Trófea

Trófea

A préda

Nem történt semmi olyasmi, mint amit az izgalmas regényekben lehet olvasni, nem volt kalóztámadás, vagy látványos csatajelenet. Nem volt meteorzápor, hatásvadász robbanással, különös, idegenszerű villámokkal. Ez a tragédia ennél egyszerűbb dramaturgiára íródott.
A Gép a maga megszokott, unott hangján bejelentette:
- A motortérben kritikus mértékben megnőtt a metánkoncentráció. -
Vészhelyzetben az ember agya csodákra képes. Nekem körülbelül egytized másodpercembe került, hogy rádöbbenjek, hogy a metán egyedül csak a szeméthasznosító rendszerből származhat, ami a különböző szerves maradékokból készítene tápoldatot az oxigéntermelő algáknak, legalábbis normális esetben, ám most a motortérbe eregette a metángázt. Azt, hogy a Gép ezt nem jelezte a kellő időben, csak a kritikus érték után, csak a következő egytized eredménye lett. Az ebből származó következtetés, hogy a számítógép biztonsági rendszere és a szeméthasznosító egyszerre romoljon el gyakorlatilag nulla, ergo, valaki meg akart ölni, már időt sem vett igénybe. Ezzel együtt már azt is tisztáztam magamban, hogy ezt csak az Arcturus II holdján tehették meg, ahonnan indultam és ahol a kikötőben átvizsgáltattam a hajót, ahogy tettem minden kikötés után. Ám most ez a két tizedmásodperc is feleslegesen soknak bizonyult.

Felugrottam a székből, felkaptam a sisakot. Mivel minden épeszű kereskedőnek az űrruha az egyenruhája az űrben, így nem került többe egy másodpercnél, hogy légmentesen le legyek zárva. Abban a pillanatban, amikor a ruha egy csendes csippantással jelezte, hogy elvágott a külvilágtól, megremegett a hajó. Nekiestem az oldalfalnak, éreztem, ahogy megdöndül a fal a testem alatt, de hallani nem hallottam, a ruha addigra már tökéletesen hangszigetelt mindentől. A hajó egy pillanatra abbahagyta a furcsa mozgást, aztán újra kezdte, de már nem is remegett, inkább megvonaglott, mintha korbáccsal csaptak volna rá. A gyomrom kifordult a helyéből, de ugyanezt megtette az agyam, a szívem, a tüdőm és minden egyes sejtem. Az egész olyan volt, mintha kifordítanák az embert, mint egy kesztyűt, ami ha felkészülnek rá, nem is olyan borzasztó, hiszen természetes velejárója a hipertérből való kilépésnek, de így hirtelen, sokkszerű élmény volt. Így én is csak azt tehettem meg, amit ilyenkor mindenki más tesz. Elájultam.

-

A szemem úgy nyílt ki, mintha csak egy könnyű álomból ébredtem volna, de hiába volt nyitva, üres sötétség vett körül. Próbáltam nyitni és csukni többször, hátha a szememmel van a baj, de nem jutottam jobb eredményre. Közben egy szenvtelen hang sorolta fáradhatatlanul:
- … üzemen kívül. Az oxigénellátás megszűnt. Az élelmiszerszintetizáló megsemmisült. A memóriablokkok üzemen kívül. A navigátor üzemen kívül. A vezérlőpult üzemen kívül. … -
A lista csak nem akart véget érni. Minden egység üzemen kívül, kivéve azokat, amelyek megsemmisültek. Egy rakás ócskavason feküdtem, levegő, víz és élelem nélkül. Az űrruha készleteit nem arra tervezték, hogy hosszú időn keresztül kitartsanak, legfeljebb negyvennyolc órám lehetett hátra. Mit tehet ilyenkor az ember?
-Sisaklámpa bekapcsol.-

A látvány még elkeserítőbb volt, mint a veszteséglista. Csendesen lebegtem a mennyezet alatt, mint minden tárgy az űrben, amit nem ér erőhatás. A lámpa fénykévéjében lassan úsztak körülöttem az addigi életem személyes tárgyai, különböző apró roncsdarabokkal keverve. Semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy ennyi maradt abból ami eddig volt az életem. Mivel a gravitációgenerátor a motortérben volt, ösztönösen arrafelé néztem. Sajnos igazam lett, a generátor már csak volt a motortérben, helyén csak a kiszakadt rögzítőpanel néhány csavarja árválkodott, a robbanás letépte és kirepítette az űrbe. A hajó hátuljában volt a fekhelyem, meg a kis munkapad, ahol dolgoztam az úton, ezek most egy külső lemezen lebegtek és már csak a lemez tartotta őket a hajóhoz. Alatta le lehetett látni a motortérbe, ahol költői összevisszaságban hevert minden, ami valaha életet lehelt az anyagba. Mellette a padló maradványa fel volt púpusodva, mintha egy hatalmas ököl egyetlen csapásával megpróbálta volna átlukasztani. Első ránézésre látszott, hogy már semmi sincs, ami működőképes lenne, hiszen a motortér hátsó fala teljesen hiányzott, helyén csak az üresség ásított, szájában
csillogtatva a fagyos csillagokat.

Nem volt kedvem ahhoz, hogy most kétségbe essek. A pulthoz vonszoltam lebegő önmagam, és addig motoszkáltam, amíg sikerült előkotornom az űrruha két tartalékegységét. Plusz négy nap levegő, víz, és vénás táp, de ha sikerül végig altatnom magam, akkor már majdnem hat. Most, hogy kaptam egy kis időt a sorstól, volt időm gondolkodni is. Pár percnyi idegőrlő próbálkozás után sikerült a Gépnek bekapcsolni a tartalék energiát és felvenni a kapcsolatot a hajó számítógépével, aki elkezdte a vészjeleket sugározni. Aztán jött a helymeghatározás, ami csak körülbelülre sikerült, mert a navigációs egység nem csak üzemen kívül volt, ellentétben a lista által közöltekkel. A memóriablokkokban tárolt legutóbbi helyzethez képest határoztuk meg a lehetséges távolságot, és az irányt, elég nagy hibaszázalékkal. Az eredmény a semmi közepe, túl kis hibaszázalékkal.

Aztán gondolva egy merészet, a ruha mellkasából kihúztam a csörlő eltéphetetlen kötelét, a falhoz rögzítettem, beállítottam tíz méterre és kilibbentem a robbanás nyílásán a csillagok közé kárfelmérni. Tíz méter után a kötél visszarántott és vad kitörésemet lassú körívvé szelídítette, aminek a végén lábbal előre megérkeztem a motortérbe. Az eredmény lesújtó volt. A motortérben semmi nem volt használható. A metánrobbanás a gépek negyedét egyszerűen letépte és kidobta az űrbe, a maradékot, pedig belepréselte a válaszfalakba. A falakon szabályos öklömnyi lyukak jelezték mindenfelé, hogy milyen az, amikor nem kontrollált egy gömbvillám megjelenése. Az egyedüli öröm az volt, hogy a raktér, amit egy erős fal választott el a gépektől, szinte teljesen épen maradt, mögötte a gondosan becsomagolt robotalkatrészekben alig esett kár.

Bő órányi szemlélődés után megszületett az eredmény; semmi nem volt használható a hajón, és még reményem sem volt arra, hogy bármit is használhatóvá tegyek. Egyetlen esélyem az maradt, hogy a vészjeleket valaki fogja és felszed engem. Még szerencse, hogy az árum megmaradt, az értékük több mint elég arra, hogy kifizessem a vontatási és viteldíjat a legközelebbi kikötőig. Már csak a megmentőnek kell megérkeznie.
Nem késlekedtem, és ahogy visszaértem az irányítópulthoz, stabilan kikötöttem magam, nehogy kiröppenjek alvás közben. Bekötöttem az altatót és beállítottam a tápot alvásigényre. Az altatást három órára programoztam. Minden különleges eseményre riasztást kértem, kiemelten a hajó általi riasztásokra. Csak siessen az a megmentő.
-Sisaklámpa kikapcsol. Gép, altatás indul.-
Megint sötétség.

-

Számoltam az ébredéseket, épp a tizenkettedikre riadtam. Átfutott rajtam, hogy még van időm, nem kell az első tartalékegységre cserélni az üreset és visszaalhatok, mikor rádöbbentem, hogy ez nem ébresztő, hanem a riasztás hangja.
- Gép, jelentést.-
- Azonosított kereskedelmi űrhajó kér választ.-
- Gép, válaszolni a bejelentkezésre, pozíciónkat megadni és a vészjelzés adását beszüntetni.-
Meglazítottam a csörlő kötelét és a nyíláshoz löktem magam. Próbáltam felfedezni a hajót, ahogy felém tart, persze tudtam, hogy semmit sem fogok látni, de nem bírtam vakon a hajó mélyén ülni, amikor éppen megmentenek. Sajnos, vagy szerencsére, a vészjelző akkora gravitációs térerővel pulzál, ami egy kisebb holdnak is a becsületére válna, ezért a hajók amikor kilépnek a normál térbe, akkora biztonságos távolságot tartanak, amekkorát egy kisebb hold megkíván. Így a maradék távolságot normál hajtóművel teszik meg, ami időbe kerül, még akkor is, ha van annyira merész a kapitány, hogy megtesz egy-két kisebb ugrást. Vártam.
- Gép, mikorra várható a vizuális kontaktus? –
- Két óra, húsz perc.-
- Gép, mik az azonosított kereskedelmi hajó adatai?-
- Neve: Penge 74. Regisztrációs kód: 2435214-itte-penge-746532. Méretei: ….-
- Elég.-
- A vizuális kontaktus várható ideje egy óra negyven percre módosult.-

Ez az őrült megmentő mégis ugrott egyet. Akkor gyorsan itt lesz, nem ülhetek ölbe tett kézzel. Megrántottam a kötelet, hogy a pulthoz lebegjek. Kivettem alóla egy rakhálót és elkezdtem belepakolni. A pultból kivettem a fő memóriablokkot, a szekrényekből, és a körülöttem lassan úszkáló tárgyak közül elkezdtem kiválogatni azokat, amikre feltehetően szükségem lesz. Testápolás, egészségügyi csomag, élelmiszerkoncentrátum, a széfből kivettem a munkáimat, ezek nem veszhetnek el. Érdekes neve van ennek a hajónak. Hmm, … Penge, … van egy önvédelmi fegyver az irányítópult alatt.
-A vizuális kontaktus várható ideje harminckét percre módosult.-
Tényleg őrült. Ilyen közel nem ugrik senki, aki félti az életét.
-A vizuális kontaktus várható ideje négy percre módosult.-
Meggondoltam magam, a rakháló helyett az űrruha hátsó zsebébe raktam a fegyvert. Már nem is örültem annyira a gyors érkezésnek.

-

Ellöktem magam a hajótól és vártam egy tíz méternyi lassú úszást. Bekapcsoltam az űrruha meghajtóit és lassan lebegtem a megmentőm felé. Mögöttem lustán kígyózott a kötél, ami a saját tulajdonú roncsomhoz kötött, a hátam mögött a kötélhez kötve lebegett minden személyes holmim a rakhálóban, előttem meg egy kisebb aszteroida. A megmentőt meglehetősen érdekes személyiségnek gondoltam, ha a megszokott külsejű hajók helyett egy szikla belsejébe vágott barlangban szeli át az űrt állomástól állomásig. Hallottam már ilyen emberekről, de mindig csak a mentálhigiénia megkérdőjelezésével tudtam megmagyarázni a dolgot. Nagyzási hóbort, feltűnési viszketegség, vagy egyéb zavar jeleként értékeltem. A Sors akaratából most alkalmam lesz szemtől-szemben megnézni egyet közülük.
Lábbal tompítottam a megérkezést, és a nyitott zsiliphez kormányoztam magam, lehajoltam és egy rögzítőbilincset lőttem az aszteroidába. A roncsig tekergőző kötelet rá, magamat pedig a zsilip rögzítőjére kötöttem. Leoldottam a rakhálót a kötélről, és lassan beúsztam vele a zsilipkamrába. Mögöttem becsukódott az ajtó.
A Gép és az aszteroida közötti kommunikációnak érezhető jele lett.
-A gravitációs erőtér bekapcsol.-
Élveztem, ahogy a súly lassan lehúz a padlóra, mellettem a rakháló kvázigömb alakja is amőbaszerűvé torzult a talajon, ahogy a tárgyak lassan tömeget nyertek.
-A légkör belélegezhető.-
-Sisak kinyit.-

Halk csippantás és levettem a sisakot, belélegeztem az aszteroida levegőjét. Meleg volt és párás, benne egy meghatározhatatlanul büdös szag nyoma, amit nem tudtam beazonosítani. Olyan érzésem támadt, mintha már éreztem volna valamikor, valahol. Nem sokra tartottam az érzéseket és az érzékeket, most sem elemeztem túl sokáig magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem tőle egy kissé feszültebb. Mindenesetre megtapogattam a hátsó zsebemben a fegyvert, hiszen előfordult már a történelemben, hogy egy mentésből rablógyilkosság lett.
Egyik kezemben a sisakkal, másikban a rakhálóval álltam és vártam a belső ajtó nyitását.
Az ajtó, mint a színházi függöny szétcsúszott és megmutatta tragédiám következő felvonását. A folyosót teljes szélességében betöltötte egy alak, aki rezzenéstelen szemmel nézett rám. A látványtól hirtelen a helyére került minden, már értettem miért egy aszteroidából készült az űrhajó, és már arra is tisztán emlékeztem, hogy honnan volt olyan ismerős a szag. A hajó tulajdonosa egy vadászgyík volt.

