az elkeseredett lányra. – Hacsak nincs priuszod, nem lesz akadálya a tanfolyamnak – viccelődött, majd elköszönt.
- Semmi baj, kislányom, egy hónap nem a világ. És igaza van az ügyintézőnek. Mire betöltöd a 18-at, meglesz minden papír. Csütörtökön megbeszéljük dr. Michaels-szel, hogy töltse ki neked a nyomtatványt. Rendesnek tűnt, biztosan nem fog akadékoskodni, hiszen szerinte semmi bajod.

Terri nagyot sóhajtott. Az idővel nem dacolhat, és végül is apjának igaza van, egy hónap nem olyan hosszú idő. És dr. Michaels-szel tényleg nagy mázlija van, sokkal rosszabbat is kifoghatott volna. Ha máshoz kerül, lehet, hogy azóta már kényszerzubbonyban csücsülne egy rácsos ágyban…
Hirtelen riadt fel, az ágya melletti óra hajnali kettőt mutatott. Ágyneműje lucskos volt az izzadtságtól; bár nem emlékezett pontosan, valami különös álom homályos képei kavarogtak emlékezetében. És egy hang…
- Fogytán az időnk. Szükségünk van az őrnagyra.
De semmi másra nem emlékezett. Nem tudta, ki az az őrnagy; kinek a hangját hallotta; egyáltalán, miről szólt az álom; csak azt tudta, nagyon valóságos volt, olyan valóságos, hogy az érzések, amelyeket keltett benne, mélyen megrázták.

Egész nap nyomott hangulatban mászkált. Az iskolában már megszokták, hogy nem nagyon barátkozik, ezért félrevonulása, fekete „egyenruhája” – póló, számtalanzsebes nadrág, apró mellényke és természetesen az elmaradhatatlan bakancs - nem szúrt szemet senkinek. A magányos farkas morcos – gondolták társai, és békén hagyták. Fejében az álomképek és az előző nap történései kavarogtak, nem hagyva nyugodni. És életében először félt valamitől: a másnapi hipnózis gondolata megrémisztette. Soha nem vesztette el az önkontrollját, most azonban elméje ki lesz szolgáltatva egy vadidegen embernek… És ha őszinte akart lenni magához, azt is be kellett vallania, retteg attól, vajon mit talál majd a pszichiáter a tudatalattija mélyén… Mi van, ha dr. Collinsnak van igaza, és elmebeteg?

A csütörtök úgy nyúlt el számára, mint egy különlegesen amorf és gusztustalan rágógumi: úgy tűnt, soha nem lesz öt óra. Három órára nyugtalansága halálos rettegéssé nőtt, és ezt apja is észrevette, annak ellenére, hogy Terri mindent elkövetett, hogy palástolja érzelmeit, nem akarva, hogy aggódjon miatta. Ám James Driver jól ismerte lányát.
- Terri, szeretném, ha kicsit hamarabb indulnánk, még be kell ugranunk a bevásárlóközpontba, venni egy-két dolgot. Nem gond?
- Hú, apa, ez szuper ötlet! – vágta rá a lány megkönnyebbülten. Nem különösebben kedvelte az állandóan zsúfolt plazát, ám az oda tett látogatás remek alkalom lesz arra, hogy kicsit elterelje a figyelmét.

Az áruházban, mint mindig, kavargott a tömeg. Terri céltudatosan szaporázta lépteit az élelmiszerosztály felé, ám apja megállította. – Oda most nem megyünk. Én mást szeretnék venni. Gyere, erre lesz – húzta magával lányát az egyik kis kioszk felé, ahol lőfegyverek széles választéka kellette magát a kirakatban.
- Nagyapa megkért, vegyek neked valamit a nevében születésnapodra, mert ő most nem tud meglátogatni. Szerinted tudnál itt választani magadnak valamit?
A lány úgy robbant be a kis üzletbe, mint kölyök a cukorkák közé.
- Apa, imádlak téged és nagyapát is! De még engedélyem sincs…
- Addig majd gyakorolsz vele a hátsó udvarban – kacsintott rá apja.
- Te kiválasztod, én pedig megveszem. Nem kell tudnia, hogy neked lesz. – intett az apa a kíváncsian figyelő alkalmazott felé.
- Körülnéznénk – jelezte neki, az elárusító pedig beleegyezően bólintott. A nézelődőkből mindig vevők lesznek – gondolta.
Mintegy félóra kellett ahhoz, hogy a lány meglássa a 9 mm-es Browning Short pisztolyt, amibe azonnal beleszeretett.
- Ezt kérnénk – mutatott rá James Driver a fegyverre. Negyedóra múlva, mikor kiléptek az áruház forgóajtaján, Terriben már nyoma sem volt rettegésnek: félelmét tovaűzte az öröm.
- Szerintem erről egyelőre ne szólj dr. Michaelsnek, mert nem téged zárat be, hanem engem – nyomott egy puszit lánya arcára az édesapa, majd cinkosan rákacsintott.
- Papa, még szép, hogy nem szólok – vigyorgott a lány – kényszerzubbonyban nem tudnál megtanítani lőni!

