Vertigo - Szédülés

Mindig is érdekeltek a paranormális jelenségek. Először úgy, mint gondolkodót, igyekeztem mindenre racionális magyarázatot találni, és többnyire sikerült is. De mindennek megvan a maga böjtje, ahogyan annak is, ha az ember olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze. Kisgyermekként volt egy borzalmas visszatérő álmom a saját halálomról. Láttam magamat, ahogyan kizuhanok egy nagyon magas épület legfelső emeletéről, a következő kép meg már a temetésemet mutatta. Hófehér arcomon megcsillant a napfény, szempilláim rezdületlenül pihentek szemgolyómon, a fehér, és sárga krizantémokra gyűltek a méhek, a pap pedig monoton hangon mondta búcsúztatómat. Miután befejezte, koporsómat leszögelték, és kínzó lassúsággal leeresztették bűzölgő, párolgó, sötét sírgödrömbe, hogy napjaimat a férgek között tengessem tovább. Soha nem jöttem rá, hogy miért álmodtam ezt. Talán mert szinte születésemtől fogva rettegtem a haláltól - hogy nem szívhatom be többé ezt a mérgezett, mégis éltető levegőt, hogy a szívem soha többé nem pumpálja már a vért gennyes ereimbe, hogy elfelejtenek, és nem leszek más, csak egy fénykép, vagy egy síremlék. Igen, azt hiszem ettől rettegtem.

Tizenhét-tizennyolc évesen elkezdtem olyan emberekkel felvenni a kapcsolatot, akiknek része volt valamilyen természetfeletti történésben. Halálközeli élményekről, maguktól mozgó tárgyakról, furcsa zajokról hallgattam beszámolókat, és bár igyekeztem olyan módon elemezni ezeket, hogy véletlenül se lehessen irracionális magyarázat rájuk, néha nem sikerült. Teltek az évek, nekem pedig egyre több és több jegyzetem volt, szóval úgy döntöttem, eladom őket egy könyvkiadónak, aztán azt tesznek vele, amihez kedvük szottyan. Persze meg is vették, áron alul, de legalább kiadták, és a nevem ott szerepelt a könyvön. Végül is én voltam a szerző, a jegyzeteimből összeállított könyv pedig fogyott, pont úgy, ahogyan elképzeltem. Egyre többen kerestek meg, volt, akit az érdekelt, nem írnék-e bestsellert, mások további beszámolók lehetőségével kecsegtettek. Lett némi pénzem az eladott könyvek után, így eldöntöttem, elutazom, hogy saját bőrömön tapasztalhassak néhány természetfeletti jelenséget. Első utam Angliába vezetett, a híres kísértetkastélyokba, de őszintén szólva, egyikük sem okozott ijesztő meglepetést. Gyönyörűek voltak, kívül-belül, de a kísértetekről szóló mendemondák igazságtartalmára nem találtam bizonyítékot.

Ezután következett Haiti, részt vettem egy vudu pap szertartásán, végignéztem, hogyan "hozzák vissza a halottakat", és mindent írásban rögzítettem. Japán volt a következő állomás, ott tapasztaltam először furcsának mondható dolgokat, és bárhogyan kattogtak a fejemben a fogaskerekek, nem jutottam közelebb a lehetséges magyarázatokhoz. Egy szállodában szálltam meg, amiről már azelőtt hallottam, hogy néhány biztonsági kamera felvett egy furcsán mozgó női alakot, amely az 1408-as szobából jött ki, leliftezett az alagsorig, majd vissza, és csak furcsa hangokról szóló beszámolók maradtak utána. Természetesen az 1408-as szobában kívántam megszállni, vonakodva, de teljesítették a kérésemet, azzal a feltétellel, ha az ajtót nyitva hagyom, hogy bármikor a segítségemre siethessenek. Az éjszakám jól telt, néhány furcsa, kattogáshoz hasonlító zajt hallottam, de semmi különös.

Másnap reggel azonnal indultam is tovább Olaszországba, hogy megismerkedjek egy pappal, aki éppenséggel sokat tud a természetfelettiről. A szakmája esztergályos volt, de amikor huszonévesen elhagyta élete szerelme, pap lett belőle. Mindennemű emberi kapcsolatot mélységesen megvetett, nem hitt a barátságban, és értelemszerűen a szerelemben sem. Azt gondoltam, jól pofára ejthette az a nő, ha ennyire kiakadt, hogy megvont magától minden örömöt, amit egy ember élete során megtapasztalhat. De látatlanban nem volt jogom ítélkezni felette, és inkább azzal foglalkoztam, hogy elnyomjam a kisördög hangját a fejemben, mely szüntelenül suttogta, hogy a végzetem felé repülök.

Olaszország annyira gyönyörű volt, mint az álmaimban látott világok. Rómában már várt a papom, egy tüzes fekete BMW-vel várt, tört angollal megkérdezte, jól utaztam-e, majd a sablonbeszélgetés után szintén sablonosan meghívott egy kávéra, amit el is fogadtam. Kávézás közben ömlött belőle a szó, mesélt mindenféle ördög és démonűzésekről, amiken részt vett, és teljesen kötetlenül közölte, hogy hiába is szeretnék, én nem láthatok egy ilyet sem, még videót sem nézhetek róla, mert mindet szigorúan elzárva őrzik a Vatikánvárosban. Majdnem kiszaladt a számon, hogy na, ez így kurva jó lesz, de szembe jutott, hogy akármilyen helyes, és modern felfogású, mégiscsak pap. Így csak sóhajtottam egyet, és beleittam a kávémba, belőle pedig újra ömleni kezdtek a szavak, amiket már nem tudtam felfogni. Valami más uralkodott a testemen, és ájultan zuhantam be az asztalunk alá. Odabenn sötét volt és hideg.

Egy puha, fehér ágyneművel borított ágyon tértem magamhoz. Először nem igazán láttam, csak körvonalakat, és foltokat. Próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mi történhetett, amikor besétált a pap, és hogylétem felől érdeklődött. Észre sem vettem, amikor bejött, a gondolkodás túlságosan elnyomta körülöttem a külvilág hangjait. Amikor megláttam, azonnal elárasztottak az emlékek, hogy iszom a kávém, megpillantok egy hosszú, sötét hajú nőt, végül minden elsötétül. Elmeséltem neki, felvetettem, hogy ez lehetett-e paranormális jelenség, merthogy már Japánban láttam azt a nőt egy videofelvételen, de csak mosolyogva rázta a fejét. Próbált logikusan gondolkodni, így a "látomást" a kevés alvásra, az ájulást pedig az éhségre fogta. Mondtam neki, hogy a repülőgépen megebédeltem, így kicsi az esély, hogy amiatt ájultam el, illetve az előző napokban több mint tizenhat órát átaludtam. Miután eme információkat megosztottam vele, már nem mosolygott, csak egyre ráncolta a homlokát, mintha feladtam volna neki egy bonyolult matematikai egyenletet, amit meg kell oldania.