-

Hadd mondjam el, hogy nem szenvedek xenofóbiában, nem félek az idegen lényektől, még csak nem is viszolygok tőlük. Aki űrállomásokon tölti a fél életét, az meg kell szokja a világűr végtelen változatosságát. Ám a vadászgyík az egy másik dolog. Képzelj el egy gyíkot, aki két lábra áll, megnő két és fél méter magasra, öt évig csak testépítéssel foglalkozik, elvégez pár egyetemet, mindegyikből ledoktorál summa cum laude, de minden civilizáltsága és műveltsége ellenére nem hord ruhát. Így néz ki egy vadászgyík. A róluk keringő történetek szerint, mert tényeket keveset tudok róluk, kétszer intelligensebbek nálunk embereknél, de még nem hagytak fel a pusztakezes, eszközmentes vadászattal, és ebben is ugyanolyan kegyetlenek és jók, mint az üzletben.

Nem túl szapora faj és általában kisebb csoportokban tanyáznak az állomásokon. Nem szeretik a magányt, éppen ezért ritka, ha magányos vadászgyíkkal találkozik az ember, főleg az űrben. A velem szemben álló példány fajának átlagos egyede volt. Szürkészöld pikkelyekkel volt beborítva hatalmas testmérete. Karja külső oldalán, vállán és a fején sötétebb csíkok futottak végig, a hasa felől pedig sárgás színbe ment át az alapzöld szín. Ruhát ő sem hordott, egy nyaklánc volt rajta, egy öv mindenféle tarsolyokkal és rekeszekkel, valamint a két alkarján egy-egy könyökig érő, méretes karvédő valami kékes színű fémből. Vastag farka a földön tekergőzött, és rajta, mint a fülbevalók sora, színes fémekből álló karikák voltak átfűzve. Megkönnyebbültem a látványtól, mármint, hogy az ő bőrét is át lehet lyukasztani.
A meglepetés pár másodperces feszült csendjét fel kellett oldanom.
- Légy üdvözölve. -
A vadászgyík várt egy másodpercet, majd résnyire nyitotta a száját és egy rövidet szisszentett.
- Te is légy üdvözölve a hajómon és érezd magad jól. -
A kellemes férfihang a nyakláncából jött, egészen apró és igen drága tolmácsgépe volt, még a hangsúlyokat is tökéletesen visszaadta. Kicsit oldalra állt, hogy utat engedjen és felém horkantott.
- Fáradj beljebb. -
Már a dermedtségem is felengedett. Leoldottam magam a rögzítőről és egy gombnyomással visszaparancsoltam a kötelet az űrruhába.
- Köszönöm. -

Újra felvettem szegényes csomagomat és merészem hozzáléptem. Melléértem és oldalra fordultam, hogy elférjek mellette a folyosón. Egy pillanatra pár centire kerültem a bőrétől, amitől a szag annyira felerősödött, hogy összerándult az arcom. Próbáltam erőt venni magamon, és közben nyugodtan nézni szembe a ténnyel, hogy a mellkasáig sem érek.
Az aszteroida hajónak hatalmas volt, majd egy kilométer hosszú, háromszáz méter széles és ugyanolyan magas. De ezek az adatok kint az űrben nem érzékelhetőek annyira, hiszen kint minden hatalmas méretű. Mindez belülről válik látványossá, különösen ha az ember évek óta ugyanabban a kilenc négyzetméteres cellában teszi meg az útjait ide-oda röpködve a galaxisban.

Minden a nyers sziklába volt vájva. Hosszú folyosók kanyarogtak elágazva minden irányba, falukon hol egy világító, festett dísz, hol egy csiszolt kőajtó, ami ki tudja mit rejtett maga mögé. A boltíves mennyezeten pár méterenként egy-egy enyhe világosságot adó fényforrás próbált úgy tenni, mintha a sötétség elűzése lenne a dolga, de engem egyik sem tudott megtéveszteni. Ez is csak ruganyos mozgású vendéglátóm kényelme miatt volt így megteremtve, mint ahogy minden más. Az ő lépésének a méreteihez voltak igazítva a le és felbukkanó lépcsők, az ő méretére volt készítve az egyik fordulónál a falba mélyített kisebb medence, az ő anyavilágát tükrözték a falakra kúszó növények, az ő ízlésének valók voltak a levelek között megbúvó apró, színes gyümölcsök, a meleg, a pára, a levegő, és igen, az az átkozott szag is. Ez a kis mikrovilág önző módon az ő kényelmét helyezte minden fölé.

A folyosó pár perces séta után váratlanul kitágult és egy magas barlang lett belőle, amolyan igazi vadászgyík paradicsom. Az eddig halkan mormoló zajról kiderült, hogy egy kisebb vízesés, ami egy tíz méteres kis tavat táplál, fölötte kis kiugrók, hosszan lenyúló növények, sziklapadok a pihenéshez. Körbe-körbe forgott a fejem, fölöttem, mellettem, alattam mindenfelé hatalmas ablakok mutatták, hogy merre járunk éppen az űrben, és legelöl; végre gépek. Vezérlőpult, navigációs pult, élelmiszerszintetizáló, és még sok más régi ismerős. A vadászgyík a tó melletti kőpadkák felé mutatott.
- Üljünk le, és beszéljük meg a részleteket. -
Törökülésben leültem az egyik padkára, magam mellé raktam a holmijaimat. Szemben velem az oldalára feküdt, megtámasztotta a fejét, a farkát a hasa elé húzta és a végét lassan mozgatni kezdte. Egy nagy, lusta macskára emlékeztetett, aki vadászat után pihen. Hát, úgy látszik ilyen egy vadászgyík otthon.
- Köszönöm, hogy felvettél, ha te nem állsz meg, nem sok esélyem maradt volna az életben maradásra. – kezdtem el a társalgást
Csak nézett és semmit nem válaszolt, eléggé nehezen indult a beszélgetés.
- A nevem Sandra Earthhope, és szállítással foglalkozom. Téged hogy hívhatlak? -
- Hívjál csak úgy, ahogy minden ember, Gyíknak. -
- Nem akarlak megsérteni. -
- Ahhoz, hogy megsértődjek, több kell, mint egy ember, aki Gyíknak hív. -
- Értem. - feleltem kissé zavartan
- Egyébként én is Embernek foglak hívni. Hallgatom a történetedet. -
- Szóval, a helyzetem nem túl fényes. - vágtam bele a történetbe a szokatlan bekezdés után - A hajóm felrobbant, teljesen üzemképtelen, sőt szerintem javíthatatlan. Megvizsgáltam és egyedül a rakományt találtam sértetlennek. Ha be tudjuk vontatni egy állomásig, akkor az értékéből fedezni tudnám a szállítás költségeit. -
- Mitől robbant fel a hajó? -
- A hulladékhasznosító rendszerből szivárgó metán robbant be. -
- Hibás volt a rendszer? -
- Elindulás előtt ellenőrizték, akkor nem jeleztek hibát. -
- A számítógép sem jelzett semmi hibát? -
- Nem. - feleltem határozottan - Az utolsó pillanatban, közvetlenül a robbanás előtt szólalt csak meg. -
A farkán a karikák megcsörrentek a hirtelen mozdulattól.
- Akkor úgy fest, hogy valaki nagyon haragszik rád. Ennyi meghibásodás egyszerre nem történhet meg csak úgy véletlenül. -
- Nem tudom, mi oka lenne rá bárkinek is, hogy megtegye. Eddig sosem volt semmi problémám senkivel, mindig is kerültem a felesleges konfliktusokat, haragosom sincs, soha nem akartam ártani senkinek, még bosszúból sem. –
- Most sem fogsz bosszút állni? –
- Minek? Örülök, hogy élek. –
- Pedig a hatóság a te oldaladon áll, a törvény oltalmával és támogatásával üldözheted a tetteseket, hiszen mindenki számára azonnal nyilvánvaló, hogy meg akartak ölni. -
- Ha elviszel a kikötőbe, akkor az ottani hatóságok azonnal tisztázni tudják az esetemet. Feljelentést teszünk ismeretlen tettes ellen, és ők postafordultával átadják az Arcturus II hatóságának. -
- Tehát hagyod kicsúszni az ügyet a kezedből, jobban érzed magad, ha más végzi el helyetted a kellemetlenebb feladatokat. –
- Nem vagyok katona, sem rendőr, nem állok neki nyomozni, lövöldözni, erre találták ki a hatóságot. Éppen elég volt túlélni ezt az egészet. –
- Még csak fejvadászt sem fogadsz? –
- Nem. -
- Azt, ugye tudod, hogy az Arcturus-iak, ha sikerül is valamit kinyomozniuk, továbbküldik az adatokat következő állomásnak a feltételezett bűnözők után. Ők meg tovább, aztán megint tovább, és ez megy az elévülésig. Ezt már ismerjük. Ilyen adatokat szállítanak a Postások. –
- Nem Postások, hanem Ügynökök. –

Elhallgatott és bámult engem. Bár az arcán semmiféle érzelmet nem lehetett látni, volt egy olyan érzésem, mintha csodálkozna. Pár lélegzetvétel után megszólalt.
- De mi van, ha tényleg van valami vaj a füled mögött és valaki mindenáron el akar tenni az útból. Mi van, ha megkeresnek, bárhova menj. Mi van, ha engem is megkeresnek, hogy téged megtaláljanak. Akkor most vigyelek magammal, mint a halálos ítéletemet? -
- Nem hazudok, tényleg nincs semmi a múltamban. -
- Értem. - Kicsit felült és rátámaszkodott a könyökére, előrehajolt és pár másodpercig felém szimatolt, és közben csak nézett rám a rezzenéstelen szemeivel. Izzasztó hatásszünet volt. - Azt ugye tudod, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzetben vagy, és tőlem függ az életed. Még bármikor visszaküldhetlek a roncsodra, hogy várj a következő hajóra, már ha lesz egyáltalán olyan, amelyik még időben érkezik. Ám ha úgy akarom, akkor akár meg is menthetlek, bár lehet, hogy ezzel a saját halálos ítéletemet írom alá. Tehát, ha tudsz, akkor mondj egy indokot, hogy miért mentselek meg és megmentelek, de olyat találj ki, hogy meg akarjam tenni. -
Egy kicsit összerendeztem a gondolataimat.
- Nézd, mind a ketten kereskedők vagyunk, tudjuk, hogy mindennek van ára, és azt is tudjuk, hogy mindig mindenért lehet olyan ésszerű árat kérni, amit a vevő meg tud fizetni. Jó rakományom van, biztos, hogy meg tudunk egyezni. -
- Mi a rakomány? -
- A legújabb TXA-345/16 neuronlapkák. -
- Hány darab? -
- Tizenötezer. A felét megkapod. -
- Nem rossz, csak kevés. Túl sok a kockázat ebben az útban és ez nagyon megdrágítja. -
- Hatvan százalék? -
- Kevés. -
- Hetven. -
- Nem jó. Ha az egészet kínálnád fel, még az is kevés lenne. Az a baj, hogy nem keltetted fel az érdeklődésemet. -
- De hát, … nincs semmi más, amit felkínálhatnék. -
- Értem. Hát ebben az esetben el kell, hogy búcsúzzunk egymástól. Sajnálom, de ahogy te is mondtad kereskedők vagyunk, csak most nem tudtunk megállapodást kötni egymással. -
Őrület. Egy vadászgyík kidob a hajójából a biztos halálba, csak azért, mert nem keltettem fel az érdeklődését. Teljesen kétségbe estem.
- Ilyen nem létezik. Ezt nem teheted meg. -
A vadászgyík lassan felült.
- Ez az én hajóm, és itt azt teszek, amit akarok. Menjünk, egyikünknek sem lesz jobb attól, ha feleslegesen raboljuk egymás idejét. -
Nem voltam hajlandó felállni, oda akartam nőni a sziklához. Valamit mondanom kell, hogy maradhassak.
- Valamit csak ki tudunk találni, ami neked is megfelel. Gondolkozz, mit szeretnél. -
Már előttem állt teljes testmagasságában, tudtam, hogy könnyedén fel tudna ragadni, hogy azután ugyanolyan könnyedén végigcipeljen a folyosókon, és végül hasonló könnyedséggel rakjon ki a zsilipbe. A kezem lassan elkezdett a hátsó zsebem felé kúszni.
- Nekem nem érdekem, hogy megállapodás szülessen. Gondolkozz te a megoldáson. -
Annyira koncentráltam, hogy már szinte nem is tudtam gondolkodni az erőlködéstől. Nem jutott semmi az eszembe. Már elértem a zsebemet és hangtalanul kinyitottam. Szinte semmi esélyem nem volt, de meg kellett próbálnom, inkább itt haljak meg, mint az űrben.
- Ez így nem megy. Miért kellene bármit is kitalálnom, amikor te is nagyon jól tudod, hogy bármit kérhetsz tőlem. Nem tudsz olyat mondani, amit ne tennék meg ebben a helyzetben. -
Mint a villám visszakuporodott a sziklára, és egy halkat füttyentett.
- Ez jó, ez tetszik. És hányszor? -
- Mit hányszor? - értetlenkedtem.
- Kívánni. Vagy nem azt akartad mondani, hogy bármit kívánhatok? -
- De, de, csak, ... - elakadtam egy pillanatra. - Mondjuk, ... ötször? -
- Jó, nagyon jó. -
Megkönnyebbültem. Az előbb még a biztos halál, egy perccel később meg már a biztos élet. A kezem visszakerült a sziklára és a feszültség is csökkent bennem. Tudtam, ha előrántottam volna a fegyvert, azonnal rám támad és nekem végem. Gyorsabb, erősebb és tapasztaltabb lehet nálam a küzdelemben, mint általában minden vadászgyík. Ám ha játszani akar, akkor legyen meg az akarata, felőlem játszhatunk.
- Akkor tehát ötször kérhetek tőled bármit az út alatt és ahogy véget ér az út, vége a játéknak is, ... -
- Rendben. -
- ... plusz a rakományod. -

