Tom Denem és az Ősök Szektája: Callidus 2.

Lassan felült az ágyán, ám felszisszent fájdalmában. Az előző nap kapott sebek, ütések csak most érződtek igazán. Különösen a háta fájt, de nem törődött vele. Az Abszol úton szerzett könyvek ott hevertek egy rakásban az ágya mellett, néhány közülük nyitva is volt. Ám Denem varázspálcáját kereste. Mikor megtalálta, szórakozottan nézegetni kezdte, majd ujját többször végighúzta rajta, mire a pálca szikrákat hányt. Denem kissé megrémült, de utána felocsúdott döbbenetéből, és pálcáját roskatag asztalának fiókjába rejtette. Ránézett az órájára, amely fél nyolcat mutatott. Felkelt, s mivel ruhában aludt el, úgy gondolta rögtön reggelizni megy. Csak néhány vidáman beszélgető gyerek ült az asztaloknál, ám amikor meglátták Denemet, elhallgattak. Ő viszont nem zavartatta magát, hanem leült a helyiség egyik félreeső részében, majd nekilátott zabkásájának. Ahogy ott evett, „elcsípte” társai néhány szavát.

- Szerintetek hol volt tegnap? - kérdezte halkan valaki.
- Nem tudom, de Jimmy szerint nagyon fura dolgokat hozott magával - hangzott a felelet.
- Amit ő csinál, az mindig furcsa - jegyezte meg egy cincogó hang.
Denemnek kezdett elege lenni, de úgy csinált, mintha nem is hallana semmit, ám fülébe minduntalan beszűrődtek a bántó szavak.
- Mindenki azt mondja, bolond. Még Mrs Cole is - hangzott
Forró gejzírként tört fel belőle az indulat. Felállt, lépteit megszaporázva a róla társalgók felé sietett. Az asztalnál négyen ültek: a még mindig bárányhimlős Billy Stubs, Eric Whalley valamint Amy Benson és Dennis Bishop.

Denem nem akart beszélni velük, de nem állhatta meg, hogy oda ne vesse.
- Hallom nyulat akarsz venni Billy, de a múltkori után én inkább kihagynám. Nem emlékszel milyen szépen lógott a gerendán?
Billy himlős arcából eltűnt a szín. Amy halkan sikkantott, így jelezve félelmét, a másik két fiú azonban felállt, és visszavágtak Denemnek.
- Én a te helyedben befognám a szám, Denem! - kiabálta Dennis. - Hamarosan úgy is elhúzol, inkább kezdj csomagolni!
- De előtte elmehetünk kirándulni, mondjuk a barlangba - mosolygott Denem.
Ericnél betelhetett a pohár, mert átlendült az asztalon, és ökle csak néhány centiméterrel kerülte el a fürgén félrehajló Denemet, aki szerencséjét kihasználva megütötte a fiút, mire az eldőlt, mint egy zsák.

Amikor Denem megfordult, egy kéz visszahúzta őt, hogy aztán földhöz vágja. Dennis volt az, mögötte ott állt Billy és Eric. A három fiú elkapta és püfölni kezdte Denemet. Hallotta, amint az étkező megtelik a verekedést nézők rivalgásával.
De ha Mrs Cole ezt megtudja, akkor végem, gondolta. Ám nem sokat töpreghetett ezen, mert Billy teljes súlyával ránehezedett, ezzel kipréselve tüdejéből az összes levegőt. Ő azonban összeszedte megmaradt erejét, és arcon csapta Billyt. Denem kapva az alkalmon, hasba rúgta Dennist és Ericet, utána pedig ütni kezdte a földön fetrengő Billyt.
Nem törődött vele mit kap ezért, de le akarta vezetni minden dühét, ha kell hát így. Suhogást hallott, felnézett. Egy ezüstös villanás, éles fájdalom, majd minden elsötétült.

