Vigyél szappant

A tó tükrén a szellő, apró kis fodrokat borzolt, hol sötétebb, hol világosabb kékségével mutatta mélységét.
A parton, a nádcsomók táncot jártak a szél lüktető ritmusára. Ringó derekuk, úgy hajladozott, mintha karcsú leánykák tánckara, bűvölte volna a szemlélőt.
Táncoltak kecsesen, barnuló fejüket szemérmesen lehajtva, megadva magukat a szellő érintésének.
Szép volt a víz, a távolban hápogó vadkacsák örömkiáltásai törték meg a tó körüli csendet.
Nagy suhogó szárnycsapásaikkal futottak a vízen. Bemutatójukat mindig csodálattal szemléltem, majd egyszerre, szinte parancsszóra felemelkedtek, és a tó egy távolabbi öblében nagy fröcsköléssel, talpaikat a víz fodrozó tükrébe bevágták, mint amikor, a lovas a ló szügyébe belevágja a sarkát, ők is ezt tették.
Ismét csend, csak egy fakopács serénykedett szorgosan, gyógyítgatta a környező fákat az élősködőktől.
- Nini -, a nádcsomók közül egy kis pézsma bújt elő, gomb orrocskáját fennhordva fürgén előbújt, majd ismét eltűnt, a nádas rejtekében.

Ülök a parton, és szememmel végigsimítom a tó tükrét… Mélyet szippantok, a hajnali felkelő nap melegével átitatott levegőből.
- Jó ez a nyugalom… megállapítom.
Ez a béke.., ez a csend, az ébredő természet neszei.
Csak a madarak éneke zavarja a csendet, de mit zavarja, - hisz ez a csend hangja .-
Előveszem a felszerelésem, szépen, sorban, felállítom a botokat. Még jó, hogy hoztam egy kilónyi megszáradt kenyeret, beáztatom, majd összekeverem, egy kis aromával megbolondítom, majd kukoricadarával dúsítom, igazi hal csemegét készítek. Jól meg is tömöm az etető kosarat, felszúrom a harmatgilisztát a horog végére, és kész a bot, a bedobásra.
Már nagyon vártam a mai horgászatot, kissé idegesen hajítok, jó nagy dobással, a tó közepére beküldöm az etető kosarat. A víz tükrén megfeszül a damil,
elhelyezkedek és várok…
Várok, és várok, de semmi mozgás, igazítok a damil hasán, egy jelzővel felékesítem a bot végét, mely arra hivatott, hogy jelezze, ha kapás van.
A nap már szépen felkúszott az égre, még jó, hogy egy nagy fa tövében vertem tanyát, mert megvesznék a hőségtől. Igaz, ennek nagy a veszélye, mert nem kellő odafigyelés esetén, alkalmanként a fűzfát kezdem fárasztani. Ilyenkor sandán oldalra pillantok, nem látja-e valaki az ügyetlenkedésemet.

No, de most, minden sínen volt, csak a horgász szerencsém el ne hagyjon, mert otthon az asszony majd mondja a magáét. Egy nagy betyár az asszony, meg szokta kérdezni, a hajnali indulás előtt,
"Tettél el szappant"?
Csodálkozó tekintettel, kérdőn reánézek.
- Az minek? - Kérdezem.
Huncut mosolyával rávágja,
"Csak azért szívem, mert ha kakit fogsz, meg tudd
mosni a kezed."
Hát így indít utamra, ha éppen nem szegődik mellém.

Ülök a bot mellett, bűvölöm a hegyét, nem messze, egy jó nagy tükrös, vagy fél méter magasra kilövi magát, mintha engem akarna heccelni. Nagy becsapódással visszazuhan a tóba, hatalmas karikákat rajzolva a tó tükrén.
- A fene egyen meg, mit szórakozol itt velem - mormolom az orrom alatt.
Mint akit áramütés ér, felugrok, és feszülten figyelem a bot hegyének játékát, a jelző karikám is lerepül, akkorát bevágok. Elégedetten oldalra sandítok, - ki látja.
A szomszéd stégen horgászó átkiabál,
- Jöjjek segíteni? Végre, lesz tán valami, nem ülünk itt hiába.
Szerényen tiltakozom,
- Ne fáradjon János bácsi, boldogulok.
Tekerem az orsó karját, egyre idegesebben, mert húz a hal, de bizonytalan vagyok a nagyságát illetően.
Addig, amíg nem tudom a víz felszínére fektetni, mindig elfog valami különös izgalom, mert a fogás eredménye, sok minden lehet.

Egyszer, egy szegény vadkacsa szedte fel a horgomat, remélem, nem ismétlődik meg. Már egész közel van, forog a víz, de nem olyan nagy az örvénylés, mint ahogy én azt szeretném. Feszülten tekerem az orsót, és egyszer csak, végre megpillantom.
A méreg a fülembe szaladt, éreztem, hogy elvörösödik az arcom, mert egy óvodás, középső csoportosnak mondható keszeg forgolódott, és csinálta a rumlit. Kiszabadítottam a horog hegyét a szájából, szerencsére, csak a szélébe akadt. Gondoltam is rögvest, no ha ezt az asszony látná, kapnék érte, mert szerinte, nem állatbarát az, aki fájdalmat okoz.
Mondja is mindig, hogy
" A legyet is kiviszed a lakásból, nem lehet agyoncsapni, de szegény halat kínozod."
Van igazsága, de nem árulom el neki.
Ott tartom a kezemben szegényt, és búcsúzóul óvatosan, úgy teszem a vízbe, hogy ezt duruzsolom az orrom alatt:
- Küld az öregapád! Mert pórul jársz. -
A keszegecske fürge farokcsapásokkal beúszott a nádas nyújtotta védelmébe.

Ülök és várok, várom az öregapját.
A nap lassan elbújik, égővörös korongját rajzolja a tó tükrére, majd lassan lebukik a domboldal mögé.
Hiába lesem a vizet, nem mozdul.

A kis keszeg már valószínű, hogy a tó másik végében meséli az öregapjának a kalandját, okítja, hogy nagy ívben kerülje el, azt a nádas melletti kis öblöt, mert ott egy felbőszült horgász várja őt, a hatalmas merítőhálójával.
Várok... a szúnyogok hada támadásnak indul, csapkodok a kezemmel, de mindhiába.
Morgolódva összepakolok, és megmosom a kezem.