Rövid és elkeseredett vitát követően megállapodtunk az öt kívánságban, meg a fél rakományomban, ezért cserébe a legrövidebb úton az eredeti úticéljára, a Rigelre szállít engem és a hajómat. Előrehajolt és kereskedőszokás szerint megfogtuk egymás vállát, ezzel megpecsételtük a megállapodást, és ő már fel is kelt, hogy elindítsa a hajót. Ott ültem és próbáltam megemészteni a történteket, de nem ment. Kiszolgáltattam magam egy vadászgyík kényére-kedvére és még örültem is neki. Színtiszta őrület.

-


- Behúzom a hajódat, és rögzítem, aztán indulunk. - fordult felém a vadászgyík, miközben a gépek felé ment.
- Rendben. - feleltem, mintha nem lenne teljesen mindegy a számomra, hogy mit csinál.
Az életben maradásom felett érzett örömömnek már nyoma sem volt, inkább a teljes kiszolgáltatottság érzése vett erőt rajtam. A gondolataimban bizonytalanul tapogatózva próbáltam kitalálni a szándékát. Miért örült annyira annak, hogy bármit kívánhat? Mit akarhat tőlem egy vadászgyík olyan nagyon? Töprengtem, de semmi megoldás nem jutott az eszembe. Tíz perc múlva visszatért a vadászgyík.
- Minden kész. Egy perc múlva indulunk, készülj az ugrásra. -

Mintha egy ugrásra olyan nagyon fel lehetne készülni. Hanyatt feküdtem a csiszolt kőpadon, széttettem a két karom és hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell; szépen lassan megint kifordultam magamból. Most nem volt olyan váratlan és gyors, mint a legutóbbi, hanem fokozatosan ment végbe, körülbelül két perc alatt. Így egészen elviselhető volt. A fejem felett az ablakokon megváltozott a kép, már nem élesen fehér pöttyökkel teleszórt feketeség volt a háttér, hanem kaleidoszkópszerűen változó színek, mozgó ívek, amorf felhő kavarogtak rendezetlenül, ahogy utolértük, majd lehagytuk a fényt. Megváltozott a színpad háttere, és a színház törvényei szerint a cselekmény is vele változott.

Tíz percet fekhettem mozdulatlanul, mikor újra letelepedett velem szemben és megszólalt.
- Rengeteg időnk van a megérkezésig, még legalább nyolc nap. Töltsük az időt hasznosan, fejtsük meg, hogy ki akart téged megölni. -
- Értem, tehát ez az első kívánságod. -
Elkezdett a torka halkan kattogni. Nevetett.
- Ha-ha-ha. Nem is rossz, ügyes. Rendben, legyen ez az első kívánságom, de ezután ha kívánok valamit, azt külön jelezni fogom neked. Tehát csak neuronlapkát szállítasz. -
- Igen. -
- A pilóták mindig szoktak valami munkát vállalni az utakra, hogy hasznosan töltsék az időt. Te mit szoktál csinálni? -
- Szoftvereket írok robotoknak. -
- Voltál már előtte az Arcturus II -ön? -
- Igen, kétszer. -
- Megismertél ott valakit, vagy becsaptál ott valakit? -
- Nem. -

A kérdések egyre csak jöttek és jöttek. Okosan, a lényegre kérdezve, többször keresztezve egymást, úgy, hogy ha hazudni akartam volna, pár kérdés után biztosan rájön. Idegesített, hogy egy idegen faggat és turkál az életemben, de nem tudtam tenni ellene semmit, megállapodtunk. A témák köre meg egyre csak tágult, van-e társam, honnan származom, vannak-e gyerekeim, mivel foglalkoztam azelőtt, és minden más, ami csak érdekelte. Órákon keresztül csak ültem és válaszoltam mindenre, amit kérdezett. Az űrruha jól szigetelte a hajó párás melegét, de a fejem kint volt belőle, és így alaposan megizzadtam. Már elzsibbadtam, fájt a fejem, és arra vágytam, hogy egyedül legyek és gondolkodhassak.
- Ne haragudj, - szakítottam félbe – de fáradt vagyok, szeretnék lefeküdni. -
- Értem, a beszélgetést majd később folytatjuk. Éhes is vagy? -
- Nem, köszönöm. -
- Mikor ettél utoljára? -
- Tulajdonképpen folyamatosan eszek, mert benne van a vénámban az űrruha tápkábele. -
Kicsit oldalra hajtotta a fejét és végigmért.
- Miért nem veszed le az űrruhát? Már egy biztonságos hajón vagy, itt nincsen rá szükség. -
- Mindig magamon hordom, mert az űrben soha nem tudhatod, hogy mi fog történni, tudod a robbanáskor is ez mentette meg az életemet. -
- Ennyire félsz? -
- Nem félek, csak óvatos vagyok. Ezért élek még mindig. -
- Érdekes. Én is élek, pedig nincs rajtam szkafander. -
Nem szóltam semmit, csak ültem vele szemben és néztem rá. Nem szeretem, ha gyávának tartanak. Lassan megszólalt.
- A második kérésem így szól: Amíg ki nem kötünk a Rigel állomásán, addig az űrruhád nélkül kell járnod. –
- De nincs alattam ruha, és akkor teljesen meztelenül kell járnom. –
- A kívánságom már elmondtam. -
- Miért ez? - kérdeztem kétségbeesetten- Ennek semmi értelme, az űrruha már szinte hozzám nőtt, csak az állomásokon és a bolygókon veszem le. Az űrben mindig rajtam van, kérj valami mást helyette. -
- Megszeged a megállapodást? -
Lehajtott fejjel, mereven néztem egy halovány repedést a sziklán. Ha ellentmondok neki, ő is jogosan szegi meg a megállapodást.
- Nem. -
- Akkor vedd le. Most. -

Ólomsúlyokat aggatott rám a szégyen. Annyira igaz, amit az előbb a szkafanderről mondtam neki, hogy az utakon mindig csak ezt hordom, hogy még ruha sincs nálam, még a szkafander alatt sem, hiszem teljesen szükségtelen. Lassan felálltam, de közben arra vágytam, hogy soha ne érjen véget a mozdulat. Nem vagyok prűd, de a helyzet, a kiszolgáltatottság olyan mértékben tehetetlenné alázott, hogy ezerszeresen szégyenletes volt minden mozdulat. Álltam, és néztem rá könyörgően, hátha meggondolja magát, de ő nem szólt semmit, csak nézett, és várt. A Rigelig a hajón maradok, és rajta kívül nem lát senki, vigasztaltam magam, utána meg már azt teszek, amit akarok, az egész nem lesz más, mint egy kellemetlen emlék. A szkafander levétele nem a leggyorsabb mutatvány, úgyhogy el kellett kezdenem, ha az út végéig be akartam fejezni. Először a tömítésekből engedtem ki a levegőt, a hosszú sziszegés után leállítottam a működő funkciókat. Amikor a ruha elvesztette tartását és összeesett, és minden addig működő rész visszajelezte, hogy kikapcsolt, jött a neheze.

Először az alkaromat oldottam ki, és kivettem az érbe bújtatott kis csövet, közben meglepetten vettem észre magamon, hogy enyhén remegek. A cső helye körül kis folton kékre színeződött a karom, mint minden hosszasabb használat után. Lehúztam az érzékelő tapadós tappancsait a felkaromról és vállig kiszabadítottam magam mindkét oldalon. A mellkasrész következett, először mindent kihúztam a halott Gépből csatlakozóiból, aztán enyhén remegő kézzel egymás után pattintottam fel a ruha zárjait. Némelyik zár alig akart kinyílni, valósággal szét kellett cibálni, hogy kinyíljon, pedig a ruhával nem volt semmi baj, csak nekem remegett a kezem. Amikor a nyakhoz értem, megint a vadászgyíkra néztem, hátha megszánt, de nem. Érdeklődve figyelte a tevékenységemet, de mintha nem maga a vetkőzés érdekelte volna, hanem a szenvedésem. Mélyet lélegeztem, és félrenézve, mintha semmi közöm nem lenne a dologhoz, csípőmig letoltam a szkafander felső részét. A hátul lévő meghajtó fájdalmasan csapódott a lábszáramnak, de még nagyobb volt az a fájdalom, ami a lábam közül jelezte, hogy meggondolatlanul és túl gyorsan cselekedtem. A fenébe, elfelejtettem a csöveket. Mivel ez nem egy egyszerű mentőruha volt, hanem igazi szkafander, minden „kényelemmel” felszerelve, így beépített WC is volt benne, illetve inkább bennem. Leguggoltam, hogy ne húzza a ruhát a súly, és gyors, erőteljes mozdulatokkal kihúztam magamból a két rövid csövet, aztán vörös arccal felálltam. Láttam, hogy érdeklődve nézi a kis közjátékot.

