Vampire Heart - III. rész

Elengedett. Elestem, és éreztem a is, szúró téglamorzsák alatt a hideg padlót. Pár másodpercig feküdhettem így /bár nekem perceknek is tűnt volna.../ aztán valami édes szagú dolog táncolt az orrom elé. Istenem, a számhoz! Halk suttogást hallottam;
- Igyál! - nem kellett többször mondani, mohón kortyoltam az enyhén vasas ízű italt. Aztán elvették tőlem. Még utánakaptam volna… de nem tettem végül.
Valami változás ment végbe rajtam, bennem. Nem látta, de tudtam. Éreztem ezt is, mint ahogyan a feszültséget a levegőben. Aztán kinyitottam a szemem és körülnéztem.
- Üdv… - nyújtotta a kezét, hogy segítsen fölállni. Furcsállva néztem rá.
- Most meg… mi van?

Kati remegő kézzel odanyújtott egy tükröt. Mikor felé nyúltam, elkapta a kezét, és épp hogy sikerült megfognom a tükrét. Megnéztem magam. Áttetsző voltam, akár egy szellem, egész lényem ködből volt. Hajam barnasága teltebb lett, talán kicsit vörösesebb. Bőröm sápadt volt, a szememben nem volt már semmi emberien türkis, maróan, halottian kék annál inkább. Élénkpiros, vizesen fénylő ajkaimat szólásra nyitottam, de amikor megláttam a bennük ülő két tűhegyes, porcelánfehér szemfogat a torkomra forrott a szó.
- Nos? Vámpír lettél. Mondjuk... – lehetetlenül halkan beszélt hozzám. Mágis hallottam.
- Nem értem. Én úgy tudtam, hogy a vámpíroknak nincs tükörképük! – váaszoltam ugyanolyan halkan.
- Nincs is. De te nem is vagy teljesen vámpír, úgy tűnik.
- Mi?!
- Tulajdonképpen, azt hiszem, nem is voltál teljesen ember – köszönöm, ez most kifejezetten megnyugtató volt! – Én viszont csak az emberi részedet tudtam vámpírrá tenni, így tehát most csak félig vagy vámpír.
- És a másik felem micsoda?
- Azt neked kell tudnod!
Ez eddig rendben van. A gondok akkor kezdődnek, ha én sem tudom?
De ha nem vagyok teljesen vámpír, akkor vajon a napfény mennyire árthat nekem?
- Nem, nem árt neked a napfény – ránéztem. Honnan tudja ez az őrült a gondolataimat? A szemében valami sejtelmes csillogás volt.

Fölálltam, leporoltam a ruhám és az arcomat. Vissza akartam adni Katinak a tükrét.
- Tartsd meg! – lehelte. Hát jó. Zsebre tettem. Mindenki elborzadva nézett rám. Ben csak üresen bámult maga elé. Ő többet tudott a /mostmár/ fajtámról. Kezdtem félni tőle. Pedig ő volt az, aki soha nem bántott volna. Ahogy most sem. Kati anyukája hirtelen előrántott egy kis ezüstkeresztet, és rohant vele felénk. Szinte mindenki így tett, egyedül Ben állt megkövülten. Kibontottam hatalmas, karmos denevérszárnyaimat, és kirepültem a falon tátongó lyukon.
Egy pillanat!
Hatalmas, karmos denevérszárnyaimat???
Nos, mindegy, vannak, és használom őket. Egy kihalt utcában, vagy inkább sikátorban szálltam le. Behúztam szárnyaimat és körülnéztem. Ekkor jutott eszembe ”jótevőm”, aki ottmaradt. Vajon vele mi lett?
Háttal falnak dőltem.

Ekkor három alak jött elő a sötétből. Az egyikben felismertem őt, aki úgy jött felém harmadmagával, mintha mi sem történt volna.
- Hát te hogy menekültél meg? – kérdeztem a kelleténél talán kicsit nyersebben, úgyhogy szerintem azt szűrte le, hogy neheztelek rá. Szűrje csak…
- Követtelek. Remélem nem baj.
- Nem – mormogtam.
- Ők a társaim. Egy tanítónk volt – ezt most úgy mondta, mintha ikertestvérek lennének – és testvérekként tekintünk egymásra, bár nem vagyunk azok.
Elegem van! Folyamatosan olvassa az agyamat!!!
- Hogy hívnak? – kérdeztem ”jótevőmtől”
- Dracula. Nem, nem AZ. Csak szégyellem az igazi nevem…ők pedig – mutatott a két alakra. Most néztem meg őket alaposabban. Az egyiknek lenyalt, tejfölszőke haja volt – Daniel és David – utóbbi 3 centi hosszúságú gesztenyebarna hajkoronát és ugyanilyen színű szempárt mondhatott magának. Danielnek az enyéimhez hasonló szemei voltak, csak neki maróbb a tekintete. Nem igazán tűnt barátságosnak, vagy éppen kellemes társaságnak.
- Hidd el, rájuk jobb, ha nem ellenségként tekintesz, mert ahol én vagyok, kétmérföldes körzetben ők is ott lesznek.
Ránéztem. Sejtelmesen vigyorgott. Fene ezt a vigyort!
Előre tudtam, az elkövetkezendő egynéhány évtizedben ezt a szájmozgást fogom utálni benne.