A pszichiáter rendelőjéig tartó úton végig új kincsét simogatta, nézegette: már látta magát, amint a hátsó udvarukban műanyag palackokra célozva gyakorol. Hát, az biztos, hogy könnyebben fog vele boldogulni, mint a szamurájkarddal, amelynek tökéletes forgatásáig közel egy évig járt egy neves mesterhez, de megérte.
– Kislányom, tudnod kell, hogy ez nem csak egy kard - mondta neki nagyapja, mikor átadta a becses és ritka fegyvert majd’ három éve.
– Ez egy világnézet, egy életszemlélet. – állította meggyőződéssel az öregúr.

És erre Terri hamarosan maga is rájött, hiszen ezzel a fegyverrel megtanulni bánni hatalmas önfegyelmet és koncentrálóképessége t kívánt. – Nem mindenki képes rá – figyelmeztette mestere az első órán. De a lány bebizonyította, hogy ő méltó erre az ajándékra. Amikor nagyapja meglátta, milyen tökéletesen mutatja be a katákat – formagyakorlatokat -, könny szökött a szemébe. És hogy mennyire megváltoztatta életét a kard, mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy - mindenki meglepetésére - addig közepes iskolai jegyei rohamosan javulni kezdtek: koncentrálóképessége tökéletesedett; a tanulás észrevétlenül egyre könnyebb és könnyebb lett számára. És megtalálta élete célját is: a hivatásos katonai pályát, ahol tudta, a benne lakozó egészséges versenyszellemet és ambíciót felhasználva bármit elérhet. A lassan csordogáló forgalomnak hála, majdnem lekéstek a pszichiáterrel megbeszélt időpontról. Terri öt óra két perckor robbant be a rendelőbe, miután apjával közösen úgy döntöttek, a férfi elmegy néhány dolgot elintézni, a lány pedig mobilon szól neki, mihelyt végez. Egyetértettek abban, hogy felesleges lenne a váróban szobroznia – a délután szokásos szappanopera-sorozat ok sem vonzották -, hisz ki tudja, meddig tart az ülés.

- Már azt hittem, meggondoltad magad – mosolygott rá a lányra a doktor.
- Hát, nem sokon múlt. Félek… - bukott ki a vallomás Terriből, újra megérezve a megmagyarázhatatlan bizalmat, amit az orvos iránt érzett.
- Nincs mitől tartanod. Az eljárás veszélytelen, számodra olyan lesz, mint egy különösen mozgalmas álom. Szeretnél emlékezni ébredés után, mit tárunk fel, vagy inkább nem? Ezt is eldöntheted.
- Hát… Ön szerint mi lenne a jobb?
- Azt javaslom, hogy ha bármiféle, különösen megrázó élményt sikerülne a felszínre hoznunk, arra nem feltétlenül lenne érdemes emlékezned. De ha nincs ilyen, akkor szerintem semmi akadálya.
- Rendben van, legyen így. Bár nem hiszem, hogy bármi különöset találnánk. Az éjszakai „kirándulásaimon” kívül semmi nem nyomaszt – bár igazából, különös módon azok sem. És ezt nem értem…
- Rövidesen okosabbak leszünk. Javaslom, lássunk hozzá. Szeretném, ha minél kényelmesebben elhelyezkednél ott. – mutatott egy bézsszínű, plüssbevonatú kanapé felé.
- Ülhetsz, de le is dőlhetsz, a lényeg az, hogy maximálisan el tudj lazulni.
A lány rövid gondolkodás után levette elmaradhatatlan bakancsát, és kényelmesen végighevert a puha fekvőalkalmatosságon .
- Doktor úr, mi lesz, ha elalszom? Ez itt túl kényelmes. – viccelődött, ám az orvos komolyan válaszolt.
- Ez néha előfordul. De ne aggódj, akkor felébresztelek, és egy másik időpontban újra kezdjük. Előbb-utóbb sikerül. Nagyon kevés olyan ember van, akit egyáltalán nem lehet hipnotizálni.
- És ha én ebbe a típusba tartozom?
- Akkor kapsz egy zárójelentést, hogy tökéletesen egészséges vagy – mosolygott rá az orvos megnyugtatóan.
A bevezető, ellazító szavak után dr. Michaels meggyőződhetett róla, hogy jelenlegi alanya nagyon is jól hipnotizálható: Terri szinte másodperceken belül megváltozott tudatállapotba került.
- Terri, először is szeretném, ha válaszolnál néhány általános kérdésre. Hogy hívnak?
- A nevem Terrell.
- Terrell micsoda? Mi a vezetékneved?