Lehajoltam, és kicsatoltam a két lábamat is, meg a cipőket. Aztán egy hanyag mozdulattal kiléptem belőlük.
- Készen vagyok. -
Odalépett hozzám és az ujjával megsimította a mellemet, az egész testem idegesen megfeszült az érintésétől.
- Terhes vagy? -
- Nem, miért lennék az? -
- Azt hittem, mert meg vannak duzzadva a melleid. -
- Nincsenek, mindig ekkorák. -
Az arcomhoz hajolt és megnyalta a homlokomat. Elkaptam a fejem, de közben tisztám láttam, ahogy nagy nyelvét közben odadörzsöli a felső szájpadlásához. Közben egy halkat morrantott.
- Szégyen. - fordította a tolmácsgép
Lassan körbejárt és mindent megnézett, hosszasan tapogatta a fejemet, láthatóan nagyon érdekelték a szőrrel fedett részek. Szerencsére a fejem volt az egyetlen ilyen.
- Helyes. - szólalt meg elégedetten - Akkor most a Rigelig így kell maradnod. -
- A Gépemet valahogy szeretném magamnál tartani, mert szükségem van rá. –
- Tartsad nyugodtan. –
- De a szkafanderre van szerelve. –
- Értem. Gyere velem, és hozd a ruhádat is. -
Visszamentünk arra a folyosóra, amerről jöttünk és balról az ötödik ajtót kinyitotta.
- Itt megtalálsz mindent, amire szükséged lehet a szereléshez. -
Egy mindennel jól felszerelt műhely volt az ajtó mögött.
- És mire rakjam? Eddig az űrruhámon volt, de mostantól meztelenül kell járnom. -

Egy hang nélkül fordult ki az ajtón, ami ugyanolyan hangtalanul csukódott be mögötte. Körülnéztem, és amikor betájoltam, hogy a szükséges szerszámok merre vannak, a ruhát felraktam a munkaasztalra. Végre egyedül lehettem egy pár percre, és nem kellett figyelnem minden mozdulatra és mondatra. Ideges voltam és feszült, nagyon zavart a saját meztelenségem, de nem figyelhettem tovább saját magamat, bekapcsoltam a Gépet.
- Gép, folyamatos hangrögzítést kérek mindenről a leszállásig. –
- Értettem. -
- Gép, van vadászgyík fordítókészlet? –
- Nincs. -
- Gép, a vadászgyík és a tolmácsgép szövegének összevetése alapján egy vadászgyík fordítókészletet állíts össze. -
- Értettem. -
- Gép, az üzeneteidet hangszóró helyett a ültetett infrával a belsőfülre fokuszáld. -
- Értettem. -
- Gép, adtál ki információt rólam, vagy az uticélunkról a megérkezésünk óta? -
- Nem. -
- Gép, minden információáramlás ezután engedélyköteles. -
- Értettem. -
Miután végeztem a programozással, nekiláttam annak, amiért jöttem. Automatikus mozdulatokkal szereltem szét az űrruhát és közben ezen a lehetetlen helyzeten járt az agyam. Aztán amikor megfordítottam a ruhát, a kezem hozzáért a fegyverhez, és belém hasított a gondolat. Nem lesz hová raknom a pisztolyt! Ha nincs űrruha, akkor nincsen zseb sem. Hirtelen védtelennek éreztem magam a fegyverem nélkül. Kétségem sem volt afelől, hogy a célba érés előtt még meg kell védenem magam arrogáns megmentőmtől, és az erőviszonyok ismeretében ehhez mindenképpen szükségem volt egy fegyverre. Próbáltam kitalálni, valami ésszerű megoldást, de nem jutottam semmire. Tudtam, hogy ez a veszteség akár végzetes is lehet, de a jelenlegi helyzetemben nem volt semmilyen megoldása, ráadásul az idő rövidsége is ellenem fordult. Még mielött kitalálhattam volna valamit, kinyílt az ajtó, és a vadászgyík az asztalra dobott egy övet.
- Erre fel lehet függesztened a gépedet. –

Az övön mindenféle függesztések, rekeszek és zsebek voltak, amolyan igazi vadászgyík öv volt. Egy perc alatt leszereltem a Gépet rögzítő maradékokat és az öv elején kinéztem egy felfüggesztést, aminek nagyjából megfelelt a mérete. Sikerült stabilan beleerőltetnem a Gépet és egy mellette lévő rekeszbe meg az energiaforrását. Felvettem az övet, majdnem kétszer körbeért, annyira nagy volt, akárhogy húztam meg, lötyögött. A vadászgyík levett róla három üres rekeszt, az övéből elővett egy szerszámot. Kipattintott belőle egy pengét, amivel levágott egy részt az övből, aztán a szerszám egy másik részével visszarakta a csatot. Így már jó volt rám. Hátralépett és megszemlélt.
- Ha-ha-ha. – kattogott a torka – Mint egy igazi vadászgyík. -
Most voltam tökéletesen megszégyenülve.

-

Mire visszaértünk a barlangba úgy döntöttem magamban, hogy nem vagyok hajlandó tudomást venni a megalázó helyzetről. Minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.
- Melyik lesz az én kabinom? – kérdeztem a tó mellett állva.
- Itt fogsz velem aludni. -
- Nem akarok veled aludni. Nem szokásom meztelenül idegenek ágyában tölteni az éjszakát. Ha arra vágysz, hogy egy emberrel szeretkezz, bármelyik állomáson találsz olyan nőt, aki pénzért az ágyadba bújik, de én nem, én kereskedő vagyok. -
Elindult a gépek felé, felém sem fordult és úgy mondta.
- Nem akarok szeretkezni veled, túl keveset tudhatsz a vadászgyíkok nemi életéről, ha ilyet feltételeztél rólam. Nálunk vadászgyíkoknál ez nem olyan egyszerű, mint nálatok, embereknél. Egyszerűen arról van szó, hogy ez nem személyszállító hajó, és nincsenek benne kabinok. -
- Rengeteg ajtó van a folyosókon, gondolom ugyanannyi helyiség is akad, vagy azt akarod mondani, hogy nincsen közöttük egy olyan sem, amelyik nekem megfelelne. -
- Mindegyik helyiségnek megvan a maga funkciója, és nem fogom a kedvedért kabinná változtatni őket. Pillanatnyilag nem vagy abban a helyzetben, hogy igényeid legyenek, elégedj meg azzal, amit adok. Legyen ennyi elég. -
- Akkor sem fogok veled aludni, nem fogok a testedhez dörgölőzni egész éjszaka, inkább megyek a folyosóra. –
- Tőlem félsz ennyire? –
- Nem, de nem akarok alkalmat adni neked semmire. –
- Tehát attól félsz, hogy megerőszakollak? –
- Nem. –
- Helyes, de csak azért, hogy megnyugtassalak, megfogadom, ha szexuálisan közeledni próbálnék hozzád, akkor bármit kívánhatsz tőlem. Most már te is tudod, hogy ez milyen kellemetlen eszköz. –
Tudtam, vagy legalábbis azt hittem, hogy már tudom. A navigátor fölé hajolt és valamit próbált beállítani.
- Remélem, ez megnyugtat. –
- Nem, nem nyugtat meg, de nem is érdekel. Nem akarok veled aludni és kész. -
Otthagyta a navigátort, és visszajött. Megállt előttem és a farkával idegesen csapott egyet.
- A következő kívánságom, hogy a Rigelig minden alvási ciklust mellettem fekve kell eltöltened. Tanuld meg, Ember, hogy mit lehet, és mit nem lehet megtenned egy adott helyzetben. -
Észre sem vettem, de vagy egy percig nem vettem levegőt, hét alvásciklust egy vadászgyík mellett kell eltöltenem, ez minden kín közül a legnagyobbnak tűnt. Ehhez képest az előző szégyenem is csak távoli, halvány emlékké szelídült. Mi jöhet még?

-

Mondanom sem kell, hogy a valóság borzalmasabb volt, mint amit elképzeltem. A sziklapad kemény és kényelmetlen volt, főleg ruha nélkül, de ez a kisebbik gond. Úgy tudtam, hogy nekünk embereknek a szaglásunk körülbelül három percig képes ugyanarra a szagra koncentrálni, azután elfárad. Nagyjából hat órát feküdtem a vadászgyík oldalához gömbölyödve, de hiába vártam, csak nem ért véget az a három perc. Álmatlanul forgolódtam egész éjszaka, néha meglepett egy kis röpke bóbiskolás, de soha nem tartott tovább negyed óránál. Tehát negyedóránként arra riadtam, hogy iszonyatos bűzben fekszem egy mellettem némán, nyitott szemmel heverő idegen mellett. Egész idő alatt így feküdt, tágra nyílt szemekkel, nem mozdult, és nem adott ki semmilyen hangot. Soha nem láttam alvó vadászgyíkot, még csak nem is hallottam róla semmit, de valószerűtlennek tűnt, hogy így is lehet aludni. Lidérces, álmatlan éjszakát forgolódtam végig. Egyetlen gondolat volt, ami némi örömöt csempészett a gondok közé, hogy már három kívánságát elhasználta. Ha ugyanilyen ütemben haladunk, akkor a következő alvásciklusra már nem lesz neki egy sem.
Hat óra alvás után egyszerűen felkelt, semmi nyújtózkodás, semmi ásítás.
- Kérsz enni? -
A gyomrom felfordult az éjszakától, de rettenetesen fáradt voltam és úgy éreztem, hogy ennem kellene valamit.
- Igen, kérek. –
Az élelmiszerszintetizálóhoz ment és beállított valamit magának.
- Vannak itt különböző ételek, akad embereknek való is. Keress köztük magadnak egyet. -
Én is odamentem és megnéztem a gép listáját. Elképesztő volt, több száz étel több tucat faj számára. Az én hajómon az élelmiszerszintetizálómon huszonnégy étel szerepelt és tizenhat ital, ennyi tökéletesen kielégítette az igényeimet minden úton.
- Túl sokféle étel van a listán. Ez azt jelenti, hogy nem csak egy faj szokta használni a hajót, ami furcsa, mert nekem azt mondtad, hogy ez nem utasszállító és nincsen kabinok. Vagy az utasaid mind itt alszanak veled a sziklán. -
Nem volt érzéke a szarkazmushoz.
- Nem. A hajó nem utasszállító, hanem én foglalkozom az utak alatt azzal, hogy különböző ételeket találok ki különböző fajoknak. Ízekkel és illatokkal foglalkozom, mi vadászgyíkok ezt úgy hívjuk, hogy … - a tolmácsgép itt tartott egy rövid szünetet, mire megalkotta a szót – illatmester. -
Kikértem egy sült húsnak ígérkező ételt, amit embereknek is ajánlott a gép.
- Ezek szerint, neked jó a szaglásod. - mértem végig, nem feledkezve meg az éjszakáról, de most sem értette a gúnyt.
- Már mondtam, hogy keveset tudsz rólunk. -
- Eléggé titokzatos faj vagytok, nehéz rólatok információt szerezni. -
- Könnyebb a kalmárokról, vagy a holdfajzatokról? – vette ki az ételét
- Ők legalább adnak információt magukról. –
- Tanulni akarsz, Ember? – fordult felém
- Igen, ha adsz rá lehetőséget. – mondtam a szemébe nézve
- Adok, de csak addig, amíg utazunk. -

-


- Ma elkezdem a képzésedet. – szólalt meg ebéd után
- Miféle képzést? -
- Vadász lesz belőled. -
Egy napja sem volt, hogy szétrobbant alattam a hajóm, egy vadászgyík parancsolgat nekem kénye-kedve szerint, nem aludtam egész éjszaka, és még ez is. Azt nem tudtam, hogy mit jelent náluk vadásznak lenni, de azt már igen, hogy egy porcikám sem kívánta.
- Miért kellene nekem vadásszá képeztetnem magam? –
- Te akartál tanulni, hát most fogsz. –
- Nem akarok vadász lenni. -
- Értem. Akkor a negyedik kívánságom az, hogy amíg a Rigelre nem érünk, alá kell vetned magad a vadászképzésnek. -
Nem tudtam megszólalni sem. Van még hét napom, ami alatt egy vadászgyíkkal kell együtt lennem, aki előtt meztelenül járkálok, vele alszom, és amikor nem ezt teszem, akkor vadásznak képez ki. Ezek után mi lehet majd az utolsó kívánsága.
- Kelj fel, - mondta a vadászgyík, miközben ő is felállt – elkezdődik az első vadászatod. -
- Nem hiszem, hogy menni fog, semmit nem tudok a vadászatról.-
- Nem is kell tudnod róla semmit, ez nem lesz igazi vadászat, hanem csak egy kis játék.-
- Mire fogok vadászni? -
- Te rám, én meg rád. A szabályok egyszerűek, mindent szabad, kivéve a gyilkosságot. Aki előbb kapja el a másikat, az a vadász, a másik a préda. -
- Mi lesz a tét? Tét nélkül nincs igazi játék – ahogy kimondtam, már meg is bántam a meggondolatlanságom, de a Sors még kisegített.
- Nem, most még nincsen tét, mert ez az első leckéd lesz. – mondta és közben a körmével a fogait piszkálta - Indulj, kapsz tíz perc előnyt. -
Megfogadtam magamban, hogy ezt a tét dolgot többet nem fogom felhozni. Már az is öröm lesz, ha elhagyhatom a hajóját, ennél többet nem is akartam nyerni. Elindultam és közben fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. Bolyongtam az ismeretlen folyosókon és közben azt sem tudtam, hol vagyok, és mi ez az egész. Próbáltam kiismerni a hajót, de nem sikerült. Túl nagy és tekervényes volt ahhoz, hogy negyed óra alatt egy térképet rajzolhassak a fejemben róla, mert negyed óra múlva már találkoztunk.

