Végtelen történet II.

Lágyan ölelt körbe a víz, s selymes ujjával cirógatta az arcom, ahogy hanyatt fekve sodródtam az árral. Érdekes mód nem éreztem a fájdalmat sem a vállamban, sem pedig az oldalamban, holott tisztában voltam azzal, hogy két találat is ért és mikor odanyúltam a bal kezemmel, hogy kitapogassam a jobb vállamnál ágaskodó nyílhegyet, tisztán éreztem az éles vasat. Sokáig sodródtam így, figyelve a felettem sátorként összezáródó lombkoronát, s a levelek közt át-áttetsző napsütést.

Nem tudom meddig sodródhattam, de a Nap már túl járt a delelőn mikor hangokat hallottam jobbról is, balról is, majd mintha a föld mozdult volna meg, hihetetlen dübörgés indult meg körülöttem. Nem láttam, mi okozza a morajlást, de hatalmas porfelhőt vert. Majd újra kiabálás hallatszott, lövések hangja csattant, mire erősödni kezdett a morajlás. Behunytam a szemem, mert nagyon a szemembe tűzött a Nap. Hirtelen valami megragadta a jobb karomat és a part felé vonszolt. Acélos szorítással ragadta meg a csuklómat és pár pillanattal később már a parton feküdtem, oldalamon a porban. Valaki fölém hajolt és eltakarta a Napot. Kinyitottam a szemem és egy meztelen felsőtestű, nagybajuszú férfi arcát pillantottam meg. Szilárd vonásai voltak és barna szeme, fekete haja kétoldalt varkocsba volt fonva.
Amikor kinyitottam a szemem elmosolyodott, s egyik társához kiáltott \"Ní ha, él ez!\" Majdnem sírvafakadtam örömömben, hogy végre értelmes szót hallottam. Erőtlenül felültem, bár még mindig nem éreztem a két nyílvessző okozta fájdalmat.

- Ki vagy te fiú? Ki lőtt meg? - kérdezte a férfi miközben próbált visszafektetni
- Fogalmam sincs... - válaszoltam és megragadtam a nyílvesszőt, ami a jobb oldalamon meredezett ki. Egy erőteljes rántással keresztül húztam magamon. Egy pillanatig sem éreztem fájdalmat. A seb pedig pár másodperccel a vessző eltávolítása után beforrt. A férfi szeme teljesen elkerekedett, még a száját is nyitva felejtette. Eldobtam a nyílvesszőt, és a másikat is kihúztam. A seb ez esetben is szinte rögtön begyógyult. Odalépett mellém egy másik férfi. Rajta szakadt szövetnadrág volt, kis csúszós bőrsipka szürke prém karimával. Mezítláb volt mindkét férfi.
- No, mi az? - kérdezte, s rám meredt
- Kihúzta a vesszőt a puszta kezével, és baja sincs! - mondta. hitetlenkedve a mellettem térdelő.
- Hóha, csak sok volt a kumisz, ha mondom! - válaszolt a másik, majd felvette az egyik véres nyílvesszőt. Az ő szeme is rendre elkerekedett.
- Kutya bajom - mondtam, s felálltam, mire mindkettő riadtan visszahőkölt.
- Vissza, no, gonosz szellem! - kiáltotta a bőrsipkás és övéből rövid nyelű fokost rántott elő - Az alsó világból jött a beste! - toldotta hozzá a másik és vékony pengéjű kés villant a kezében. Gyorsan hátrálni kezdtem, s fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak. Nem hiányzott két lövés után egy fokos a fejembe meg egy kés a vesémbe. Megpróbáltam kimagyarázni magam.