És az elhangzó válasszal dr. Michaels számára megkezdődött az a 120 perc, amelyet – ebben biztos volt - amíg él, nem fog elfelejteni. Ez a jegyzőkönyv sohasem fog innen kikerülni, és a magnetofon szalagját is megsemmisíti abban a pillanatban, mihelyt páciense – mit sem sejtve, hiszen természetesen le fogja fedni újra az összes felszínre került emléket – felébred és kisétál innen – határozta el az orvos. Soha nem derülhet fény ezekre az információkra. Hallott rémtörténeteket kollégákról, akik különös információk birtokába kerülve egyszer csak nyomtalanul eltűntek. Hozzá ma egy 17 éves, mentálisan teljesen egészséges lány érkezett meg, fog távozni, és erről papírja is lesz. Eszében sincs keresni a bajt.
Egy órával később a lány mosolyogva ült a kanapén, és izgatottan kérdezgette az orvost, mit sikerült megtudnia.

- Doktor úr, nem emlékszem semmire. Valami baj történt?
- Szó sincs róla, Terri. Egyszerűen arról van szó, hogy abba a csoportba tartozol, akiket nem lehet hipnotizálni. Egy órát próbálkoztam, a végére egyszerűen elaludtál.
- Akkor vissza kell jönnöm …?
- Nem. Meg vagyok győződve róla, hogy teljesen egészséges vagy, már meg is írtam a zárójelentésedet dr. Collins számára. Ez igazolja, hogy pszichésen semmi bajod.
- Köszönöm, dr. Michaels! Fogalma sincs, mennyire megnyugodtam… De lenne még egy kérésem. Szeretnék fegyvervizsgát szerezni. Egy hónap múlva betöltöm a 18-at, akkor jelentkezhetek, de többek között pszichológiai alkalmasságira is szükségem van. Kitöltené ezt a nyomtatványt nekem?
Az orvos agyában száguldottak a gondolatok. Ha nemet mond, mivel indokolja? Hiszen most közölte a lánnyal, hogy teljesen rendben van vele minden. Legyen – döntötte el, és a papírokért nyúlt.
- A nevedet tudom már, de szükségem lenne a pontos születési dátumra és a helyre, édesapád nevére… - bár ezek mindegyike szerepelt a lány biztosítási lapján, az orvos kíváncsi volt a válaszokra.
- Terri Driver, 1986. február 6., Houston. Az apám neve James Driver – sorolta a lány az információkat…

Tíz perc múlva barátságos kézfogással búcsúztak egymástól; mindketten biztosak voltak abban, hogy soha többé nem találkoznak…
Terrinek mindössze tíz percet kellett várakoznia az épület előtt, míg apja fel tudta venni.
- No, mesélj, mi történt? – kérdezte izgatottan.
- Hát, kicsit ciki – somolygott a lány -, elaludtam. – A doki szerint abba a ritka típusba tartozom, akit nem lehet hipnotizálni. Úgyhogy megírta a papírt, hogy semmi bajom, és kitöltötte a fegyvervizsgához való nyomtatványt is. Szóval minden a legnagyobb rendben – rikkantotta boldogan.
James Driver elgondolkodva ült a volánnál. Tulajdonképpen örülnie kellett volna, mégis maradt benne egy szemernyi kényelmetlen érzés. Természetesen boldog volt, hogy lánya egészséges, de nem hagyta nyugodni a támadások ténye. Valaminek lennie kell a háttérben, és bízott benne, hogy dr. Michaels segíthet ezt a valamit felderíteni. Ez a remény azonban szertefoszlott. Mert szép a negatív pszichiátriai szakvélemény, de az alapproblémára sem magyarázatot nem ad, sem meg nem oldja azt. De ezen ráér töprengeni akkor, ha újra szembe kell néznie vele. Hátha magától véget ér a történet, és lánya soha többé nem indul útnak éjjel…
- Papa, gyakorolunk egy kicsit a pisztollyal, ha hazaérünk? – lánya szemlátomást gyorsan túltette magát a kérdésen, és már az új izgalmak kötötték le gondolatait.
- Miért ne? Ma már úgysincs semmi elintézni valóm. – egyezett bele. A műanyag palack messze szállt a farönkről, amelyre James Driver állította, majd a füvön landolt. Lánya mintegy 20 méterre, az udvar másik végében állt, klasszikus, kétkezes lövő pózban és boldogan vigyorgott: első lövésével repítette el a palackot.
- Mázlista – gondolta az apa. - Kizárt, hogy máris így tudjon célozni - ám lánya következő három lövése megdöbbentette, és kicsit megrémisztette. Mind telibe találta a célt. – Ilyen nincs – gondolta a férfi. – Egy kezdő nem lőhet így.
- Terri, volt már valaha lőfegyver a kezedben? – kérdezte gyanakodva, ám lánya csak rázta a fejét. – Hol lett volna? És honnan? Hiszen sem neked, sem nagyapának nincs pisztolya.
- De akkor hogyan…?
- Hogy megy ilyen jól? Valószínűleg őstehetség vagyok – kacsintott rá apjára. – Szerintem a katonai suliban ez igen jól fog jönni… De komolyan, nem tudom. Csak célzok, meghúzom a ravaszt, és talál. Egyáltalán nem nehéz.
- Kipróbálhatom?
- Persze!