Befordultam az egyik saroknál és szemben velem ott állt a vadászgyík. Iszonyatos üvöltéssel rám vetette magát, a fogai, mintha tényleg vadászna, tőrként előrefordultak az ínyéből és a torkomat célozta meg velük. Nem volt már semmi kétségem, ez nem játék, itt az életemről van szó, meg akar ölni. Hanyatt vetettem magam, centiméterekre kerülve el az összecsapódó fogsort és oldalra gurultam kettőt úgy, hogy a másodiknál már felhúzott lábakkal érkeztem meg. Aztán, mint a rugó felpattantam és futottam, ahogy csak tudtam. A hátam mögött éreztem a leheletét és ez olyan erőt adott, hogy szinte repültem a talaj felett. Szaporán csattogott meztelen talpam a sziklatalajon, a falat sem érintettem, úgy követtem a kanyargós folyosókat, véletlenszerűen váltogatva az irányt. Az egyik kanyarban rádöbbentem, hogy már senki nem fut utánam. Lelassítottam, megálltam, fújtattam, csorgott rólam a verejték, figyeltem, de semmi lábdobogást nem hallottam. Sehol senki. Kicsit vártam, hogy lelassuljon a lélegzetem, aztán elindultam visszafelé. Ha egy rövidebb úton akart elém vágni, akkor errefelé biztosan nem fogok beleütközni. Nem számoltam azzal, hogy egy vadászgyík mennyire képzett és tapasztalt vadász, tudta előre, hogy mit fogok reagálni. Ajtótól ajtóig, saroktól sarokig lopakodtam visszafelé a torkomban dobogó szívvel hangtalanul, amikor váratlanul az egyik sarok mögül ugrott elő hatalmas ordítással, még mielőtt felbukkanhattam volna. Nem volt időm megfordulni, csak hátraléptem, de farkának egyetlen ütésével kiverte alólam a lábaimat, rám vetette magát és a talajra nyomta a vállaimat. Mellkasa a melleimnek nyomódott, közben éreztem, ahogy a padló végigkaristolja a hátamat.
- Te vagy a préda, Ember, az én prédám. – kurrogta az arcomba

Megint előretolta a fogsorát és közelhajolt, az arcomba csapott bűzös lehelete. Az arcomtól pár centire hegyes tőrként meredeztek a hófehér nyársak, közülük kígyózott elő lassan a vastag, hegyes végű nyelve. Tudtam, hogy itt most vége lesz mindennek, csak azért rimánkodtam magamban a Sorshoz, hogy ne legyen túl fájdalmasan lassú a halálom. De a vadászgyík csak megnyalt. A vastag. nedves nyelv lassan csúszott végig az arcomon fel az államtól a számon keresztül egészen a homlokomig. A hányinger kerülgetett, amit csak fokozott az erős szag. Aztán a nyelvét nekidörzsölte a szájpadlásának és közben halkan mormogott, amit a tolmácsgép azonnal lefordított.
- Rettegés. – mondta, aztán leszállt rólam.
Feküdtem, és nem akartam elhinni, hogy élve megúsztam.
- Gyere a barlangba. – mondta, hátat fordított és elindult.
Ha nem akartam órákig keringeni az ismeretlen folyosókon, akkor követnem kellett. Unorodva letöröltem az arcom, mint az alvajáró felálltam és elindultam a nyomában. Nem érdekelt semmi, sem a meztelenség, sem a hátam fájdalma, sem a rám váró éjszaka, örültem, hogy egyáltalán életben maradtam, pedig az első vadászatomat elvesztettem.

-

- Mi különbözteti meg a vadászt és a prédát? -
A tóban lebegtem és próbáltam enyhíteni a hátam sajgását, bár nem érdekelt filozófiai eszmefuttatása a vadászatról, de válaszolnom kellett, mert azt mondta, hogy az elemzés a vadászat szertartásának a része.
- A vadász jobban ismeri a hajód folyosóit, mint a préda. – válaszoltam keserűen
- Igen, a vadász fel van készülve a küzdelemre, a préda csak belecsöppen. -
Feküdt a parton és hallgatott, mint aki még valamit hallani akart.
- A vadász tudja, hogy melyik sarok mögött kell megvárnia az áldozatot. -
- Helyes, tehát a vadásznak terve van a vadászatra, a préda meg csak megteszi, amit a helyzet hirtelen kikényszerít belőle. -
Megint csend.
- A préda elöl fut, a vadász meg hátul. -
Nem tudtam, hogy mit akar kihozni belőle, de már untam. A tó vize kellemesen hűs volt, de úgy éreztem, hogy egyre jobban fájt a hátam.
- Tehát a préda elfogadja az áldozat szerepét, a vadász meg saját terveit követve kihasználja ezt. -
Még hosszabb csend, egyszerűen nem jutott több az eszembe.
- A legfontosabbat nem mondtad, - szólalt meg két néma perc után – a vadász el akarja pusztítani a prédát, a préda meg csak túl akarja élni a vadászatot. -
- Ezek szerint te meg akartál ölni? -
- Csak lélekben. -
- Sikerült. -
- Nem volt nehéz dolgom, te már azelőtt feladtad, hogy elkezdődött volna a vadászat. -
- Nézz már magadra, aztán rám. Kétszer akkora vagy, mint én, olyan vastag karod van, mint a combom, tapasztalt vadász vagy, én nőstény vagyok, te meg hím, … persze, hogy feladtam. -
- Nem vagyok hím. -
- Nőstény vagy? – kérdeztem meglepve – A tolmácsgépednek férfihangja van. -
- Nem, nőstény sem vagyok. -
- Ne haragudj, de valamelyiknek lenned kell. -
- A fő hibád is ez volt vadászaton, nem tudtál túl sokat a másik félről, mindent csak feltételeztél, és nem győződtél meg a feltételezéseid igazáról. Nem tudtad például, hogy mi csak rövid távon tudunk olyan iramban futni mint te, ezért megfordultál ahelyett, hogy továbbfutottál volna. Attól féltél, hogy eléd futok és csapdát állítok neked, pedig az a csapda csak a fejedben létezett. A tőlem való rettegésed volt az. Veled ellentétben én tudtam, hogy mit nem tudsz, és tudtam a félelmedről is. Csak várnom kellett, hogy visszaérj. Túl kevés ismeretre támaszkodva vontál le messzemenő következtetést, mint most is. -
- Nem értem, akkor most nőstény vagy, vagy hím? -
- Túl keveset tudsz ahhoz, hogy nyerhess a vadászaton, ezért a tanulás érdekében megkapod a mai napot arra, hogy ismereteket szerezz. -
Megnyomta a nyakláncot és elkezdett beszélni, de ezt már a kikapcsolt tolmács nem fordította le. Hosszú percekig így monologizált, nyílván a saját Gépének adott utasításokat.
- Információt szeretne átadni a hajó számítógépe. – szólalt meg a fülemben a Gép hangja
- Gép, az információt egyes fokozatú karanténban kezeld, ha megpróbál önálló futtatást végrehajtani, azonnal töröld. - mormoltam halk torokhangon
- Értettem. -
A vadászgyík visszakapcsolta a tolmácsgépet.
- A gépednek átküldtem a hajó térképét és a fajunkról egy ismertetőt. Van rá hat órád, hogy megismerkedj velük, de az alvásciklus kezdetére érj vissza -
- Rendben. Az ajtók mögé is benézhetek? –
- Igen, a hajó fel fog ismerni és beenged oda, ahová bemehetsz. -
Egy ideig még lebegtem a víz tetején, aztán a parthoz úsztam és elindultam felderíteni az ismeretlent.

-

A Gép elém vetítette a hajó térképét, de még így sem volt egyszerű a tájékozódás ebben a kusza folyosódzsungelben. Majdnem minden sarok mögött meglepetés várt. Hol egy egzotikus és drága árukkal dugig tömött raktár, hol egy hatalmas hangár, benne egy vadászgép, egy felderítőgép és egy légköri teherszállító, de voltak helyek, amiknek nem jöttem rá a funkciójára. Egy kis szobában álló henger alakú szerkezet, ami halkan zúgott és közben forgott rajta néhány gyűrű, vagy az a terem, ahol polcok voltak hosszú sorokban, rajtuk apró üvegcsék, azokon címkék érthetetlen írással. Eltekintve az átláthatatlanságtól és a rendezetlenségtől a hajó jól fel volt szerelve mindennel, a legjobb robotok, gépek szolgáltatták a kényelmet és a biztonságot mindenhol minőségi kivitelben. A vadászgyík minden képzeletemet felülmúlóan gazdag volt.
Miközben felderítettem a hajót, a Gép a fülembe olvasta a vadászgyíkokról szóló tanulmányt. Rendkívül érdekes volt. Mivel nem tudtam a megoldást, a nemükre vonatkozó információkra kérdeztem rá először. Pedig megoldás egyszerű volt; hímnősek. A szituációtól, illetve inkább a kiválasztott illatanyagoktól függ az, hogy ki, milyen nemű az aktus közben. Az egész életüket behatárolják a szagok és az illatok, mondanom sem kell, hogy a szaglásuk és az ízérzékelésük is ennek megfelelően rendkívül fejlett.

Nem csak, hogy remek az érzékelésük, de a szájpadlásukon még tárolni is képesek szagokat és ízeket, úgy, hogy utána reprodukálni tudják azokat. A látásuk és hallásuk átlagos, itt már nem akkora a fölényük hozzánk képest. Szoros hierarchiában élnek különböző kolóniákban, ahonnan egy bizonyos kor után kizárják a fiatal vadászgyíkokat, és ahová nehéz visszakerülni. Ahhoz, hogy egy kolónia be, vagy visszafogadja, egy trófeát kell bemutatnia, amivel igazolni tudja, hogy képes egy nála erősebb lényt legyőzni. Nehezíti a bizonyítást, hogy mindenkinek, aki felvételt nyer, egy újdonsággal kell jelentkezni, azaz vagy egy új, eddig le nem győzött lényt, vagy egy eddig ki nem próbált módszert kell bemutatnia. Az én vendéglátóm is ezek szerint egy ilyen bolyongó ifjú volt, aki kereste a maga trófeáját. A trófeát csak vadászat alatt lehet megszerezni, ami kemény szabályok kereteiben ad csak lehetőséget a megszerzésére. Például, a préda, aki majd a trófeát szolgáltatja, mindig tudjon védekezni, soha nem lehet kiszolgáltatott, a vadásznak mindig lehetőséget kell adni arra, hogy a préda visszaüthessen. Lehetőség van arra is, hogy a prédát csapdába csalják, de akkor legyen lehetősége arra, hogy elkerülje azt, legyen választási lehetősége. Azt, hogy a szabályoknak megfelelően zajlott-e a vadászat, azt az adott kolónia öregei döntik el, ugyanúgy, mint azt is, hogy a trófeát elfogadják, vagy sem.
Órákon keresztül róttam a folyosókat megismerve egy érdekes űrhajót és egy nem kevésbé érdekes fajt, de azt hiszem, akkor, magamtól nem tettem volna meg. Érdektelen voltam még, csak ez az ostoba „kívánság-ügy” kényszerített arra, hogy megtegyem.

-

A következő két nap azzal telt, hogy menekültem a vadászgyík elöl a folyosókon, bár egyre tovább tartott megmentőmnek a becserkészésem, de érződött, hogy még a közelében nem járok annak, hogy egyszer én lehessek a vadász. Próbáltam megverekedni vele, de mondanom sem kell, hogy eleve kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaim. Próbáltam elbújni, de megtalált, próbáltam csapdát állítni, de észrevette. Maradt hát a régi, jól bevált futás.
A vadászatok közti időt beszélgetéssel töltöttük, és azon kaptam magam, hogy egyre jobban beleélem magam a játékba, és egyre inkább vágyom arra, hogy legyőzhessem a vadászgyíkot. Nem voltam hajlandó belenyugodni az állandó legyőzöttségbe, tudtam, hogy van valami megoldás.

A kedvenc időtöltésemmé vált, hogy lebegek a tó vizén, és azon töröm a fejem, hogy milyen csapdába csalhatnám őt, vagy milyen olyan tulajdonságot találok rajta, ami által legyőzhetővé tudom tenni. Észre sem vettem, de egyre inkább megtetszett az, amit tanulok. A vadászat és az élet közötti analógiák sok, számomra addig még ismeretlen bölcsessége, a teljesen más életfelfogás, és a Sors sokkal teljesebb elfogadása, azalatt a két nap alatt rabul ejtett. A vadászgyíkok élete az emberekénél keményebb, kegyetlenebb szabályok szerint zajlik, de pont emiatt az élet örömteli oldalára is sokkal fogékonyabbak. Mélyebb okokkal magyaráznak mindent és így mélyebben élik meg az élményeiket, okokat keresve mindenre, egészen addig, amíg meg nem találják azokat, ezért a saját sorsukat nem a véletlen irányítja, hanem az akarat és a szándék. Ezzel ellentétben viszont úgy gondolják, hogy a Sors mindig megpróbálja őket próbára tenni, ezért mindent megtesznek, azért, hogy legyőzzék a Sorsot és kijátszák azt. Ők a Sorsot úgy hívják, hogy a Nagy Vadász. Számukra az élet egy nagy játék, a Nagy Vadászat, ahol ugyanazok a szabályok, mint a trófea vadászatánál, és ahol mindent lehet, annak, aki meg meri tenni. Így élnek nap, mint nap, várva arra, hogy mikor csap le rájuk a Nagy Vadász, de ellentétben velünk emberekkel, ez nem egy menekülési kényszert szül bennük, hanem egy cselekvési vágyat. Kapd el a Sorsot, és tedd a trófeáddá.