- Jó szellem vagyok! - kiáltottam ösztönösen, s látszólag hatásos is volt a dolog, mert egy pillanatra megálltak, s a sipkás a fokost sem lengette olyan fenyegetően
- Bizonyítsd be azt! - mondta felvont szemöldökkel a késes. Hirtelen nem jutott semmi megfelelő bizonyíték eszembe azzal kapcsolatban, hogy hogyan is tudnám két hülyének megmagyarázni, hogy nem vagyok se szellem, s legfőképpen nem gonosz. Szóval próbáltam a lehető leglogikusabb dologgal levenni őket a lábukról.
- Ha gonosz szellem lennék, már megöltelek volna titeket nem? - a hatás nem maradt el. Egy percnyi gondolkodás után mindketten leengedték a fegyvert, de egy pillanatra sem vették le rólam a szemüket.
- Aztán mér voltál te a folyóban? - kérdezte a fokosát markolászó férfi, s az arcom fürkészte
- Mert rámlőttek! - válaszoltam.
- S mi az ott a fejeden? - vágta rá rögtön a másik.
- Mi? - kaptam a fejemhez, s a szemüveget tapogattam ki magamon.
- Ez? A szemüvegem? Ez ööö... Dísz! - vágtam ki magam. Féltem, hogy ha megtudják, hogy csak ezzel látok rendesen, akkor elveszik tőlem.
- Mi az a szemüveg? - néztek rám vádlón.
- Egy dísz, mint a fokosa nyelén a rovás! - válaszoltam, s a fegyver fa nyelére mutattam. Ezzel sikerült kissé lenyugtatnom őket, de látszott rajtuk, hogy nem nagyon bíznak bennem. Minél hamarabb el akartam jutni egy városba és magyarázatot akartam találni erre az érthetetlen rémálomra.
- Hol van a legközelebbi város? - kérdeztem.
- Maghar arra van - bökött a sipkás a háta mögé.
- Akkor hát arra veszem utam - mondtam, s kis ívben megkerülve őket, elballagtam. Nem néztem vissza, de éreztem a hátamon a tekintetüket, egészen addig amíg el nem tűntek a messzeségben. Amerre jártam, nem volt út, csak alacsony füvű hatalmas rét. A két férfi nyilván a város csikósai, s épp itatásra hajtották a ménest. A változatosság kedvéért folytattam a lovak által hátrahagyott \"aknák\" kerülgetését. Miközben bandukoltam, észrevettem, hogy balommal az oldalamat markolásztam. Érthetetlen... Egy pillanat alatt begyógyult a seb. Akkor már tudtam, hogy valami időutazás áldozata lettem, de hogy hogy és miért, arról fogalmam sem volt. Mintha a Vissza a jövőbe sorozat valamelyik epizódjába csöppentem volna, csak épp a Pontiac és az őrült frizurájú tudós hiányzott mellőlem, hogy biztosítsák a hazautat. Eléggé kétségbe voltam esve...

Az idő pedig csak telt, s már késő délután lehetett akkor éppen. A szúnyogok persze nem hagytak békén és a mindent átható lószagot is meg kellett szoknom.
Úgy egy órás gyaloglás után a távolban apró kis füstfelhőt pillantottam meg, amint kitartóan kígyózott az ég felé. \"Állelúja!\" - kiáltottam fel magamban és megszaporáztam a lépteimet.
Amikor odaértem, nem láttam mást, mint egy jurtát, s az előtte álldogáló aprócska tüzet. A tűz közepén volt egy nagy kő, s azon elterítve valamilyen állat húsa. Nyilván épp akkor sütötték. A jurta bejárata előtt egy karó volt leszúrva, s annak tetején egy lókoponya díszelgett. \"Szép kis vendégváró...\" - gondoltam. Körbejártam a jurtát, de nem láttam rajta semmi különöset. Itt-ott már meg volt kopva bizony és pár helyen meg is volt már foltozva. Tapintásra úgy tűnt, hogy szarvasmarhabőrből van a borítása. Eszembe jutott, hogy be kellene kopogni, majd egy jót nevettem magamon. A jurtán ugyanis nem lehet kopogni. Így hát bátortalanul beszóltam, hátha valaki reagál majd rá.
- Elnézést! Van itthon valaki? - nem jött válasz. Vártam úgy egy percet, s a kis ördög a bal vállamon azt súgta a fülembe, hogy hajtsam félre a bejáratot takaró posztót és lessek be. Így is tettem. Óvatosan odaléptem, megfogtam a rongyos anyag szélét és egy centire félrehúztam. Odahajoltam a réshez, hogy beleshessek, s mikor már pont a réshez illesztettem a szemem, s fókuszáltam volna a benti dolgokra, félrelibbent a rongy és egy nagy, barna szemű valakivel néztem farkasszemet.