James Driver első és összes többi lövése messze elkerülte a palackokat – Hát a tehetségedet biztosan nem tőled örökölted, lányom…- mormogta lemondóan. - Szerintem fejezzük be mára és menjünk vacsorázni. A konyhában hátha több sikerélményem lesz. – viccelődött.
Az ízletes milánói makaróni után Terri a szobájába húzódott, hogy elkészítse másnapi házi feladatát, az apa pedig a nappali díványán elheverve váltogatta a csatornákat a tévén. A nap fáradalmai nemsokára legyőzték: elnyomta az álom, kezében a távirányítóval.

A lány sietősen lépdelt a sötét, kihalt utcán. Gumitalpú, magas szárú bakancsa semmi neszt nem ütött a betonon – épp eleget gyakorolta -, így könnyedén felfigyelt a visszhangokra, amelyet idegen lábak keltettek. A zsebébe nyúlt, kitapogatta ujjaival a pisztolyt, ám úgy döntött, egyelőre nem veszi elő. Lehet, hogy csak egy csapat idegen kölyök, akik drogos-alkoholos mámorukban duhajkodva igyekeznek hazafelé. De ez hamarosan kiderül majd. A hangokból úgy következtetett, nem járnak már messze tőle: egy-két perc és beérik.

A néhány pillanat múlva felcsattanó hang minden kétségét szertefoszlatta. Ezúttal úgy döntött, nem menekül: szembefordult támadóival – a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
Feket e egyenruhás, magas szőke alakok között találta magát egy fényesen kivilágított, különös, ismeretlen rendeltetésű elektronikus eszközökkel telezsúfolt teremben, amely furcsa módon ismerősnek tűnt számára. Azután az egyik férfi kilépett társai közül és feszesen tisztelgett a döbbent lány előtt.
- Üdvözlöm, Terrell őrnagy. Örülök, hogy ismét a csapatban köszönthetem. A száműzetése ezennel véget ért. Tudom, egyelőre semmit sem ért, ám ez néhány percen belül változni fog…
A hipnózis során elhangzott hiányzó részletek – a nyomtalanul eltűnt terapeuta, dr. Harvey Michaels titkos feljegyzései alapján -, amelyekre az FBI „Top Secret” jelzésű nyomozati anyagában bukkantunk:

„- Terrell. Csak Terrell.
- Mikor és hol születtél?
- Születési idő 2343. Születés helye ismeretlen.
- Terri, megkérdezem még egyszer, mikor és hol születtél?
- Születés ideje 2343. Születés helye ismeretlen.
- Akkor had kérdezzem másként. Hány éves vagy?
- Életkor ismeretlen.
- Terri, 17 éves vagy…
- Életkor ismeretlen.
- Rendben, menjünk tovább. Édesapád neve?
- Apa neve ismeretlen.
- Az édesapád neve James Driver – szegtem meg immár másodjára a hipnózis alapszabályát – írja dr. Michaels -, páciensem szájába adtam a választ, ám a kanapén fekvő lány nem tágított korábbi állításától.
- Apa neve ismeretlen.