Nekem most a vadászgyík volt a Sors. Rá kellett döbbenjek, hogy azért nem tudtam eddig legyőzni, mert még prédaként élek. Ahhoz, hogy elkapjam, vadászként kell élnem és gondolkodnom, meg kell ismernem a préda gyengeségeit és ki kell használnom azokat. Mert gyengesége mindenkinek van, még a vadászgyíkoknak is.
A harmadik éjszaka a tóban lebegve jutott eszembe a megoldás. A rákövetkező napot az előkészítéssel töltöttem, minden egyes vadászaton a csapda helyére vittem valamit észrevétlenül, vagy pár percet az elkészítésével töltöttem. Egyetlen, ám fontos részlet hiányzott, nem volt fegyverem. Arra, hogy visszaszerezzem a fegyveremet, reményem sem volt, az ajtó, ami mögött elzárva volt, számomra nem nyílt ki, így hát más megoldás után kellett néznem. Aztán az aznapi utolsó vadászaton, amikor az egyik szobában próbáltam meg elrejtőzni, megakadt a szemem egy hasonló szerszámon, mint amit ő is használ, benne sok hasznos dologgal köztük a számomra leginkább hasznossal, egy erős pengével. Minden készen állt.

A reggeli első vadászaton még leellenőriztem mindent, aztán másfelé futottam. Fél óra alatt elkapott. Visszamentünk a barlangba, beszéltünk pár mondatot, aztán indult az én vadászatom. Szerintem, megérezte rajtam az izgatottság szagát, de nem mondott semmit, valószínűleg nem értette az okát.
A terv rettenetesen egyszerű volt, mindent a fajára jellemző kíváncsiságra alapoztam és majdnem biztos voltam a sikerben. Elfutottam egy olyan folyosórészhez ahol sok egymás után lévő ajtót ki tudtam nyitni. Végigrohantam mellettük és mindegyiket kinyitottam. Az ajtókeretekhoz nyomtam izzadt felsőtestemet, hogy rajtahagyjam a szagomat, kivéve egyet középen. Ebbe bementem és előkészítettem mindent a nagy mutatványhoz. Egy raktárhelyiség volt, tele dobozokkal és az általam előkészített botlódrótokkal, hurkokkal és zuhanó dobozokkal. Bent hozádözsöltem magam egy hátul megbúvó dobozhoz, és kifelé menet beélesítettem minden csapdát egészen az ajtóig. Utána az ajtó mellett álló két dobozoszlop mögül elővettem egy-egy kötelet, és az ajtó fölött a plafonhoz kötöztem őket. Kimentem, becsuktam az ajtót, kifeszítettem a kinti növények közé rejtett botlódrótot is, és elbújtam a szemközti nyitott ajtajú szobába. Negyed óra telt el hangtalan várakozással, amíg megérkezett.

Nem dugtam ki a fejem, ilyen hibát már régóta nem követtem el, csak hallgattam mit csinál. Hallottam, ahogy szimatol ajtónként és lassan közeledik, majd megállt, szinte hallatszott, ahogy elgondolkodik. Tudta, mert tudnia kellett, hogy a bezárt szoba az, ami neki van szánva. Tudta, mert tudnia kellett, hogy csapda, de a fajára olyan jellemző kíváncsiság és kihívás iránti vágy nem hagyta nyugodni. Óvatosan elindult a zárt ajtó felé. Itt volt a tervem legnagyobb buktatója. Ha benéz abba a szobába, ahová bújtam, és nem foglalja le eléggé a kinti csapda, akkor megint vesztettem.

Nyertem. Hallottam, ahogy zörögnek a növény levelei, ahogy semlegesíti a csapdát, aztán nyílt az ajtó. Kis csend, aztán óvatos léptek és halk zajok, szimatolás, megint léptek. Lassan kinéztem, és láttam, ahogy semlegesít egy újabb csapdát, aztán a háta eltűnik a dobozok mögött. Eljött a cselekvés ideje. Három másodpercet vártam, aztán lopva átfutottam a szemközti ajtó mellé. Lehajoltam és visszaakasztottam a botlódrótot a helyére. Már többször kipróbáltam, így tudtam, hogy könnyen fel tudok mászni az ajtó fölé a sziklára. Óvatosan felkúsztam rá, a tetején leguggoltam, benyúltam az ajtó belső oldalára és leoldoztam a plafonra erősített két kötelet. Vártam. Nemsokára megjelent alattam, óvatosan körbenézett, és lehajolt, hogy megnézze az újból beélesített csapdát. Még levegőt sem vettem, nehogy észrevegyen, bár azt hittem, hogy a szívem dobolását biztosan meghallotta, de mégsem vett észre, pedig tudta, hogy ott vagyok valahol. Felnézett, de a szikla és a növények levelei jótékonyan eltakartak. Aztán amikor lehajolt a botlódróthoz, hogy megint semlegesítse, akkor megrántottam a köteleket, és a dobozok bentről hangos puffanásokkal zuhantak a padlóra, és a vadászgyík hátára. Felugrottam, kirántottam az övemből a szerszámot és a magasból a hátára vetettem magam, azt hiszem még vadul fel is rikoltottam. Ugrás közben nyitottam ki a pengét és térddel a két vállára érkeztem. Erőlködött, de már nem tudott felállni, deréktól lefelé dobozok alá volt temetve, én meg a hátán térdeltem. A pengét a tarkójának nyomtam, oda, ahol a vadászgyíkoknál az agyat ellátó fő ér fut.
- Te vagy a préda, Gyík, az én prédám. –
Egy pár másodpercig mereven feküdt és nem szólt semmit, próbált megbirkózni a kialakult lehetetlen helyzettel, miközben én a diadalmámorban úsztam.
- Köszöntelek, Vadász. - volt a csendes válasz fél perc múlva.

Számomra is hihetetlen, de talán életemben nem örültem még így névnek.
Felálltam, elraktam a szerszámot és lassan elkezdtem leszedni róla a dobozokat, alaposan kiélvezve a helyzetet. Felállt, szólt a hajónak, hogy a robotok rakjanak rendet a raktárban, aztán felém fordult és megfogta a két vállamat.
-Mától fogva Vadász vagy. -
-Igen. - válaszoltam boldogan
Egy szó nélkül magához húzott és elkezdte nyalni az arcomat. Most már tudtam, hogy csak szagmintát vesz rólam, és nem ellenkeztem, de még soha ilyen alaposan nem tette meg. Végignyalta két oldalt, a nyakamat, a homlokomat és a félig nyitott számat is, szinte csókolóztam vele. A Gyík szaga még mindig borzalmas volt, és arra gondoltam, ha nem lenne ez a szag, még fel is izgatott volna a helyzet. Akkor és ott még nem ismertem be, de már rég felizgatott a helyzet. Csak ezzel tudom magyarázni, miért hagytam, hogy tegye, amit akar. Talán az is közrejátszott, hogy elöntött egy önmagam iránti odaadó rajongás, egy hihetetlen önbizalom, hogy mindenre képes vagyok, hogy mindent megtehetek, ami csak szándékomban áll. Azt éreztem, hogy most már történhet bármi, nem tud nekem ártani. Hirtelen rádöbbentem, hogy eddig csak a félelem volt az, ami visszatartott attól, hogy megtegyem azt, amit csak akarok, és most egy csapással áttörtem azon a falon, ami eddig elválasztott az igazi élettől.
A vastag, puha nyelv meg közben kitartóan kúszott végig az államon, az ajkaimon, a fogsoromon. Tudtam, hogy az ő részéről ebben semmi szexuális szándék nincsen, és teljesen védett helyzetben vagyok. Miután még egyszer végignyalta a homlokomat, elengedett.
-Diadal. - mondta, aztán sarkon fordult és elindult a barlang felé.
Én meg csak álltam, és lassan tudatosult bennem az, hogy felizgultam, és egyre nagyobb zavarba kerültem tőle.

-





A vadász


Az ezután következő napokban nem vadásztunk egymásra, azt mondta, hogy többet már nem tud tanítani nekem, Vadász lettem. Úgy éreztem rajta, mintha kicsit szégyellné, hogy préda lett belőle, bár lehet, hogy ostobaság emberi érzéseket tulajdonítani egy Gyíknak, de én akkor is ezt éreztem. Felkelés után egyszerűen elment és nem is láttam utána, csak lefekvéskor, mert függetlenül mindentől, az összes alvásciklust következetesen mellettem töltötte. Kerestem a szobákban, de amelyikbe be tudtam menni, azok közül egyikben sem volt. Így, hogy magamra lettem hagyva a hajón, a továbbiakban az időm nagyobb részében folytattam a munkámat és programokat szerkesztettem, vagy kalandoztam a folyosókon és a szobákban, hogy mozogjak egy kicsit.

A hatodik napon aztán a fejembe fészkelte magát egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni;
az, hogy nincsen működőképes hajóm. A roncsot el tudom adni, sőt még kártérítést is kapok érte a biztosítótól, de még ha hozzáteszem a rakomány nálam maradó felét, az értékük akkor sem elég arra, hogy egy kis egyszemélyes hajót vegyek. Tehát, hajót kell szereznem, mégpedig legálisan, hiszen kereskedni szeretnék vele. Érdekes módon most ez a probléma nem viselt meg. Régebben valószínűleg, kétségbe estem volna tőle, de most inkább örültem neki, szinte éreztem, ahogy egyre nő bennem a vágy a cselekvésre. Fura érzés volt, hogy egy kihívás örömet okoz, és a megoldás keresése, pedig szórakozássá válik. Egyfajta újjászületésként éltem meg a változást, és úgy döntöttem, hogy maradéktalanul kiélem az öröm új forrását.

Azt hittem, hogy sokáig fog tartani, mire megtalálom a megoldást, de már pár órás gondolkodás után tudtam, mit kell tennem, szinte kész terv fogalmazódott bennem arra, hogy hogyan szerezzek hajót, és ebben a tervben fontos szerep jutott a Gyíknak, az illatoknak, az újonnan felismert képességeimnek, bár furcsa módon a tervet, mintha a vágyaim súgták volna.
Két nappal ezelött az ismertetőből megtudtam, hogy a pihenőidőszakuk más mint a miénk. Bár alvás közben a tudatuk sokkal jobban kikapcsol, mint a miénk, szinte elájulnak, de az agyuknak egy mélyebb, ösztönösebb része ébren marad. Így képesek egy adott ingernek megfelelően reagálni, de gondolkodni és tervezni nem, ha megtámadják őket védekeznek anélkül, hogy felébrednének és másnap emlékeznének bármire is.
Amikor ezt megtudtam, éjszakáim sokkal oldottabbak lettek, mint előtte, mert rájöttem, hogy nem muszáj mellette feküdnöm. Nyugodtan felkelhetek, úszkálhatok, vagy tehetek bármit, az agyában az ébren maradó rész nem tekint ellenfélnek, ezért nem is támad rám, ha megmozdulok. Azért minden este visszafeküdtem mellé, hogy tartsam a megállapodást, de már csak akkor, amikor majdnem leragadt a szemem az álmosságtól, és már nem érdekelt semmiféle bűz, csak az alvás.

Mivel a tervemhez szükségem volt illatokra, a hajó térképén megkerestem azt a szobát, ahol hatalmas polcokon hosszú sorokban apró üvegcsék álltak glédában, mert nem volt nehéz kitalálnom, hogy itt tárolja az illatmintákat. A Gép időközben elkészült fordítókészletének segítségével kikerestem egy üres üveget, a földi férfi illatmintáját és azt a szagot, amitől a Gyíkom hím lesz. Most már felkészülten vártam az estét.

