Utolsó esély

Érzem, hogy menthetetlenül hullik darabokra minden. Nem tudom megállítani.
A szerelem, az a titokzatos valami, ami hozzád láncolt most elhomályosuló, törött, megtaposott kép csupán…
Az arcod nézem. Az arcot, amit ujjaimmal ezerszer bejártam újra és újra csukott szemmel, hogy soha ne felejtsem.
Emlékszem minden apró barázdára és huncut szarkalábra. A finom ráncokra a homlokodon, ami megjelent rajta, ha aggasztott valami. Emlékszem, hogy addig csókoltam a puha szádat, míg nem nevettél megint.
Ma nincs ok az örömre.
A mindig ragyogó szemek most fénytelenek és tompák a fájdalomtól, amit okoztam. Csak állok némán-, pedig annyi mindent mondanék. De már késő.
Játszottam- a törékeny bizalom húrján felelőtlenül, könnyelműen, vadul. Te nem szóltál milyen hamisan cseng a dallam.
Ma hallom.
Ma elszakadt a szál és én nem tudom visszapörgetni az időt. Pedig úgy akarnám a tegnapot.
Az utolsó esélyt. Amit lehet végleg eljátszottam…

Szíved még érez?
Dobban értem?
Egy apró, lobbanó láng ég- e még?!...

Csak jóvátehetném…
Azt ígértem, hogy a tenyeremen hordozlak és a csillagokat egyenként az öledbe teszem nap- nap után. Azt ígértem soha nem adok rá okot, hogy megbánd, amiért az enyém lettél.
Most mégis…, mégis… a szemed azt üzeni, hogy elfelejtettem azokat a csillagokat…
Fáj a tudat - igazad van. Pedig nem hazudtam… Akartam…
Ha tegnap lenne, a lábad elé borulnék, és azért könyörögnék, - bocsáss meg nekem.
Akkor is, ha lehetetlen.

Szerelmed utolsó lobbanó lángja szemedben izzik. Halványan.. Félek, megmenthetetlenül.
Elrontottam. Tönkretettem valamit, ami szép volt. Mert nem figyeltem eléggé rád. Ránk.
Szeretném hinni, hogy még nem hullott darabokra minden. Hogy az élet, amit felépítettünk nem pereg ki a kezünk közül apró homokszemekként- megfoghatatlanul.
Szeretném hinni, hogy az a titokzatos erő még egymáshoz láncol minket. Ha láthatatlanul is. Hogy legyen időm.
Időm lehozni Neked a csillagokat…