***

Lüktetett a feje. Valami puhán feküdt. Hangokat hallott, ám úgy tett mintha még mindig ájult lenne.
- Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam - hallatszott Mrs Cole félelemmel átitatott hangja.
- Félájultra verte azt a gyereket Mrs Cole - mondta higgadtan Emma, az árvaház „cselédje”.
- Én meg őt.
- Csak kapott a fejére, ne aggódjon Mrs Cole, már Billy is jobban van, meg Denem nem az a fajta, akit ennyivel el lehet intézni.

Denem halványan elmosolyodott, és arra gondolt, hogy Mrs Cole-t, a mostani állapotában könnyebb megpuhítani. Amilyen lassan csak módjában állt, kinyitotta a szemét. A két nő rögvest ott termett. Ez idő alatt Denem rájött, hogy Mrs Cole szobájának ágyán fekszik.
- Jól vagy Denem? - kérdezte Mrs Cole.
- Igen, csak egy kicsit fáj a fejem - mondta a lehető legfájdalmasabb hangon.
- Ne haragudj! Egy kicsit... szóval láttam, hogy Billy már majdnem elájult, a botommal hát fejbe vágtalak...
- Megértem Mrs Cole, kicsit túlzásba vittem - vágott közbe a fiú, sajnálatot mímelve.
- De miért verekedtetek össze? - kérdezte az asszony.
- Azt mondták bolond vagyok, és nekem ugrottak. Asszonyom egy rossz szót sem szóltam hozzájuk, egyszerűen csak utálnak.
- Értem. Most menj a szobádba, kérlek.
Denem engedelmesen felállt, és lassú léptekkel ment ki a helyiségből.
Nem úgy a folyosón! Ott szaladt, diadalmas kacaja vízhangzott az árvaház falai közt. A szobájában eldőlt az ágyán, és felnézett a falon lógó naptárra. Még két nap volt hátra a tanév kezdésig.

Ismét elővett egyet az új könyvei közül, és olvasott hosszú órákig. Mikor abbahagyta, tudatosult benne, mennyire éhes. Az ebédről, ahogy előző nap, most is lemaradt. Összeszámolta pénzét, és kivett annyit, amennyit elégnek talált egy kis péksütemény megvásárlásához.
Az árvaházból minél gyorsabban és észrevétlenebbül akart kimenni. Már délután volt, a zsúfolt, meleg utcákon alig lehetett találni árnyékos helyet. Épp ezért Denem nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy valóban a semmiből előtűnő embereket lát az utcán. Mikor megvette szánalmas elemózsiáját (egy teljesen kiszáradt kiflit), keresett egy üres padot, és evett.
Gondolatai csak a Roxforton jártak. Vajon milyen az iskola? A tanárok? Nehéz lehet pálcával varázsolni?
És ő ennek a világnak a része. De hiszen mindig is tudta, mennyivel másabb, jobb a többieknél. Különleges. Mivel kitűzött szándéka volt az összes könyv elolvasása, így hát visszament az árvaházba. A legnagyobb csendben lopakodott a szobájába, ám az ajtót nyitva találta. A szívverése is megállt. Berontott a helyiségbe, de ott nem látszott betörés nyoma. Mindene a helyén, ahogy hagyta.