-

Azon az estén a Gyík az egyik padlón lévő ablakot választotta hálóhelyül, úgyhogy kénytelen voltam mellette az örökké változó kaleidoszkópra heveredni. Hasra feküdtem és vártam egy órát, hogy hozzáfoghassak a magam kis üzletéhez. Most, hogy volt időm gondolkodni, már nem is voltam annyira magabiztos, és inkább már visszafordultam volna az egésztől, hagytam volna az egészet a fenébe. Néztem a változó fény kilátástalan kínlódását, ahogy próbálja utolérni a hajót, de tudtam, soha nem fog sikerülni neki, hiszen örökre kudarca van ítélve, mert önmagát, a saját törvényeit nem lépheti át. Én is így éltem eddig, nem vettem észre, hogy íratlan szabályaim mennyire behatárolnak, pedig magamban legbelül sokkal szabadabb és változatosabb életre vágytam. Ha nem így lett volna, akkor nem léptem volna be az Ügynökségbe, hogy kalandot keressek. Ám a szabályaim velem együtt jöttek, végigkísértek, át az egész Galaxison, és mindig megakadályoztak abban, hogy valóra válthassam a bennem izzó vágyakat, amiről még magamnak sem mertem mesélni. Szabadság, féktelenség, önállóság és erotika. Ezek helyett az unalomtól szürkén róttam a világűr portalan útjait állomástól állomásig, cipelve lelkesen az Ügynökség üzeneteit és az árukkal töltött konténereket, várva a soha be nem következő változást. Nem vettem észre, hogy csak egy színész vagyok, aki egy mások által megírt szerepet játszik élete darabjában, és közben azt hiszi, hogy a világ csak ennyiből állhat. Ám a vadászat végre meghozta a rég áhított változást, egy kis időre végre én rendezhettem a darabot. Megmondhattam a szereplőknek, hogy mit hogyan tegyenek, és tetszett. Rádöbbentem, hogy nem annyira nehéz, mint ahogy gondoltam, sőt, viszonylag könnyedén elboldogulok vele, viszont magába rejt egy nagy problémát. Az embert választásra kényszeríti, mert nem lehet senki egyszerre színész és rendező is, döntenem kell, hogy melyiket választom. Ahogy ott feküdtem, és a szememben tükröződtek a fények már tudtam, hogy döntöttem. A következő darabot én fogom rendezni.


-

A testem, mintha rongybaba lenne egy utolsó rángástól oldalt lecsúszott a Gyík mellkasáról, és elterült a földön. Üveges szemekkel meredtem magam elé és csak feküdtem. Semmiféle gondolat, vagy érzés nem volt bennem, az élmény tisztára égette a lelkemet és az agyamat, pár másodpercre megérintett a tökéletes üresség. Feküdtem, valahol a lelkem mélyén visszhangzott valami alig hallható kis hang, hogy mozdulnom kéne, de nem tudtam. Az utolsó negyed órát folyamatos orgazmusban töltöttem. A tervem jól indult, csak a tizedik percnél kezdett el félrecsúszni a megvalósítás. Sajnos nem számoltam azzal az egyszerű ténnyel, hogy az életemből már hónapok óta hiányzott a szex, ennek tudatában azt hiszem, nem tűnik túl nagy csodának, hogy az újonnan szerzett, laza erkölcseimmel nem tudtam ellenállni egy alkarnyi hosszúságú, csuklóvastag nemi szervnek. Külön csábított, hogy senki nem tudhat róla. A Gyík az egész aktust halottként feküdte végig, teret engedve minden szexuális fantáziának, ami csak eszembe jutott, és eddig elfojtva hevert a tudatom mélyén. Az illattól, amit az orra alá cseppentettem, pár perc után szétnyíltak a szeméremcsont fölötti pikkelyek és előbukkant az, amitől kútba esett minden tervem. Igaz, a méretei arányosak voltak a Gyík egyéb méreteivel, csak az én képzeletemmel nem.

A saját csapdám, a férfiillat, amit az orrom alá kentem, meg bennem indított el egy kevésbé látványos, ám jóval erőteljesebb változást. Az eredeti terv szerint csak annyi volt a szerepe ennek az illatnak, hogy ne érezzem a Gyík testszagát, és ne undorodjam tőle, de ennél jóval többet tett, elképesztő módon felizgatott, ha nem a Gyík van ott, akkor mással elégítem ki forró vágyaimat. Az, hogy az orgazmusaim, mint egy megőrült vulkánból a láva, percenként törtek elő belőlem, és porrá égették józanságom utolsó árva fűszálait, ez már az én kis külön személyes tragédiám volt. De nem sikerülhet minden előadás tökéletesre.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és gondolkodni azon, hogy miként tudnám a történteket a magam hasznára fordítani. Kinyitottam az egyik rekeszt, kivettem az üres üvegcsét és forgattam az ujjaim között. Eredetileg a Gyík spermájának volt szánva, de az már bennem van, így mást kell kitalálnom. Cikáztak a gondolataim, mint a fény az ablakok mögött és csak remélni mertem, hogy hamarabb célt érnek nála. Feküdtem és vártam, amíg meg nem jött a váratlan ötlet; az én nedvem is elég lesz, sőt talán még jobb is. Így hát kinyitottam és ujjal beleszuszakoltam annyit a saját nedvességemből, amennyit csak tudtam. Nem volt nehéz dolgom, volt belőle bőven. Aztán elvonszoltam magam a tóig és belecsúsztam. Megint lebegtem a vízen, és csak néztem az ablakokat és a fényeket, aztán lassú mozdulatokkal mosdást imitáltam, hogy ne lehessen rajtam érezni a szagokat és amikor úgy éreztem, hogy ennyi elég lesz, akkor visszakúsztam az ablakra, hogy végre az álom hívogató karjai közé vethessem magam.

-


Már az állomáshoz voltunk kapcsolódva, amikor azt gondoltam, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem rendezni a saját darabomat.
- Szeretnék beszélni veled. –
A Gyík odalépett a navigátor mellől, megállt előttem és várt.
- Üljünk le hozzá, mert lehet, hogy sokáig tart. – mondtam, és választ sem várva leültem.
Pár másodpercig nézett, aztán leült velem szemben. Örültem volna, ha bármit ki tudok olvasni az arcából, de ugyanolyan mozdulatlan volt, mint eddigi ismeretségünk során bármikor máskor.
- Történt valami az előző éjszaka, amiről te nem tudhatsz. Először a hatóságnak akartam jelenteni, de aztán úgy döntöttem, hogy talán meg tudom veled beszélni a dolgot, hiszen mind a ketten jobban járunk, ha magunk között rendezzük le az egész ügyet. -
Izgultam, és vártam, hogy kérdezzen, de semmi nem történt, csak ült merev derékkal és kitartóan nézte a szememet.
- Nem is érdekel, hogy mi történt? -
Némán nézett rám, csak mintha valami szomorúság lopózott volna a szemébe. A fene gondolta, hogy ez ilyen nehéz lesz.
- Akkor elmondom, hogy mi történt, hátha akkor jobban fog érdekelni a dolog. Tegnap éjszaka megerőszakoltál. -
Vártam egy kis hatásszünetet, hogy bekapcsolódjon végre a társalgásba, mert eddig így nagyon egysíkú és szaggatott volt.
- Nem létezik, nekünk az aktus nem olyan, mint nektek embereknek, a partnernek egy különleges szagot kell kiválasztani hozzá, hogy hímszerepet vegyek fel. – szólalt meg végre
-Tudom, hallottam a kis tájékoztatódban, ezért kivettem az illattárból a megfelelőt, és rádcseppentettem. -
Na, most sajnáltam rettenetesen, hogy nem tudom leolvasni a Gyíkról az érzelmeit. Szerettem volna látni, hogy milyen hatást értem el nála ezzel a mondattal, de a Sors megfosztott ettől az ártatlan örömtől.
- Értem. -
Ennyi. Semmi több, semmi harag, vagy kín, vagy bosszankodás, csak egy rövid „értem”. Valószínűleg, egyáltalán nincsenek érzelmei.
- Csak ennyi, hogy értem? –
- Nincs mit mondanom, ez a hatóság előtt nem számít nemi erőszaknak. –
- Gondolom, ezt majd elmagyarázod nekik, mint azt is, hogy miért kellett nekem meztelenül mászkálnom a hajódon, és miért kényszerítettél akaratom ellenére arra, hogy melletted aludjak. –
Telitalálat.
- De nem akarlak ilyen méltatlan magyarázkodásra kényszeríteni, elég nekem, ha ezt valahogy kompenzálod, ráadásul két okod is van arra, hogy ezt megtedd. Az elsőt hallgasd meg. Gép, a Színdarab 1 jelű felvételt játszd le és hangosítsd ki. –
- … Tőlem félsz ennyire? – szólalt meg közöttünk a levegőben a Gyík hangja
- Nem, de nem akarok alkalmat adni neked semmire. –
-Tehát attól félsz, hogy megerőszakollak? –
- Nem. –
- Helyes, de csak azért, hogy megnyugtassalak, megfogadom, ha szexuálisan közeledni próbálnék hozzád, akkor bármit kívánhatsz tőlem. Most már te is tudod, hogy ez milyen kellemetlen eszköz. … –
A csend tapinthatóvá vált.
- Gondolom, emlékszel rá, ez akkor volt, amikor azt akartad, hogy melletted aludjak minden alvásciklus alatt. Azt, hogy ez a felvétel mennyire valódi, hamar be tudja bizonyítani a hatóság, és innen már minden sima ügy. Ezzel a felvétellel már kötelezhetlek bármelyik hatóság előtt arra, hogy bármilyen követelésemet jogosan behajtsam rajtad. –
- Ez így van. – válaszolta vontatottan – Mi a követelésed? –
Tudtam, hogy most dől el minden, de nem féltem, hiszen a kikötés elött már érzékelték az én jelenlétemet is a hajón és ezt regisztráltuk is, most már biztos, hogy életben maradok.
- A hajód teljes tulajdonjoga, minden rajta található értékkel.
- Tudod jól, hogy ebbe nem mehetek bele. Ez az egyetlen tulajdonom van, ha elveszed tőlem, akkor nem csak kisemmizel, hanem elveszed a megélhetésemet is. Bár, szerintem egy hangfelvétel még eléggé támadható bizonyíték a hatóság elött.–
Elővettem az üvegcsét az övből.
- A másik ok, és ebből még van három darab a hajó különböző részein elrejtve. – hazudtam – Csak azért mondom, hogy ne akard elvenni tőlem. –
Odanyújtottam neki, elvette és beleszagolt, majd a nyelvét a szájpadlásához dörzsölte.
- Igen, ez már elég lenne bármelyik hatóság előtt. –
- Akkor mi a válaszod? –
- Az a baj, hogy túl gyorsan tanulsz, és erre én nem voltam felkészülve. Ha a fajotok ilyen fogékony az új dolgokra, akkor már értem, hogy miért terjedtetek el ilyen nagyon a Galaxisban. Természetesen nem tudok mit tenni ellene, megint legyőztél, Vadász. –
Diadalmas mosollyal az üvegért nyúltam, de még nem adta vissza.
- Vadász, szerinted már az állomáson vagyunk? –
- Nem, Gyík, még nem vagyunk ott. – észre sem vettem, hogy már nem csak magamban szólítom így.
- Akkor a megállapodásunk értelmében, még van egy kívánságom. –
Ez, sajnos igaz volt.
- Mi az? –
- Megkötjük az új megállapodást, tied lesz a hajó, de néhány dolgot magammal viszek róla. Nem kell félned, te ezeknek úgysem látnád hasznát. Cserébe az utolsó kívánságom az, hogy add nekem az üvegeket, mind a négyet. –
- Rendben, egyet most, hármat majd a szerződéskötés után,- válaszoltam kis töprengés után – de az ajándékozási szerződést pontosan megszövegezzük. –
- Megegyeztünk, Vadász. –

-

A biztosítónál gyorsan végeztem, hamar kiküldték a szemlézőrobotot, majd a kárfelvétel után már át is utalták a pénzt a Gépre. Két óra alatt végeztünk, és mivel a Gyík hat standard órát kért arra, hogy kiválassza azokat a holmikat, amiket el akart vinni, még volt négy órám. Először bementem egy fegyverkereskedésbe és kiválasztottam egy klasszikus formájú, ám rendívül sokoldalú fegyvert. Így, hogy már az oldalamon éreztem a súlyát, sokkal önérzetesebben sétálgattam az állomás fémfolyosóin. Az idegen fajok közül senki sem bámult rám, nekik teljesen mindegy, hogy egy ember hord-e ruhát, vagy sem. Ám a mi férfiaink, nos, azoknak néha kocsányon lógott a szeme, mint egy felnőtt warpnak, ők még nem voltak hozzászokva az utcán meztelenül sétáló nők látványához. Hadd tegyem hozzá, hogy ahogy a fegyver az oldalamra került, valahogy alábbhagyott a bámészkodhatnékjuk, én meg élvezve újonnan szerzett szabadságomat, érdeklődve sétálgattam a kereskedések között.
Egy óra múlva már erős késztetést éreztem arra, hogy elintézzem a legfontosabb ügyemet, úgyhogy a helyi Ügynökség felé vettem az utamat. Az helyi kirendeltség vezetője egy ember forrású vízi genoid volt, kedves, érdeklődő nőstény.
- Üdvözlöm, miben segíthetek önnek? –
- Postát hoztam az Arcturus II-ről. –
- Ez jó hír, szabadna az azonosító jelét kérnem? –
Elmondtam, majd még két másikat, mire megtalálta a nyomomat a Gépük az adatbázisban.
- Ritkán jár errefelé. –
- Nem is ez lett volna a célállomásom. –
- Hanem? –

Elmondtam neki a történetemet, mármint, ami elmondható volt, de láthatóan már ez is lenyűgözte.
-Nagyon sajnálom, hogy most nincs itt a párom, tudja az ő hobbija az idegen kultúrák kutatása, és az egyik kedvence a vadászgyík faj. Neki biztosan nagyon sok kérdése lenne magához. Nekem is órákig tud mesélni róluk. –
- Most már én is. –
Dallamosan felnevetett, közben az arca két oldalán ritmikusan hullámzottak a kopoltyúi.
- Mindenképpen elmondom neki az ön történetét, ha megengedi. Elkérhetném a memóriablokkját? –
- Persze, természetesen. – nyújtottam át a maroknyi hengert – Lenne még egy kérésem is. –
- Hallgatom. –
- Szeretném kérni az átminősítésemet, a következő fokozatra. –
- Ez nagyszerű. Lássuk csak, hol is tart? –
Berakta a pultba a memóriablokkomat, majd megnyomott egy gombot. Az asztal felett megjelent az arcom, mellette az adataim.
- Az adatok szinkronizálása hat percet vesz igénybe. - szólalt meg egy hang a pultból
- Hát elég régen jött valaki az Arcturus II-ről, úgyhogy van elég időnk megbeszélni az ügyét, - mosolygott rám – de miért nem ül le? -

Amíg az Ügynökség Gépe átfésülte az hozott adatokat, hogy még melyik nem szerepel az adatbázisában, addig sikerült elérnem, hogy megváltozzon a besorolásom. Eddig A-100 voltam, azaz A, mint Alkalmas, és 100, mint 100 százalékos, mostantól meg B, mint Betanuló, és 0, mint 0 százalékos lettem. A változás annyi, hogy eddig csak postás szerepet kaptam az Ügynökségnél, most már kisebb feladatokat is rám fognak bízni.
- Innen hova szándékozik tovább menni? -
- Még nem tudom, nincs határozott célom. -
- Csak azért kérdezem, mert lenne egy kisebb feladat az Aldebaran közelében, egy mélyűri állomáson. Meg kell keresni egy illetőt, és átadni neki egy üzenetet. -
- Mehetek akár oda is. - válaszoltam kis töprengés után
- Ez remek, öröm önnel együtt dolgozni. - viaszos fényű arcán ezer apró ránc futott szét, ahogy elmosolyodott - Még van pár percünk, ha nem haragszik, feltennék néhány kérdést. -
- Természetesen. -
- Nehéz együtt leélni egy vadászgyíkkal pár napot? -
-Ha a szagot nem számítjük, nem különösebbek borzasztó, bár azért különösebben nem mondanám őket szórakoztatónak. -
- Hát igen, kissé visszataszító a testszaguk, és az embernek van egy olyan érzése velük kapcsolatban, hogy mindenkit csak zsákmányállatnak tekintenek. -
- Inkább prédát mondanék. -
Felnevetett.
- Igen, ez a vadászat, ez eléggé sokkoló, még jó, hogy felhagytak az eredeti formájával. -
- Miért, milyen volt az eredeti formája? -
- Nem tudja? A hagyományos vadászat, üldözés, csapda, halál. Szerencse, hogy most már inkább a pszichológiát részesítik előnyben. -
- Erről nem is tudtam, mi az, hogy a pszichológiát? - a hatodik érzékem vészt jelzett.
- Valószínű, hogy a megmentője nem sokat dicsekedett vele, még azt is el tudom képzelni, hogy önnel is kísérletezett. -
Feszülten vártam a folytatást.
- Szóval, a vadászgyíkok, hála a Sorsunknak, felhagytak a gyilkolással, mert fizikai trófeák helyett elkezdték gyűjteni a pszichés jellegű bizonyítékokat, mint például a szagok. Azt gondolom tudja, hogy milyen kíváló a szaglásuk, és hogy képesek a szagokat tárolni a szájpadlásukon, majd azokat bármikor reprodukálni, ha a helyzet megkívánja. Ráadásul a szagokban meg tudják különböztetni az érzelmi összetevőket, tehát nem csak azt tudják, hogy egy bizonyos szag emberé, hanem azt is, hogy félt, bánatos volt, vagy örült éppen akkor, sőt még ha hiszi, ha nem, a hazugságot is ki tudják mutatni. Bámulatos, nem? -
- Igen. -feleltem bizonytalanul.
Nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak. Eddig azt hittem, hogy én voltam a vadász, de most egy kicsit alábbhagyott bennem a tomboló büszkeség.
- Hát igen, csodálatos egy faj, olyan, mintha a genetikájuk mindent egy cél alá rendelt volna, és a cél érdekében mindent egy irányba módosított. -
- Igen, csak nekünk egy kicsit furcsa szokásaik is vannak. - közben a fejemben próbáltam összerakni az új információkat, de folyton kiszaladtak a kezemből.
- Persze, nem mondom, hogy szeretnék velük élni, csak mint távoli szemlélő lelkesedem értük. Önt mi zavarta a legjobban? -
- Mondom, a szag. Meg az alvás. Igen. Úgy feküdt mellettem éjszakánként, mintha halott lett volna, ez nagyon furcsa volt, nem tudtam megszokni. - még mindig nem állt össze a kép, de már éreztem, valami vészjósló végkifejletet.
- Hogy mi? - csodálkozott a rám a genoid – A vadászgyíkok nem alszanak, illetve mindig alszanak. Az agyuk egynegyede mindig kikapcsolt állapotban van, és ezért a maradék háromnegyed mindig éber. -

Most rajtam volt a csodálkozás sora, nem tudtam eltűntetni az arcomról a meglepetést, és ezt a genoid is észrevette.
- Ááá, akkor ön azt hiszi, …, akkor önnek úgy tett, mintha … -tágra nyílt szemmel várt pár pillanatot, aztán levonta a logikua végkövetkeztetést-, akkor önnel kísérletezett. Hát ez nagyszerű, és mi lett a vége, mit ért el önnél? -
Egyszerűen képtelen voltam válaszolni, a gondolataim, mint a viharban kavargó hópelyhek, mindent eltakartak és elleptek, semmi értelmes nem jutott eszembe.
-Nem emlékszik, hogy milyen helyzetben hajolt önhöz közel és szaglászta meg. Ha emlékszik a szituációra, amikor a szagmintát vette, akkor már azt is tudni lehet, hogy mit akart elérni önnél. -
A hóviharban hirtelen összeálltak a pelyhek, kemény hógolyóvá sajtolódtak és az arcomba csapódtak. Sajnos, már tudtam, hogy mit akart elérni nálam, és még csak közel sem kellett hajolnia hozzám, én adtam a kezébe a szagmintát.
- Nem, nem emlékszem. -
- Kár, pedig szép lett volna tudni, hogy milyen trófea az, amivel lehetősége támad arra, hogy végre letelepedjen egy kolóniában. Tudja, egy vadászgyík életében az a legfontosabb lépés, hogy befogadja őt egy csoport. Addig támadó jelleggel kell vadásznia, de ettől kezdve már csak a kolónia védelme és fenntartása az életének az értelme. Nem kereskednek, nem háborúznak, nem politizálnak, nem utaznak, csak fejlesztik magukat és védik a kolóniát. -
- Nem utaznak? -
- Nem. -
- Akkor az űrhajóra sincs szükségük, ugye? -
- Nincs, semmi értelme annak, hogy ott álljon, ha senki sem akarja használni. Csak a kóborlásra elküldött fiatal egyedeknek vesz egyet a kolónia, mindegyiknek egyet-egyet, hogy teljesíteni tudja a kötelességét és bebizonyítsa a rátermettségét, mert ... -
A pultból megint megszólalt egy hang.
- Az adatszinkronizáció befejeződött. -
- Beszélgetés közben milyen gyorsan telik az idő, nem? Akkor elvállalja a munkát? -
- Igen, megkeresem az illetőt és átadom neki az üzenetet. -
- Jó, akkor a szükséges adatokat és az új azonosítót rátöltöm a blokkra. -
Alig bírtam kivárni, hogy végezzünk, utól akartam érni a Gyíkot.
- Akkor végeztünk is, - nyújtotta felém a blokkot – gratulálok az előléptetéséhez, és találkozzunk minél hamarabb. -
- Köszönöm, és minden jót. - már sarkon is fordultam és nyitottam az ajtót.
- Ne bosszankodjon, és ne érezze úgy, hogy túljártak az eszén. Ez náluk szükséglet, és higgye el, hogy nem tudunk ellene semmit tenni, sokkal okosabbak nálunk. - szólt utánam a genoid.
Nem érdekelt, egy Vadászt nem lehet büntetlenül becsapni.

-

Lihegve futottam végig a folyosókon, de a hajón már nem volt semmi mozgás, csak egy robot gondozta alapos gonddal a növényeket. Azonnal a barlangba siettem, és a közepén ott állt mozdulatlanul a Gyík hologramja. Megálltam előtte és megböktem.
- Elbúcsúzom tőled, Ember. - mozdult meg – Biztos vagyok benne, hogy a trófeád hozzásegít ahhoz, hogy befogadjon az itteni kolónia. Neked sok részed nem volt benne, csak azt tetted, amit akartam, hogy tegyél, ezért most felesleges háláról és köszönetről beszélnem. Inkább csak annyit, hogy remélem, a tanultak hozzásegítenek ahhoz, hogy végre olyan életet élj, amilyet minden élőlény megérdemel, aki gondolkodik. Vadássz mindenre, aminek az elejtésében kedvedet leled, de ne feledd el, holnap is kell majd vadásznod. Ne pusztíts el semmit és senkit, még magadat sem, csak ha értelmet tudsz adni a pusztulásnak.
A szerződés kiterjesztett változata a hajó memóriablokkjában van, minden a tied, nekem már biztosan nem lesz rá szükségem, nagyszerű trófeát adtál. Csak elmondom, hogy tudd, az orgazmusod illatában hihetetlenül nagy a vágy, és a félelem, az önfegyelem és az odaadás. Ez ritka kombináció, biztosra veszem, hogy elfogadják.

És még valami. Minden Vadász, ha felavatják, kap egy új nevet. Egy öreg Vadász választ neki egyet, amit a legnagyobb tisztelet és megbecsülés jeleként hordhat. Bár magam még nem vagyok öreg Vadász, és ez a helyzet sem hasonlít semmiféle általam átélt avatásra, de azért választottam neked egy nevet. Mivel jobban ismerem a kultúrátokat, mint sejtenéd, így állíthatom, hogy ennek a névnek jelentése van a számodra. Ha nem ismernéd, nézz utána.
Az új neved: Cassandra.
És még egy tanács, amit nem volt időm és szándékom átadni neked a tanításod alatt. Az igazi vadász soha nem használja más ösvényét, hanem vág magának egyet. Bár gyorsabb a kész utat választani, de sosem arra visz, amerre te akarsz menni. Mindig alaposan vigyázz arra, hogy merre mész és milyen úton jársz. Jó vadászatot.”
A Gyík alakja egyre átlátszóbb lett. Egy préda csak állt volna dermedten, de egy vadász, már a következő pillanatot tervezi.
- Hmm, Cassandra, jó névnek tűnik, azt hiszem megtartom. – mondtam a lassan eltűnő Gyíknak – Köszönöm a keresztelőt, Vadász. -
A navigációs pulthoz mentem, hogy meginduljak az új névvel az új életem felé, hiszen sok dolgom volt még. Át kellett adnom egy üzenetet egy ismeretlennek, de még előtte meg kellett keresnem egy másik ismeretlent, aki felrobbantotta a hajómat. Neki egy másik fajta üzenetet szántam, egy igazi Vadász üzenetét.

-

Ennyi volt a történetem, egy színdarab, amiben egy rendezőt alakítottam, aki a darab végére felismeri, hogy csak színész volt. Remélem tetszett önöknek. Most lehet tapsolni.