Úgy megijedtem, hogy rögtön hátra ugrottam. Csak épp a karóval és a lókoponyával nem számoltam, s ahogy megbotlottam benne, akkorát estem, mint az ólajtó. Amikor kinyitottam a szemem, a jurtából kijövő ősöreg asszony hajolt fölém. Nyakában mindenféle csörgő csontok, fogak és kavicsok lógtak, fehér haja majdnem az arcomig ért. Abban az egy pillanatban, amíg fölém hajolt, vastag gönceinek repedésében egy pillanatra láttam aszott, lógó melleit. A hányinger egy pillanat alatt elfogott és még mielőtt feljött volna az eddig szerencsésen magamban tartott pia, gyorsan oldalra fordultam és feltápászkodtam.
- Lovad hogy? - kérdezte az öreg nő rekedtes, hollókárogás-szerű hangján. Nem igazán értettem a kérdést, mivel gyalog jöttem, de valami köztes választ sikerült kiböknöm végül.
- Jól, köszönöm - mondtam, miközben leporoltam a ruhámat. Amikor végeztem eme kényes művelettel és felpillantottam, a vénség még mindig engem bámult nagy, kidülledt szemeivel. Majd hirtelen megfordult, intett hogy kövessem és közben így szólt:
- A szellemek megmondták, hogy eljössz, furcsa szerzet. Talán a szellemek küldtek le maguk közül? - recsegte és eltűnt a jurtában. Az első gondolatom az volt, hogy \"Ez meg mit szívott, hogy ilyen hülyeségeket haluzik?!\" Sikerült a félelmemet legyőznöm és követtem a sátorba, miközben válaszoltam a kérdésére:
- Igazából nem tudom, hogy jutottam ide... Eltévedtem.
- A Szakállas Isten küldött, azt már láttam elsőre. Nem szokványos gúnyádból. – mondta.

Amikor beléptem a sátorba fojtogató meleg és émelyítő bűz fogadott. A jurta közepén kis tűzhely állt, felette apró fém kondér üresen. A bejárattól balra polcokon megannyi szárított növény, faragott pálcák, kis fémeszközök. Jobbra a földön egy kis szalmával töltött zsák feküdt, bizonyára ágy gyanánt szolgált. A jurta belső fa vázára fűzve mindenféle, számomra teljesen ismeretlen eszköz volt aggatva. Nyilván valami kuruzsláshoz voltak kellékek. A padló csont száraz föld volt. Az öregasszony már a jurta túloldalán járt, amikor felegyenesedve körülnéztem. Recsegő hangon megszólalt végül.
- Ülj le! - mutatott egy, a tűzhelyen túl, a földön heverő nyeregre. Én amolyan székhez szokott fajta vagyok, bár párszor azért üldögéltem én is járdaszegélyen vagy korláton, de most azért kicsit felhúztam a szemöldököm.
Megkerültem a tűzhelyet és leültem a nyeregre. Nem tudtam mire véljem a kialakult helyzetet. Közben az öregasszony valamit matatott a polcokon, s nekem háttal folytatta:
- Szellem létedre fegyver és ló nélkül jöttél? Furcsa, nagyon furcsa... Én sem értem a felső világ dolgait... A Szakállas Isten tudja mit csinál. Elég esetlen szellemet küldött... - erre az utolsó mondatára elfutott a pulykaméreg.
- Töredékét sem tudod annak, amit a Szakállas Isten eltervezett! - válaszoltam, s mosolyogtam magamban, hogy milyen frappáns és egyúttal nagyképű válasszal sikerült előrukkolnom. Az öregasszony megállt a matatásban, mintha gondolkodna, majd lassan megfordult és belémfúrta vizenyős, kék tekintetét.
- Tudok egyet s mást, ami a környéken készülődik. A Keszi nem fog hadba szállni senki oldalán, míg a fehér ló áldozatát el nem fogadják az istenek... A megyeri követek már visszafordultak, s a Nyék is mozgolódik...- mondta, majd ismét hátat fordított és kotorászott tovább.

Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok. \"Keszi? Megyer? Nyék? Hiszen ezek a hét honfoglaló törzs tagjai! Uram Isten, hova csöppentem?!\"
- Magharba mennék. A lovászok azt mondták erre jöjjek.
- Jó irányba tartasz, de üres kézzel nem mehetsz oda! - recsegte a nő, s egy kopott, poros, szakadozófélben lévő rongykupacot nyomott a kezembe. Valamit nyilván rejtett a kis csomag, mert súlya volt. Kibontottam és egy egyszerű kard volt benne. Illetve a hüvelye. A markolatról már tudni lehetett, hogy a kopottas tok bizony egy szablyát rejt, hiszen az enyhén ferde nyél a hajlított pengéjű szablyák sajátossága. Kihúztam a szablyát a hüvelyből, s a lélegezetem is elállt hirtelen. Fényes, szinte fehér pengéje volt. A füstnyíláson keresztül beszűrődő csekélyke fény is úgy táncolt a pengén, mintha verőfényes napsütés lenne.
- Hasznát fogod venni utad során. Most pedig menj Magharba, s teljesítsd küldetésed! Vidd magaddal tanítványomat, én már mindent átadtam neki amit tudtam. Mostmár tanuljon hát tőled! - mondta, s kilépett a jurtából. Követtem őt.
- Itt kell lennie valahol. Elküldtem gyógyfüvekért, már itt kellene lennie! - zsörtölődött és kezét a szemeihez emelve kémlelte a hatalmas nagy semmit ami körülvett minket. - Ott jön! - kiáltotta, s én majdnem hanyatt estem ijedtemben, akkorát kurjantott.
Messze, a horizontnál kis porfelhő jelezte a poroszkáló lovat. Tíz-tizenöt perc múlva már elég közel ért ahhoz, hogy kivehessem a lovas vonásait.
Tizenhat év körüli lány volt. Barna haját vadul kócolta a nyári szél. Amikor odaért hozzánk az öregasszony szólalt meg előbb.
- Lovad hogy? Hol késlekedtél ennyit?
- Lovam jól - válaszolt a lány miközben leugrott a nyeregből. Végig engem fixírozott, s nem is válaszolt az öregasszony kérdésére.
- Ő az, akiről beszéltem - folytatta az anyóka miközben megragadta a ló kantárját - Vele mész Magharba.
- Mi?! Csak úgy menjek el? Mit kezdjek én Magharban? - tiltakozott a lány - Főleg vele! Hiszen a nevét se tudom! - folytatta. A kérdés ogos. Hiszen még a nevemet sem árultam el senkinek. Kicsit feszélyezve éreztem magam és a valódi nevemet sem akartam elárulni, így egy számítógépes játékban látott, jólhangzó nevet választottam magamnak.
- Tyrael vagyok - mutatkoztam be
- Én pedig Réka. De akkor sem megyek veled - csattant fel a lány és követte az öregasszonyt, közben végig ontotta magából a szót.
- Különben is, ki fog magára vigyázni meg gondoskodni a lóról? Ki fog vizet hozni reggelente? Ki fog a városba menni ennivalóért? - hadarta
- Elmegyek Ülőékhez a Táltos lakba. Ott jó helyem lesz. - válaszolta az öregasszony és ráncos arca egy pillanatra elkomolyodott
- A felső világ elküldte egyik szellemét. Mondtam neked, hogy a közeljövőben nagy dolgok fognak történni. Légy hát segítségére Tyraelnek. Mellette biztonságban leszel.
- Mellette? Hiszen még nálam is vékonyabb! - csattant fel a lány miközben rám meredt. Alapvetően nem vagyok egy hiú ember, de azt nem szeretem, ha a sovány testalkatom miatt gyengének néznek. Rögtön ki is találtam a módját, hogyan nyűgözhetném le a lányt.
Odaléptem hozzá, kihúztam az övében lévő kést majd kinyújtottam a balomat, tenyérrel lefelé. A kés hegyét a csuklómnál a bőrömhöz nyomtam és egy határozott mozdulattal a könyékig felvágtam. Ahogy húztam a vékony pengét, úgy gyógyult be a mögötte keletkező seb. A művelet alatt persze majdnem megállt bennem az ütő. Most visszagondolva elég nagy vakmerőségnek tűnik a dolog. De akkor bizony hatásos módszernek bizonyult.
Réka szája tátva maradt, szólni sem tudott. Mikor sebhely nélküli karomat leengedtem és visszaadtam neki a kését, hetykén így szóltam:
- Kipróbálod te is? - nevettem

Húsz perc múlva elindultunk Magharba.

Folyt. köv.