Nyugi, csak te hagytad így, nyugtatta magát. Varázspálcáját ismét elővette, ám most óvatosan bánt vele. Boldog volt kimondhatatlanul. Bár feje még mindig fájt, háta, karja úgyszintén, de tudta, hogy hamarosan véget ér árvaházi „száműzetése”.
Hirtelen egy kislány arca tűnt fel az ajtóban.
- Mrs Cole keres - mondta cérnavékony hangján, aztán ahogy jött, el is ment. Denem kelletlenül felállt, és az igazgatónő szobájába csoszogott. Kopogott, majd megvárt egy fásult „igent”, és belépett. Mrs Cole íróasztala mögött ült, körülötte iratok sorakoztak, amikkel a nő nem foglalkozott.
- Azt mondták, hívatott - kezdett bele Denem.
- Ülj le kérlek! - hangzott a felelet.
Mikor Denem eleget tett kérésének, az tagoltan folytatta:
- Denem, tudnom kell, hol voltál a tegnapi nap folyamán!
Denem nem szólt semmit.
- Úgy látom nem érteted a kérdést. Hol...
- Értettem, de nem mondhatom el.
- Miért?
- Magánügy.
- Csak hogy tudd - csattant fel Mrs Cole -, amíg az én árvaházamban élsz, eleget kell tenned az utasításaimnak!
- Úgy tudtam az államé az árvaház, és nem a magáé asszonyom - válaszolta a tőle telhető legnyugodtabb hangon Denem.
Mrs Cole nyugalmat erőltetett az arcára, és megkerülte az asztalt. Kezét Denem vállára helyezte, amitől a fiúnak borsódzni kezdett a háta.
- Ha nem, hát nem. De amíg meg nem oldódik a nyelved, addig ki nem teszed a lábad az épületből! - szólt elégtétellel a hangjában Mrs Cole.
Denem felállt, aztán köszönés nélkül kiviharzott az irodából.

***

Mikor a szobájához ért, egy pillantra megfeletkezett mindenről. Az ajtót nyitva találta, pont mint legutóbb. Ám most biztos volt benne, hogy nem ő hagyta úgy. Ágyához rohant, és lázasan kupacba rakta holmijait, így próbálta megtudni vajon elloptak-e valamit. Gyanúja beigazolódott, hiányzott a Legendás lények gondozása és megfigyelése címet viselő könyve.
Biztos valamelyik szemétláda csinálta ezt, gondolta, s már megfogalmazódott benne a lehetséges tettesek listája. Ebben persze helyet kapott az a három fiú is, akikkel nemrég verekedett. Gondolkodott mit tegyen. Ki nem mehetett, de ha azok lopták el a könyvét, akikre gondolt, akkor biztos lehetett benne, hogy az már az árvaház falain kívül van. Leült ágya szélére, és kezébe temette arcát. Hangokra lett figyelmes, így fülelni kezdett.
- Megvan?
- Igen! John ez nagyon durva, mozognak a képek...
- Hallgass! Szólj a többieknek! Ott találkozunk.
- Jó.

Denem tudta hol van az az ott: egy kis erdőrész, amely benyúlott a város egy részébe, amit sokan használtak titkos találkákra. Elöntötte agyát az indulat! Nem érdekelte, mit kap, de ki akart menni, visszaszerezni a könyvet. Túl sokat kellett elviselnie az utóbbi időben. Lépések visszhangzottak, és ő futásnak eredt. Egész sereg gyerek viharzott át a folyosón, fiúk, lányok egyaránt. Denem minden sarkon megbújva követte a csapatot, míg végül a bejárathoz értek. A fiú visszahúzódott egy lépcsőkorlát mögé, majd megvárta, amíg a zsibongás elhal, utána pedig folytatta útját. Nem futott, tudta hova mennek, csak azt nem, mit tesznek a lopott tárggyal. Amint a percek csak múltak, csak múltak, a város arculata is változni kezdett. A majd’ összedőlő házakat, felváltották a kertes villák, amelyeknek udvarában virágok díszelegtek, és ragyogóra tisztított medencék kövei csillogtak.

Rövid idő múlva megint változott a szín. Már sem villák, sem más épületek nem vetették árnyékukat az elhaladók fejére, semmi sem maradt a fákon és egy hosszú földúton kívül. Ezen az úton túl volt Denem célja. Illetve annak bejárata. Ám a városi suhancok felfedeztek egy rövidebb ugyanakkor kényelmetlenebb irányt. A már sokat említett helyet egy fakerítés (azok közül sem a legjobb), vette körül, ezért magától értetődő a felfedezés: csak egy helyet kell keresni, ahol a természet, valamint egy kis emberi munka átjárót készít a telekre. Ahogy közeledett, hangokat hallott. Amilyen csendben csak lehetett felkapaszkodott egy kis emelkedőre, onnan pedig már balra haladt az átjárót takaró bozótos felé. Ágak, tüskék csupálták ruháját, ő azonban ezzel nem törődött. Mielőtt átbújt volna a kerítésen, szemügyre vette, hogy mi vár rá. Tizenöt-húsz fiú, és lány vette körül John Henninget, akit a legtöbben vezérüknek is tekintettek. Mindenki tátott szájjal bámulta a lapokon feltűnő hippogriffeket, sárkányokat és más teremtményeket. A fiú nem tudta magát tovább türtőztetni, kiugrott rejtekhelyéről.

- Helló! - köszönt olyan hangosan, amennyire tudott.
Amazok egyszerre ugrottak fel, hogy aztán akár egy szervezett csapat hátráljanak pár lépést. Néhány fiú Denem láttán előjött a sorból, köztük John Henning is.
- Hát... szia Denem. Mit akarsz? - kérdezte bizonytalanul, látva Denem arcán ülő gyűlöletet.
- Azt ami nálad van! - csattant fel Denem.
- Miért, mi van nálam?
- Tudod te azt nagyon jól!
- Honnan van? Loptad? - kérdezte Henning gúnyosan, s közben feltartotta az irományt.
- Semmi közöd hozzá! De ha tudni akarod, vettem - válaszolta egyre jobban fogyó türelemmel Denem.
- Miből? Hisz még annyi pénzed sincs mint nekünk, mert lusta vagy dolgozni!
- Add ide! - üvöltötte a fiú.
- Ha kell vedd el! - vágott vissza Henning.

Denemet többé nem érdekelte semmi, előrerontott, és teljes súlyával fellökte Henninget. Ütötte ahol érte. Ellenfele arca már eltorzult a fájdalomtól. Hirtelen két erős kéz húzta őt vissza, s kezdte ütlegelni. Tehetetlen dühében Denem felrúgott a levegőbe. Rúgása legnagyobb meglepetésére talált. Valaki felordított, és gyengült a szorítás. Sikerült felállnia. Körülnézett. Nyolc fiú állt előtte, köztük Dennis, Eric és a még mindig kicsit bamba ábrázatú Billy immáron kezében a könyvvel. A következő pillanatban ismét megkezdődött a kavalkád. Ő ennek közepében találta magát. Ütéseket kapott, ugyanakkor adott is. Látta, amint Eric a földre térdel fájdalmában, mire Denem meglendítette öklét.
- Mocsok, és mocsok - sziszegte egy hideg hang.
Egy reccsenés, kiáltás, Eric elesett, Denem is. Valaki elgáncsolta.
- Mindjárt esik - hallatszott újból a sziszegés.
És valóban az eső zuhogni kezdett. Denem levegő után kapkodott, csak azt látta, amint szaladnak felé...
- Segíts! - kérte az ismeretlent
- Értesz engem ember?
- Értem a kígyók nyelvét! - válaszolta Denem.
Mindjárt ott voltak...
- Jövök.

Denem összeszedte maradék erejét, és fölkelt a sáros földről.
- Gyere! - sziszegte, mire támadói megálltak.
Lányok sikoltása hallatszott...
- Itt vagyok!
Hatalmas kígyó tűnt fel a bokor mögül.
- Támadj!
- Mit csinálsz Denem? - kérdezte Henning.
Denem csak mosolygott, a kígyó kiöltötte nyelvét, harapni készült.
- Állj! - bődült fel.
Minden megállt, csak a gyerekek futottak eszeveszetten.
- Hagyjam őket? - kérdezte az állat.
- Igen.
Négyszögletű tárgy csapódott Denem gyomrának, valaki visszadobta a vaskos kötetet. Denem letérdelt a földre, pihenni akart. A kígyó odakúszott hozzá.
- Érted a nyelvünket. Különleges vagy?
A fiú nem értette a kérdést.
- Hogy érted? - kérdezte.
- Úgy, ahogy mondom. Beszéled a nyelvünket. Különleges vagy?
- Igen - válaszolta tétován.
- Csak egy ember értette a nyelvünket, de ő régen élt, ám neve nem merült feledésbe. Még akkor hallottam róla, amikor születtem, és még a fajom ismerte a nevemet: Callidus.
Denemet ez azonban nem érdekelte.
- Köszönöm a segítséget - mondta.
A kígyó ekkor ránézett.
- Félsz valamitől?
Csönd. Csak az eső zúgott megállíthatatlanul.
- Félsz valamitől? - kérdezte újra.

Denem gondolkodott. A tudatlanság, a tehetetlenség, ami megbéklyózza, és nincs más a sötétségen kívül. Ezt mind egy szóval tudta kifejezni:
- A halál - szólt.
- A halál. A végső megnyugvás. Attól félsz? Értem - szisszentett Callidus.
- Igen.
A kígyó felágaskodott, Denem megrettent, ám ez feleslegesnek bizonyult. Callidus rátekeredett kezére.
- Érzem az erőd, a varázserőd - jelentette ki.
Egy másodpercre találkozott tekintetük.
- Legyőzheted azt amitől rettegsz. Hisz van az a régi mondás: utolsó ellenségként a halál semmisül meg.
Callidus csúszni kezdett a sáros földön, nem nézett vissza, ahogy Denem sem.
Ment, ment az esőben egyedül. Az árvaház előtt két sarokkal egy férfi megálította.
- Hé, öcsi! - kiáltott. - Nem láttál egy kígyót? Nagyon nagy. A cirkuszból szökött meg tegnap.
- Nem! - válaszolta határozottan.
- A rossebb egye meg! - káromkodott az alak, és tovább állt.
Ahogy Denem is. Az árvaház előtt emberek álltak. Kezükben esernyőket tartottak, beszédüket nem hallotta, de biztosra vette, hogy róla folyik a szó.
És valóban. Amint a többség meglátta Denemet, elhallgattak. Mrs Cole is így tett, viszont ő előrefurakodott a tömegben. Káröröm ült az arcán, és ez a hangján is érződött, mikor megszólalt.
- Mintha azt mondtam volna, te nem mehetsz sehova, ameddig nem vallassz! Nem így történt?
- És az nincs megtiltva, hogy ellopják a könyvemet? - kérdezte indulatosan a fiú a nő mögött állókra mutatva.
- Már felvázolták az eseményeket, valamint a könyvlopásodról is beszámoltak.
- Nem loptam - mondta Denem -, vettem.
- Pedig az elmondottak alapján drága holminak tűnik. Honnan volt rá elég pénzed?
Sarokba szorított, gondolta a fiú. Erre mit mondjak?
- Látom eltaláltam - mosolygott Mrs Cole, majd karon ragadta Denemet, és a bámészkodó gyerekseregen keresztül a szobájáig vonszolta.
- Most pedig ki sem mozdulhatsz! - nevetett, miközben betaszította a helyiségbe, aztán a kulcs elfordult a zárban. Denem egyedül maradt kavargó gondolataival.


A következő napot négy fal közt töltötte. Mrs Cole Emmát az ajtaja elé irányította, arra az esetre, ha Denemnek vécére kell mennie. A fiút ez nagyon zavarta, ám egy idő múlva tudatosult benne, nem ez a legnagyobb baja. Könyvei, ruhái, kellékei, egyszóval minden utazásra készen állt. Kivéve őt magát.
Augusztus utolsó estéjén Denem tehetetlenült ült az ágyán. Az ajtón keresztül könyörgött:
- Kérlek! Ez nagyon fontos! Az iskola, ahova felvettek!
Talán egy órája könyörgött szüntelen, mire végre lépések zaja ütötte meg a fülét, utána belépett Mrs Cole.
- Hallom Denem könyörögsz, de nem tehetek semmit, hacsak el nem mondod az igazat.
- Dumbledore professzor nem tájékoztatta?
- Igen tájékoztatott - vallotta be az asszony -, de arról szót sem ejtett, hogy eltűnsz egy teljes napra, ráadásul indokolatlanul!
- Volt rá okom!
Mrs Cole közelebb lépett.
- Mi az az ok?
- Hányszor mondjam még? Nem mondhatom meg! - csattant fel.
- Akkor sajnos lemaradsz az első tanítási napról. Emma hozd be a vacsorát!
Denemnek hirtelen támadt egy ötlete. Heves köhögési rohamot színlelt, mire Emma letérdelt mellé, és megveregette a hátát. A lány haját több tucat hajtű csúfította el, ám ez most Denemnek csak jól jött. Hálája jeléül sután intett, keze súrolta a lány fejét. Mikor a két „vendég” kiment, Denem diadalmas vigyorral arcán elrejtette a hajtűt zsebében.



Tíz óra lehetett, mikor az utolsó fény is kialudt. Még ült néhány percet a sötétben, de minél előbb túl akart esni a dolgokon. Ládáját előhúzta a szekrényéből, majd a hajtűvel a kulcslyuknak esett.
A percek vánszorogtak, ám az ajtó nem nyílott. Már úgy döntött feladja, amikor végre kattanás hallatszott, az ajtó pedig kitárult. Denem a levegőbe boxolt, egy másik mozdulattal meg felkapta ládáját. Óvatosan haladt, talán ennyire sohasem vigyázott. A bejárati ajtót legnagyobb szerencséjére (vagy valaki feledékenysége miatt), nyitva találta. Kilépett az éjszakába. A King’s Cross felé indult, ám ekkor egy hang csendült háta mögött.
- Hova Denem?
Megfordult. Emma állt előtte, kezében egy szál cigivel.
- Mi közöd hozzá? - kérdezte flegmán.
- Szólnom kell Mrs Cole-nak Denem - fontoskodott a lány. - Egyébként hogy jöttél ki?
- Hajtűvel - hangzott a rövid felelet.
A lány szeme kerekere tágult.
- Te...?
- És ha igen?
- Most azonnal értesítem Mrs Cole-t!
- Ha megkérdezi miért voltál kint az éjszaka közepén, mit mondjak?
Denem örömmel állapította meg, sikerült ugyanolyan helyzetbe hoznia Emmát, mint
Mrs Cole-nak őt.
- Tudod mit kapsz ha visszajössz - suttogta Emma.
- Egy év hosszú idő - felelte Denem, azzal otthagyta a lányt és az árvaházat.
Baktatott a kihalt utcákon, már vagy egy órája. Fájt a lába, minden izülete az elmúlt napok megterhelései miatt, kocsira viszont nem volt pénze. Végül megérkezett. Az impozáns, bár piszkos vasútállomást az utcákhoz hasonlóan egy lélek sem járta. Egy padhoz sétált, lefeküdt rá. Már majdnem jött az édes álom, mikor két hangos pukkanás véget vetett a csendnek. Mintha megrázták volna, úgy ugrott fel. A hang a sínek felől jött. Ő maga a hangforrás keresésére indult. Beszéd foszlányai ütötték meg fülét, mire Denem megbújt az egyik oszlop mögött.

A síneken két alak állt. Arcukat Denem nem láthatta. Bár halkan beszéltek, hangjuk messze szállt a hűvös levegőben, így Denem tisztán hallotta beszédüket, ennek alapján arra következtetett mindketten férfiak.
- Elhoztad? - kérdezte a magasabbik.
- Nem. Valami kölyök megvette pont aznap, amikor Ollivander elhozta volna - válszolta amaz.
Az előbbi hangosan felüvöltött.
- A sors közbeszólt! Már megint! Edward, tudod jól, csak azzal a pálcával lehet megtörni az átkot!
- Mit tegyek?
- Találd meg a kölyköt! A pálcám nem az igazi, mióta a rontás rajta van! Az aurorok pedig...
- Tudom, tudom! Keresnek! - vágott közbe a rossz hír közlője.
Denem tudta, róla és varázspálcájáról van szó. Szorosabban megmarkolt egy tárgyat a zsebében, ami másnak dobverőnek tűnhetett volna.
- Mikor indulsz? - kérdezte Edward.
- A társaim készen állnak. A Szekta megalakult.

Egy macska szaladt el Denem búvóhelye mellett, tudomást sem véve róla. Az állat két alak felé iramodott. Már csak néhány lépés választotta el a síneken állóktól, mikor felugrott és a levegőben megpördülve emberré változott. Ugyanebben az időben megjelent a semmiből még egy férfi.
- Aurorok! - bömbölte el magát az ismeretlen. E szó hallatán Edward hangos pukkanás kíséretében semmivé vált. Az aurorok megálltak a társa nélkül maradt férfi előtt.
Biztosan ők a varázsló rendőrök, gondolta Denem.
- Vége! - jelentette ki a macskából emberré változott auror.
- Ne próbáljon védekezni! - szólt a másik.
Hirtelen mind a hárman felemelték pálcáikat. A két auror kék fénycsóvákat lőtt ki, amit amaz egy pálca intéssel hárított. A fénycsóvák életre keltek, és kilövőik ellen fordultak. Az állomás legtávolabbi sarkába is eljutottak mindent felőrölve maguk körül.
A magányos férfi felugrott a levegőbe, képtelenül sokáig esett, majd földet érve az egyik Denemmel szemben lévő oszlop mögé kuporodott, s onnan ontotta az újabb fénygömböket.
Denem végre meglátta arcát. Kifejezetten jóképű, szőke hajú férfi volt, ám ábrázatát eltorzította a düh.
- Crucio! - ordította az egyik auror.
Láthatatlan átka majdnem teljesen felrobbantotta az oszlopot, amely mögött a szőke férfi megbújt.
Az auror kisérlete felbőszítette ellenfelét. Előrerontott kezében pálcájával.
- Avada Kedavra! - kiáltotta, ám kétszer suhintotta meg a varázspálcáját, s eltűnt.
Az általa kilőtt zöld fénycsóva majdnem eltalálta az egyik aurort, mivel célt tévesztett, átka lyukat ütött a pályaudvar egyik falába.
Hirtelen a sínek megmozdultak. Olvadt fémként tekeredtek, mozdultak kígyó módjára. Denem hátrahőkölt meglepetésében. A két férfi csapdába esett. Az önállóvá vált fémrudak köréjük csavarodtak, nem engedték őket.
- Mi ez? - ordította túl a fém csikorgását egyikük.
- Ember, ilyet még sosem láttam!

Elhallgattak. Eltűntek a vaskígyó tekervényei közt. Denem azt hitte mindkettejüknek vége, amikor robbanás rázta meg az épület falait. Óriási erejű lökéshullám söpört végig a termen. Denem elvesztette egyensúlyát, összehúzta magát, várva a fémesőt, ám semmi sem történt. Felnézett. Kő, föld és fém darabok lebegtek mindannyiuk feje fölött. Az aurorok tartották gravitáció ellenes helyzetbe, az általuk felrobbantott törmeléket. Denemnek elege lett. Öt perc múlva már biztonságban feküdt jó ötszáz méterre a King’s Crosstól megint egy padon.

Engem keres, kell neki a pálcám, gondolta. Elővette a varázseszközt. Semmi különöset nem látott benne. Aztán eszébe jutott Burke feketévé aszalódott keze. Megborzongott. Nagyon erős varázsló lehetett, ha parancsolni tudott az anyagnak. Örült, hogy nem látta meg, mert az akár könnyen az életébe is kerülhetett.
Ládáját a pad alá csúsztatta, megfordult. Azon nyomban el is aludt.