Mintha egy őrült, programhibás robottal társalogtam volna. Úgy döntöttem, más vizekre evezek, és rákérdezek a támadásokra. Ennél rosszabb már nem lehet…
- Terri, mesélnél nekem a téged ért támadásokról?
- Nem volt támadás.
- Korábban azt mondtad, többször megtámadtak.
- Nem történt támadás.
- Akkor mi történt?
- Mentális tréning.
Miről beszél ez a lány? Azt hittem, valamit rosszul értettem, ezért megismételtem a kérdést.
- Hogy mondtad?
- Mentális tréning.
- Ez mit jelent?
- Imitált támadást, amelyre reagálnom kellett. Nem megfelelő reakciókat mutattam. Amíg nem megfelelően reagálok, nem hagyhatom el a bolygót.
Hogyhogy nem hagyhatja el a bolygót? Úgy döntöttem, felteszek egy kérdést, amellyel – átmenetileg – elfogadom az őrült halandzsának tűnő válaszokat, amelyeket eddig kaptam.
- Terri, ki vagy te tulajdonképpen?
- UFB (univerzális faji besorolás): moragh

Moragh… életemben nem hallottam efféle kifejezést, bár az is tény, hogy eddig a sors megkímélt a különösen őrült páciensektől éppúgy, mint a földönkívüliektől - már ha létük nem puszta fantazmagória... Nyugalmas praxisomnak hála nincs semmi tapasztalatom a kollégák által csak "rázós eseteknek" titulált helyzetekben, így most fogalmam sem volt, melyik verzióban higgyek; végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett és a további kérdések mellett döntöttem.
- Miért vagy itt? Mármint a Földön?
- Elvesztettem a csapatomat egy ütközetben, amelyet az identek ellen vívtunk. A tanács úgy döntött, engem terhel a felelősség, ezért száműztek. Erre a bolygóra esett a választás.
- Meddig kell itt maradnod?
- Amíg nem a megfelelő mentális reakciókat mutatom.
- Addig folytatódnak az imitált támadások?
- Igen.
- Mi a megfelelő mentális reakció?
- Információ törölve.
- Ki törölte?
- A tanács.
- Ahogyan az apád nevét, születésed helyét?
- Nem, ezeket az adatokat a tanács sem ismeri.
- Ki ismeri?
- Senki.
- Miért?
- Lényegtelen információk.
- Ébren emlékszel ezekre a dolgokra, amelyeket elmondtál?
- Nem. Akkor a kiképzésnek semmi értelme nem lenne. A száműzetés lényege, hogy mindent elölről kezdjek, és egyedül ismerjem fel a helyes utat. Ebben az állapotban sem lenne szabad emlékeznem. A törlés nem sikerült, aki végezte, nem volt eléggé alapos.
- Tudod, ki végezte rajtad a beavatkozást?
- Igen, tudom.
- Elárulod őt, ha visszatérsz?
- Szó sincs árulásról, csak teljesítem a kötelességemet. Súlyos mulasztást követett el.
- Mi történik vele?
- Ugyanarra a büntetésre számíthat, amelyet én kaptam. Az embereknek egyelőre nem szabad tudniuk rólunk és a többi fajról, akik a kozmoszt benépesítik. Ez a civilizáció még nem érte el azt a szintet, hogy ezt az információt birtokolja; abban a tudatban kell élnie, hogy egyedül van az univerzumban.

Ebben a pillanatban elöntött a libabőr: tudtam, az én sorsom is megpecsételődött.
- Nem kell attól tartanod, hogy likvidálunk. – szólalt meg „Terri”. – Mindössze annyi történik majd, hogy töröljük a személyes emlékeidet, újakat kapsz helyettük, és egy általunk választott világon fogod leélni az életedet.”

Jegyző könyv vége.
Hasonló történetek
2799
- A válasz több mint egyszerű! A tér-idő szakadásnak itt volt a kivezető nyílása. Ráadásul, ha jobban megnézzük a be- és a kijárat szinte pontosan egy síkban, vannak. Össze lehetne kötni őket egy képzeletbeli egyenessel! Az kétséget kizáróan a véletlen műve!
2530
Dzséjt örömmel forgatta fénykardját. A zöld penge könnyedén hárította el a felé suhanó lövedékeket, szelte ketté a droidvázakat. Aztán meglátott egy alakot a forgatag közepén és elindult felé. Közben folyamatosan forgatta, pörgette fegyverét, minden mozdulattal elpusztítva egy droidot. Aztán hátát nekivetette Nakata Kortel Jedi mesternek, s ketten együtt halálos táncba kezdtek...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Alie Neetah ·
Hétköznapi nő, a lány elment az idegenekkel, hiszen hozzájuk tartozott.

pandi ·
nagyon jo:) maximum pont:) nemsokara az en novellam is felkerul,olvassatok el:) pusz:)

triklovic ·
Egész jó.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: