Teremtett lelkek

1 - Valahol

Fejfájással ébredtem. Illetve nem is fejfájás volt igazából, hanem a tarkóm fájt, ezzel emlékeztetve az elmúlt éjszakára. Iszonyatosan berugtunk a haverokkal, és valami rosszat csinálhattunk, vagy csak szemetek voltak a zsaruk.
Jó, persze, minden részeg állat ezt mondja: én nem csináltam semmit! De ez meglehetősen kevés esetben igaz. Azt hiszem, a könyvtár ablakát dobtuk be egy kővel, vagy ilyesmi. Ami a lényeg: a testem emlékezett rá, hogy egy bizonyos Adams hadnagy egy akkorát vágott gumibottal a tarkómra, hogy besípolt a fejem. Talán agyalapi törésem lett volna, ha nem lenne olyan stabil a koponyacsontom, vagy ha egy kicsit feljebb talál el a rendőr úr. Igazság szerint - sajnos - ez is hozzátartozott az életünkhöz.
Megesküdtem volna, hogy hűsölhetek kenyéren és vizen egy hónapig, de nem ez történt, legalábbis nem ebben a formában. Valami pénzről hallottam, amit óvadéknak hívnak a rossznyelvek (vagyis a kormány), és hogy kikerültünk. Viszont, hogy ide hogy kerültem, azt nem tudom. Foszladoztak az emlékek.
Szép volt a táj, mit mondjak: homok, tenger, a horizonton összeér az éggel, a szigeten dzsungel, hegycsúcsok, kagylók szerteszéjjel a tengerparton, itt-ott sziklák elvétve, és természetesen a hullámok aléltató hangja. Nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lehet egy táj, hogy ennyire belophatja magát az ember képzeletvilágába. És nem hittem volna, hogy jellememben megváltoztathat. Nem is érdekelt sem a részegedés, sem a tengap éjjeli tivornya, sem Adams hadnagy gumibotja. Talán egy kicsit narkotil állapotban voltam, mert vagy egy óráig nem is gondoltam rá, hogy hogy kerültem ide, arra pedig főleg nem, hogy egyedül vagyok.
Talán a sors akarta. Egy szigetre vetett hirtelen. Persze lehet, hogy rabszállító repülőgépem itt zuhant le, és én transzba estem, és kiúsztam ide. Ugye mekkora hülyeség? Először is minek lettem volna egy rabszállító repülőn? Mert betörtem egy ablakot. Na jó, egy ÁLLAMI TULAJDONban lévő ablakot, de akkor is. Nem tettem semmi kárt.
És mégis itt voltam, bele kellett nyugodnom. Egy lakatlan szigeten, majd értem jön valami hajó. Második Robinson Crusoeként akartam kezdeni életemet, de rájöttem, hogy ez nagyon nehéz.
Az első dolog az élelemszerzés volt. Nem voltam éhes, de jobbnak láttam, hogy elmegyek kókuszdiót szedni amíg van bennem erő. Titkon azt reméltem, álom az egész. És - valljuk be - ez tűnt ésszerűnek az adott esetben. Berugunk, aztán egy lakatlan szigeten ébredünk fel: gyakorlatilag lehetetlen. Arra gondoltam, hogy a haverok (Pete, Hank és Tom) is valami ilyesmi helyen vannak, vagy esetleg pont itt?
A kókuszdiók összeszedése hamar ment, pár perc alatt egy egész kupacot hordtam ki a partra. Gúlaként emelkedett ki a homokból az éléskamrám, és már csak egy szerszám kellett, hogy beléjük hasítsak. A bicskámért nyúltam, de észrevettem, hogy nics nálam. A ruhám sem ugyan az, ami előző nap volt: a kék farmer helyett egy drapp bermudanadrág volt rajtam, egy kicsit a térdem alá lógtak a szárai. Utáltam. A pólóm zöld volt, rajta egy hajó, és egy Hawaii felirat.
- Van itt valaki? - ordítottam, magam sem tudom, hogy miért. Az órámra néztem, ott változatlanul keresztül-kasul változtak a szegmensek. Semmilyen értelmes számot nem vettem ki belőle. Eszembe jutott a napóra, de rájöttem, hogy fogalmam sincs merre van kelet. Láttam egy filmet, miszerint moha nő a fák északi oldalán, de a pálmafákon egy deka moha sem volt. Kétségbeesésemben feladtam: nem fogom megtudni, hogy mióta vagyok távol mindentől.
Találtam egy keményebb fadarabot az egyik pálmafa tövében. Azzal ütögettem a kókuszokat, de csak egyet sikerült széttörnöm, és értékes tápanyaghoz jutnom. Majdnem egy órát elcsesztem vele. És a francba is, pia kellett, ezt nem lehetett kibírni!
Undorító íze volt. Behabzsoltam a száraz kókuszt, aztán egy darabig hasi légzést végeztem, majd lefeküdtem. A hullámok csendes robajára aludtam el.

2 - Az újság

Arra keltem, hogy szomjas vagyok. De nem ez jutott legelőször eszembe.
- Hol vagyok? - kérdeztem a semmit. Egy teljesen elzárt, lakatlan szigeten voltam, előttem a tenger, hátam mögött egy beláthatatlanul magas hegy. Már jártam itt, de valahogy reménykedtem benne, hogy álom. Vagy elájultam, amikor Adams hadnagy a tarkómra vágott a gumibottal. Vagy annyira berugtam, hogy hallucinálok…
De eszembe jutott, hogy miért nem eszméltem rá, hogy itt vagyok. Már itt, a szigeten be voltam rúgva. Halványan rémlett, hogy kókuszdiókat próbáltam felhasítani egy darab bottal több-kevesebb sikerrel, de semmi egyébre nem emlékeztem. A kókuszgúla ott hevert előttem, és a számban is éreztem a dió fanyar, semmis ízét.
- Van itt valaki? - kérdeztem. Tudtam, hogy senki nem fog válaszolni. De jól esett ordítani. Szomjas voltam, elindultam édesvizet keresni. Közben arra gondoltam, hogy Adams hadnagy miféle mágus lehet, és hogy a kurva anyját.
Fura egy sziget volt. Bementem a dzsungel sűrűjébe, de egyetlen kígyóval sem találkoztam. Láttam viszont szarvast.
- Ha egyszer csinálok egy nyilveszőt, akkor meg foglak enni, remélem tudod. - mondtam neki, de elszaladt. Aztán eszembe jutott, hogy ilyen erővel megvárhatnám azt is, hogy a szarvasunk természetes halállal haljon el.
Bár nem voltam olyan helyzetben, de elnevettem magam. Hihetetlen az emberi humor. Mindig eltalálja a saját nyomorát.
A szarvast követtem abban a reményben, hogy amikor meglátott engem, hirtelen szomjas lett, és elment a folyóhoz. Utólag visszagondolva elég hülyeségnek tűnt, de ha már ilyen hamar belenyugodtam abba, hogy egy lakatlan szingeten ébredtem bármiféle ok nélkül, és nem gondoltam sem Carlára, a barátnőmre, sem pedig a szüleimre, akiket tényleg nagyon szerettem, akkor megengedhetek magamnak egy kis reményt.
És bejött! A szarvast legközelebb már úgy láttam, hogy boldogan kortyolgat az éltető édesvízből, ami egy folyóból árad. A folyó a hegy lábánál volt, legalább egy kilométert gyalogoltam bent a dzsungelben, de megérte! És ugyanakkor örültem, hogy nem volt nálam éppen akkor egy nyilvessző, amikor a szarvast először megláttam. Valamilyen szinten neki köszönhetem az életemet, olyan, mint valami mentőangyal, szárnyak nélkül.
Úgy vetettem be magam a vízbe, mint aki még életében nem ivott. És rájöttem egy fontos dologra, amire New Yorkban az ember soha nem jön rá: az édesvíz finom! Vagy egy liter vizet becsápolhattam, mire megtelt a gyomrom. Lihegtem, majd leültem a partra. A szarvas még mindig mellettem ivott, nem menekült el. Arra gondoltam, hogy olvas a gondolataimban. Mint mikor a kutya megérzi, hogy az ember fél tőle.
A szarvas felém nézett, majd amikor látta, nem akarom bántani, ismét inni kezdett. Neki nagyobb a gyomra mint az enyém - gondoltam.
Ekkor valami furát sodort a víz a lábam elé. Alig hittem a szememnek, de aztán rájöttem: berugok és egy lakatlan szigeten ébredek, ami talán a mennyország is lehetne, ha nem lennék bűnös lélek, el is hinném magamban, hogy ez a mennyország, de ami a lényeg: itt mi a lerhetetlen?
Egy újságpapír volt. Kiemeltem, és kiterítettem egy kőre. Vizes volt, és ázott, de el lehetett olvasni a cikkeket rajta.
- Hát ez nagyszerű hotel, kedves Smith. Ugyan az ellátás csak félpanziós, de ingyen újságot kapunk minden reggel. Ez igen. - elkezdtem olvasgatni.
Volt egy cikk valami tengeralattjáróról, ami nem igazán érdekelt. Aztán a bűnügyek rovatnál megakadt a szemem. A cikknek ez volt a címe: LECSUKTÁK AZ ERŐSZAKOS RENDŐRT. Alatta: Byron Adams hadnagy egyetlen mozdulattal ölte meg az éjszakai randalírozót.
Meglepődtem volna? Dehogy. Inkább innentől kezdve biztos voltam benne, hogy álmodom. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Szélsebesen olvasni kezdtem a cikket, amennyire az ázott papírból ki lehetett venni a sunyi betűket, de néhány mondatot - kulcsmondatot - kivettem.
…Ma kezdődik annak a rendőrnek a tárgyalása, aki két nappal ezelőtt egyetlen jól irányzott ütéssel kivégezte Ryan Lockstonet…. …Természetesen megfosztották a tisztségétől, már csak az a kérdés, életfogytiglani börtönre ítélik-e… …A fiú barátai nem tudják mivel magyarázni az esetet…
A mondatok nagyrésze elfolyt. Tehát megkapta. - gondoltam, és aztán észbekaptam: egy lakatlan szigeten vagyok, egy bulvárújságot olvasok és közbe meghaltam! Bevágódtam a vízbe. Ha lett volna ott valaki, biztos nem számít rá. De csak a szarvas volt, aki nyugodtan iszogatott tovább. Amikor kikecmeregtem a vízből, ismét ránéztem az újságra.
- Huszon öt éves volt Ryan, amikor utólérte a halál a rendőri brutalitás képében - olvastam. Szinte elkönyveltem magam elmebetegnek, megfogtam az újságot, és egyetlen mozduattal kettétéptem.
- Elmebeteg vagyok. A valóságban biztos egy sárga házban drogoztatnak, és ezért képzelem ezt. Tudsz erre valamit mondani? - kérdeztem. Először azt sem tudtam, hogy kinek beszélek, de aztán a szarvas felé fordultam. Legalább meghallgat.
- Szerinted én elmebeteg vagyok? Mert szerintem igen! - ezt már ordítottam, és a szarvas ijedten beszökellt az erdőbe.
- Hé, várj, ne menj el! - mondtam, de hiába. Úgysem érti meg. Dühös voltam. Rettentően dühös. A szemeimmel ismét az újságot kerestem, de az már nem volt ott. Talán elsodorta a folyó, de azon sem lepődtem volna meg, ha egyszerűen eltűnik. Elvégre itt minden megtörténhet.

3 - Krisztus folyó

Halott vagyok.
Ez a gondolat kattogott a fejemben. Elképzeltem ahogy Carla, Tom és a többiek ott állnak a sírom fölött, és szép igéket mondanak nekem. A gondolattól könnybe lábadt a szemem. Kilenc éves korom óta nem sírtam, de úgy gondoltam, a saját halálom a legmegfelelőbb erre. Talán ez egoizmus?
A folyó mentén lépkedtem tovább, és néha felfigyeltem a pisztrángokra, amint felfelé úsznak, a vízesés és a forrás felé. (Fura, de a vízesést nem találtam szépnek. Olyan érzésem volt, mintha a tenger látványa kitépte volna belőlem a szépérzéket).
- Egyszer megtanulok… - halászni, mondtam volna, de eszembe jutott a szarvas. Azt hittem, ha minden állatnak beszólok, hogy meg akarom őt enni, akkor a természet meg fog bosszulni. Akármilyen túlvilági természet legyen is ez.
Tehát csak néztem a halakat, és arra gondoltam, hogy de jól esne egy kupica pálinka vagy egy feles whisky. Vagy egy liter.
- Egy kibaszott alkoholista vagyok - mondtam magamnak. Azt hittem valami túlvilági erő késztet majd arra, hgy válaszoljak magamnak, vagy majd az Isten hangja válaszol nekem, de sajnos egyik sem történt meg.
Helyette viszont láttam egy táblát. Kis fatábla volt, de volt valami fura benne, amiért egyre csak szaporázni kezdtem a lépteimet. Kicsit nehezen esett le, hogy miért érdekel ennyire egy darab fa, de aztán eszembe jutott: ember alkotta. És ha ember alkotta, akkor lehet, hogy az alkotó még mindig él. Talán a közelben.
Szinte futottam. Hallottam, amint halak csobbannak mellettem, hallottam, ahogy kicsiny emlősök rejtőznek el a folyó menti bokrokban. Félnek tőlem…
Eljutottam a tábláig. Korhadt volt, de a rajta lévő fekete tintával írt betűk jól olvashatóak voltak. A felirat ez volt: KRISZTUS FOLYÓ. Alatta, kicsit kisebb betűkkel: Ne etesd a halakat!. Alá volt rajzolva egy meglehetősen groteszk pisztráng képe. Kicsit horrorfilmbe illő volt.
- Hát ezt nem értem. De nem is akarom - mondtam magamban. Titkon azt reméltem, hogy valaki meghallja és segít egy kicsit. És először éreztem úgy ez alatt a pár nap alatt, amíg éheztem-szomjaztam-fáradtam: valamiÉRT vagyok itt. Valami célom van, és talán ha megcsináltam, akkor visszamehetek, hogy szétverjem Adams hadnagy fejét aztán pedig szeretkezzek Carlával. Kicsit feldobódtam.
- Krisztus folyó. - mondtam. Senki nem hallott.

4 - Aki etette a halakat.

Még mindig ott kattogott a fejemben a gondolat, miszerint halott vagyok. Egy nap telt el azóta, hogy Krisztus folyónál jártam, és azt gondoltam, hogy vissza kell mennem. Nem tudom, mi súghatta ezt, de annyira erős volt a késztetés, mint még soha. Még a piálás is kiment a fejemből, sőt még Carla is.
Irányvonalakat rajzoltam a kókuszkupac mellé. Megpróbáltam a dzsungelben légvonalban közlekedni, és úgy határoltam be. Egy nyíl mutatott a Krisztus Folyó tábla felé, és egyenlőre egy a hegy felé, és egy oda, ahonnan a kókuszdiókat szedtem. Nem volt messze, de legalább tájékozódási pontnak jó lesz.
Újabb két órát szarakodtam azzal, hogy egy kővel feltörjem a kókuszdió héját. Ugyan nem került tudatomba, de iszonyatosan legyengültem az elmúlt napokban. Annyit sem ettem naponta, mint egy aranyhörcsög, és azt is csak kókuszdiót. Nem tudtam, mennyi kalória van a kókuszban, de úgy éreztem, kezdek hízni. Vagy inkább puffadni? Mint a sörhas, csak kókuszban?
Egy adag kókusz elfogyasztása után felkerekedtem, hogy elmenjek a folyó felé. Nem az eddigi nyilat követtem, hanem egy kicsit a hegy felé, kicsit beljebb indultam el. Ugyan olyan minőségű volt az útvonal: dzsungel, egy-két szarvas (az előző szarvast nem láttam, pedig reméltem, hogy megkeres), láttam messziről egy jaguárt is, meg pár nyulat.
- Elég torz egy élővilág - mondtam.
Valamire felfigyeltem. Rodhadt szag. Eddig nem tudtam megkülönböztetni a szagokat - talán ezen a szigeten nem is fontos. - de ez megcsapott. Az egyik szikla mögül terjedt, és amikor odanéztem, elfogott az undor. Úgy tíz deka kókuszbelet hánytam ki. Furán fehérlett.
Egy hulla volt, olyan állapotban, amilyet még nem is mertem elképzelni. Csontváz volt vémi elkorhadt bőrrel a mellkasán, a koponyája át volt szúrva egy karóval, amire egy táblát kötöztek. A táblán ez állt: Mondtam, hogy ne etesd a halakat. Aláírás: Krisztus lovagja.
Elgondolkodtam, hogy aki ilyen brutálisan öl, hogy meri magát Krisztus lovagájnak nevezni… A hulla mellett volt egy úrna. Szürke volt, és kancsó alakú. Kiborult, és kiömlött belőle a hamu - egy ember hamvai. Talán a csontváz egyik rokonáé.
Eszembe jutott, hogy Indiában a holttestek hamvait a Gangesbe szórják. Ezt értheti a kedves „Krisztus lovagja” barátunk haletetésnek.
- Súlyos vallásellenes figura lehet. - mondtam. Néha beszélnem kellett. Valaki mesélte, hogy egyszer egy embert kitettek egy szigetre, és elfelejtett beszélni. Ha nem találok valami emberfélét, akkor megboldonulok, és én sem tudok majd. De kezdtem komolyan hinni abban, hogy ezen a szigeten emberek is élnek. Mármint Krisztus lovagján kívül. De mindenekelőtt el kellett mennem vadászni. Négy napja nem ettem húst.

5 - Vadászat

Na, ez volt a legnehezebb dolog, amit életemben átéltem. A fegyver természetesen a csontvázból kivett karó volt (aminek elég rothadt szaga volt, de megteszi), a préda pedig… egy szarvas.
Ivott. Reméltem, hogy nem az a szarvas volt, akivel összebarátkoztam, de ha ő, akkor így nemes szolgálatot tehet a legjobb barátjának. A karó nehéz volt, de még meglévő erőmmel mozdulatlanul tartottam a vállamon. Egy lendítés, egy kis erőbedobás, és a nehéz karó máris a szarvas felé szállt.
Nem talál. Először ezt gondoltam. Az ember hajlamos a pesszimizmusra, amikor egy lakatlan szigeten van egyedül, és egy Krisztus lovagja nevű fanatikus gyilkossal.
De eltaláltam! Úgy hullott a földre, mint egy száraz füge. A karó beleszögelte a földbe, kicsit vonított, de aztán elcsitult.
- Ne haragudj, de ennem kell - mondtam, holmi busmant utánozva, aki imát mond az állatoknak. Kihúztam a karót, és vonszolni kezdtem az egyméteres dögöt. Fiatal példány volt, szerencsémre.
Két dolog volt kurva nehéz ezután: Tüzet csiholni és „y”-alakú fát találni.
A szarvas négy lábát egy erős kővel sikerült lezúznom (erre jobb szó nincs), a tüzet pedig másfél óra alatt csiholtam két fadarabal és száraz fűvel. A végén igazi tábortűzként égett, körbehordtam téglanagyságú kövekkel, amiket a tengerparton találtam. Az y-alakú fákat annál a kókuszpálmánál találtam, ahonnan először hoztam a diót.
Eszembe jutottak érdekes dolgok: Például az, hogy egy repülőről meglátják a tüzet, és értem jönnek. Akartam csinálni egy SOS feliratot kövekből a partra, de már fáradt voltam. Aztán eszembe jutott a kevésbé pozitívnak mondható dolog: Mi van, ha a Krisztus lovagja látja meg a tüzet? Aztán inkább letettem az ezirányú gondolkodásról. Éhes voltam.
Két szarvaslábat ettem meg, mielőtt elaludtam.

6 - Menekült.

Az utolsó dolog, amin meglepődtem „másvilági” utazásom során az a menekült megjelenése volt. A vadászat után két nappal történt. Arra ébredtem, hogy valami motoszkál a kókuszdióim körül.
Nem felriadtam, hanem óvatosan, lassan kinyitottam a szemem. Láttam, hogy egy meglehetősen sovány ember kajál a szarvashúsból és a kókuszdióból. A hús romlott volt, de őt nem érdekelte, bizonyára éhes volt. Úgy falta, mint egy etióp.
Fekete nadrágot és pólót viselt, úgy nézett ki mint egy sötét nagyal, legalábbi ez jutott legelőször eszembe róla.
- Hé, te! - szóltam neki, mire hátrarettent. Két métert hátrált, aztán motyogni kezdett.
- Nem… Nem akartam semmit… Maga a Krisztus lovagja? Maga az? - kérdezte ijedten, mire én fölálltam, és nyugalomra intettem.
- Nem. Én Ryan vagyok. Ha már így kérded, nem tudom hogy kerültem ide.
- Nem kérdeztem ilyesmit. - mondta, még mindig teljesen elkerekedett szemekkel - Csak azt kérdeztem, hogy maga a gyilkos, aki itt mászkál? Maga a Sátán?
Még mindig felfelé emelt ujjakkal közeledtem felé.
- Nyugodj már meg. Nem öltem meg senkit. Engem öltek meg.
- Hazudsz, kutya! - ordította, majd hirtelen a karó felé vetődött. Előre láttam, hogy mit akar csinálni, ezért ugyan abban a pillanatban én is vetődtem. Egy pillanatra megállt az idő. Mindkettőnk keze egyszerre ért a karóhoz, és mindeketten húzni kezdtük. Erősebb voltam, ő láthatólag sem volt a toppon erőnlétben.
Úgy tartottam felé a karót, mint egy pikát.
- Most pedig megnyugszol. - mondtam nyugodt hangon. Ő letérdelt. - Én Ryan vagyok. Téged hogy hívnak?
- Sean. - mondta. Még mindig reszketett. Talán tényleg elhitte magának azt, hogy én vagyok a kurva Krisztus lovagja.
- Remek. Sean, üdvözöllek. Ha leteszem a karót, nem fogod felkapni és leszúrni vele engem?
Sean csóválta a fejét. Ahogy elnéztem, olyan csontsovány volt, hogy el sem bírta volna. De ezt nem tettem szóvá. Próbálkozzon csak!
Letettem a karót, puha koppanással esett a homokba. Nyújtottam a kezem. Még mindig térden volt a férfi, és egy pillanatra azt hitem, bevizelt. De csak a nadrágja oldala volt kicsit vizes. Nem reagált a kezemre.
- Tudod, mifelénk ezt kézfogásnak hívják. Tudsz kezet fogni? - kérdeztem. Sean sokkot kapott.
- Tudok - mondta, és kezet fogtunk.

7 - A menekült története

Az első két órában alig beszélt Sean. Nem vagyok pszihiáter, sem semmilyen orvos, ezért nem tudtam, hogy mit lehetne kezdeni vele. Elmentem friss kókuszdióért (az eddigieket a tengerbe dobáltam), felnyitottam immáron könnyen - a karóval, és adtam neki. Mohón befalta, ugyan ezt csinálta még további kettővel.
- Honnan jöttél? - kérdeztem, de ő nem felelt. A trauma, amin átesett, fogalmam sincs, hogy mekkora, de nem lehet kicsi. Talán valami történt vele előző életében, amikor még nem itt élt, hanem a saját világában.
- Tudsz valamit arról, hogy ki ez a lovag? - erre a kérdésre sem felelt semmit, de aztán eszembe jutott: ha tudna valamit is a lovagról, akkor nem hitte volna azt, hogy én vagyok az. Tehát van egy ember, aki ugyan úgy idekeveredett, mint én.
- Figyelj - kezdtem, arca felé, szegeződött - csinálok egy SOS feliratott kövekből. Ha van kedved, akkor segíthetsz. Meg persze erőd. - elindultam egyedül, mire ő utánamkiáltott.
- Semmi értelme. Erre nem jön senki. - mondta.
- Miért? Mit tudsz, amit én nem? - végre úgy éreztem, megoszthatjuk a tudásunkat. Én adok neki kaját (végtére is elég esetlennek tűnt e téren), ő pedig ad nekem információt, talán azt, hogy semmi remény nincs. Nem érdekelt.
- Ez egy másik világ. Ez… Nincs rá szó.
- Másvilág? Menny? - kérdeztem, de ugyan úgy poklot is mondhattam volna. És persze a mennyországban aligha vannak Krisztus lovagjai, akik hindukat gyilkolnak.
- Ez a világ szerintem valahol a Menny és a Pokol között van. Egy éve vagyok itt,de csak eddig jutottam. Nem tudok többet.
Leültem vele szemben. Rémültnek tűnt. Mintha évek óta nyomasztaná valami.
- És honnan jöttél? Milyen volt a világod azelőtt?
- Menekültem. - mondta alig hallhatóan.
- Honnan? Honnan menekültél?
- Háborúból.
- Elmeséled? - kérdeztem. Azt hittem, nemet mond, de sóhajtott, majd beszélt. Egész pontosan elmesélte a történetét. Minden egyes szó érthető volt, és magától érthetődő, pedig - legalábbis azt hiszem - vagy egy másik Földről, vagy a jövőből jött.
Azt mondta, amikor ő „átjött”, akkor már javában dúlt a harmadik világháború. Az oroszok fölényben voltak (mert ki ellen háborúzna Amerika, ha nem Oroszországgal?), és bombázták az Egyesült Államokat. Kevés katona volt, ezért minden 18 év fölötti férfi behívót kapott, és kötelező jelleggel be kellett vonulnia a seregbe. Ő persze ellenkezett, és egy mozgalom (Ő L:A:S:T-nak hívta, és így írta le, kettőspontokkal a betűk között, én hippiknek hívnám őket) segített neki megszökni. De a mozgalmat felszámolta a CIA, és elkapták a résztvevőket. Őt is. A legutolsó, amire emlékezett az az, hogy puskatussal tarkónvágták.
Persze. Pont tarkón… Érdekes világ.
- Nálatok milyen a politikai helyzet? - kérdezte. Nagy vonalakban elmeséltem neki az iraki háborút és Montenegró különválását, a kubai kommunizmust és Bush elnököt. Ő azt mondta nem emlékszik semmiféle Bushra. Clintonra emlékezett. Meg Reaganre. De az ő világukban nem volt szinész.
- Szerinted miért vagyunk itt? - kérdeztem. Ő már egy éve volt itt, azt hittem, rájött valamire, amire én még nem ez alatt a pár nap alatt.
- Küldetésünk van.
- Azt én is tudom. Érzem. De mi? És köze van a Krisztus lovagjához? Szerinted?
- A küldetést nem itt kapjuk. A hegyen - mondta, és felmutatott a sziget közepén magasodó monstrumra. - De most aludnom kéne. Álmos vagyok.
Intettem, hogy aludjon csak. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi lehet az a rohadt fontos küldetés, amiért a jóisten erre a kicsiny világra száműzött minket. És érdekelt a lovag kiléte is.
- Még valami! - szóltam. Felnézett. - Hogy hívták azt, aki megütött, mielőtt idejöttél?
- Azt hiszem valami Anthons ügynök. CIA-s. De nem emlékszem
- Adams? - kérdeztem. Feszélyezett, hogy lehetséges egybeesést találok.
- Lehet. Nem tudom. Aludnék - mondta. Hamar elaludt.

8 - Olymposz

Sok nap telt el, mire úgy döntöttünk, felmegyünk a hegyre a küldetésünkhöz. Sean szerint itt furán telt az idő (amikor ezt mondta, tűnődve az órámra pillantottam), ezért ráérünk. Ha az a feladatunk, amire mindketten gondolunk (mármint a világ megmentése), akkor is ráér: van még idő.
A két hét alatt számtalan szarvast ejtettünk el, és sütöttünk meg a tűz fölött. Kitaláltunk egy módszert, hogy gyorsabban gyújtsunk tüzet: találtunk köveket, amikkel szikrákat pattintottunk. A hegy lábánál lehetett gyűjteni, ott voltak szép számmal.
Sean egyik reggel agyonnyomott egy rákot. A lábaiból úgy ettük ki a húst, mint azt egy filmben láttam: egyszerűen kiszívtuk. Találtunk bogyókat, amitől be lehetett rugni. Furán hangzik, hogy egy lakatlan szigeten is élvezhettem az alkohol hatását, de Sean megtanított erre is. Az előérzetem, miszerint nem éppen talpraesett újdonsült barátom, szertefoszlani látszott.
Halásztunk. Nem a folyóból, a tengerből. Eleinte a karóval, azután később már kihegyezett fákkal is. (A fákat kövekkel hegyeztük.)
És két hét után döntöttünk úgy, hogy felmegyünk. Nem önszántunkból, hívtak minket, legalábbis én ezt gondoltam. Azon a reggelen gomolygó füstfelhőt pillantottam meg a hegy közepétől indulva egészen fel a felhőkig. Valaki tüzet gyújtott a hegy lábánál.
- Mi van, ha a Krisztus lovagja? - kérdezte Sean. Bevallom, bennem is felötlött a kérdés, de valahogy éreztem, hogy nem így van. Az a valaki ott nem a lovag. A lovag túl primitív. Bár, tud írni ez igaz.
- Akkor megszívtuk. - mondtam. Az utóbbi héten kerültem a kacifántos válaszokat. Sean ellenben nem: ő kieszelt volna már most egy tervet, például azt, hogy vigyük magunkkal a karót. Eszméletlennek (és persze értelmetlennek) tartottam azt, hogy egy olyasvalakitől félünk, aki talán már rég meghalt.
Persze ezt én is tudtam, hogy nem igaz, de jó volt abban hinni, hogy senki nem állja majd utunkat.
Elindultunk a második rajzolt nyilam irányába, ami egyenesen a hegy felé mutatott.
- Arra láttam egy feljárót - mondta Sean, és kicsit a nyiltól balra mutatott. - Ott könnyebb felmenni. Lankás. A többi rész meredek.
- Te vagy itt régebben. Te vagy a főnök. - mondtam, és elindultunk arra, amerre mutatott. Nem volt hosszú az út, vagy talán el voltam szállva a részegítő bogyók utóhatásától, mindenesetre úgy tűnt, hogy hamar ott vagyunk. Egy lankás feljáró volt, még fákba is lehetett kapaszkodni, ha netalántán összeesnénk. Egy tábla állt az ösvény mellett.
Olymposz feljáró - ez állt rajta.
- Ez meg mi a franc? - kérdeztem. - Jézus folyó, Olümposz feljáró?
- Krisztus folyó - javított ki Sean. Majd mielőtt szólhattam volna, folytatta: - Te nem gondoltál már arra, hogy valamiképpen minden vallásnak igaza lehet? Hogy az összeset ötvözni kell a teljes igazság megismeréséhez? Kezdve a világ teremtésén át…
- Hé álljunk meg - vágtam közbe. - Először is nincs kedvem vallásokról filozofálgatni. Másodszor is ne felejtsd el, hogy nem vagyunk igazi halottak, különben itt sok ember lenne, akik halottak. És nem tudnánk még egyszer meghalni akkor sem, ha a Krisztus lovagja kinyírna minket. - Sean később elismerte, ebben lehet valami - De mi félünk mert érezzük a küldetést és azt, hogy ahol mi vagyunk, az nem az örökélet, és nem is a pokol.
- De lehet a pokol. Arra ítéltettünk, hogy állandóan féljünk - mondta. Csendes volt, alig hallottam, de meghallottam, mert igaza volt. Ez tényleg lehet a pokol. Végül ő maga cáfolta meg.
- Vagy mégsem. Ha a pokol lenne, egyedül kellene félnünk. - és ebben is igaza lehet. Végtére is, Sean sokkal okosabb ember volt nálam, vagy csak nem itta szét az agyát, nem tudom. De bármi küldetést kapunk akár a jóistentől, csak ő lesz kettőnk közül elég rátermett. Kezdett elfogyni az önbizalmam. Jól esett volna egy kevés abból a bogyóból.
Elindultunk felfelé az Olymposz feljárón. Egyszer sem néztünk vissza.

9 - A tábortűz felé.

Eszembe jutott, hogy miért döntöttünk úgy, hogy felmegyünk ezen a szűk ösvényen egy rohadt magas hegyre. Nem a mi döntésünk volt, valaki szólt, hogy ezt tegyük.
Nem ember volt, persze. És nem is igazi hang. Valami, amit egy hetedik érzékkel lehet felfogni, valami, ami a szívünket szólítja meg. Nincs más magyarázat, különben nem is mernénk szembeszállni a Krisztus lovagjával.
Szakadatlanul néztük a tábortüzet, amit előzetes célnak tekintettünk, mielőtt a hegy tetejét neveznénk ki végpontnak. A tábortűznél akartunk megpihenni, és - ez tűnt ésszerűnek. Tényleg nagyon keskeny volt az ösvény, amit valaki Olymposz feljárónak nevezett el, és olyan meredek volt, hogy nem tudtunk volna még csak leülni sem. Az első száz méter után már olyan volt az út, hogy sziklákba, és fák kiálló gyökereibe kapaszkodva tudtunk csak mászni.
Találtunk még egy csontvázat. Ezt is karóval ölték meg, de elég brutálisan: a lábába szúrták a karót, és hagyták elpusztulni. Valósággal a földbe szögezték. A nyakában egy kendő lógott, az elkopott betűk nehezen kiolvasható szavakat formáltak.
Add fel a küldetést. Ez állt rajta. Alárás: Krisztus lovagja.
- Meg is lepődtem volna, ha a Mikulás írta - mondtam, és tovább indultunk. A csontváz oszladozó szaga hamar elmúlt, helyét a pernye és parázs fojtogató illata vette át. Közel jártunk a tűzhöz.

10 - Jézus I.

Egy órába sem telt, és máris megmásztuk félig a hegyet. Nagyon messze volt, ezért az jutott eszembe, hogy lehet, hogy megint transzba estem, és élőhalottként jártam felfelé az utat, mialatt nem tudtam magamról. Legalább hét kilométert kellett volna gyalogolni felfelé, és ennyi idő alatt ez nem lehetséges. Persze, lehet, hogy az időérzékem romlott el.
Felértünk tehát. A tűz fél méter magas volt, és már méterekről éreztük hívogató melegét és fényét. A tűz mellé két farönk volt ledobva széknek, és az egyiken ott kuporgott egy öregember.
Csuklyát viselt, és köpenyt, nem láthattuk sem a testalkatát, sem az arcát. Hosszú szakálla volt, kilógott a csuha alól. Sean összerezzent, szerintem azt gondolta, hogy a lovag álruhában, de én valahogy éreztem, hogy nem. Azon sem lepődtem volna meg, ha ez az ember hívott volna minket ide.
- Üljetek le nyugodtan - mondta az ismeretlen, és a mellette elfekvő farönkre mutatott.
Nem szóltunk egy szót sem, leültünk a kérges fákra. Elbaszott kényelmetlen volt.
- Mi járatban vagytok? - kérdezte az öreg. Olyan kísérteties kisugárzása volt, hogy nem is mertünk szóni semmit. Puszta jelenléte lebénított minket. Nem láttam biztosan, de mintha a feje felett fény lett volna. Eleinte őrültnek hittem magam, de aztán rájöttem: egy hatalmas hegyet mászok meg, mert hív valami belső hang, és itt semmi nem lehetetlen.
- Hát, azt mi sem tudjuk. Valahogyan ide kerültünk, és…
- És úgy éreztétek, hogy fel kell mennetek a hegyre? - vágott a szavamba a szakállas ember. Kedves, nyugodt hangja volt. Áradt belőle a jó. Ekkorra már biztosak voltunk benne, hogy ez az ember nem a Krisztus lovagja álnevű gyilkos.
- Úgy - válaszoltuk egszerre.
- Emberek. Csak ezen a szigeten érzik meg az igazságot. - mondta az öreg. Idegesítően titokzatossá vált egy pillanat alatt.
- Az igazságot? - kérdeztem. - Azt hiszem, inkább ez a sziget tűnik álomnak.
- Vagy talán eltévedtél a saját képzeletedben. - mondta. - Nem hallgattál Istenre, amikor kellett volna, csak tengődtél a világodban.
- Ki vagy te? - kérdezte Sean.
- Én ki vagyok? Talán inkább te ki vagy? - kérdezte az öreg.
- Én Sean vagyok, ő pedig…
- Nem azt kérdeztem, hogy mi a nevetek, azt tudom. Kik vagytok valójában? - hangja elhalkult a mondat végén. Aztán folytatta: - Nem akartatok hallgatni, és ide jutottatok.
- Jézus. - mondta Sean. Nekem is eszembe jutott, de azt gondoltam, nem adhatok mindent a hangra, ami talán csak az elmémben létezik. Rájöttem én is: Jézus Krisztus állt előttünk. A megváltó, a messiás.
- Te már hallod a hangot - mondta. - Én vagyok Jézus Krisztus. De úgy neveztek, ahogy tetszik. Nem ragaszkodom a nevemhez.
- Ez meg milyen baromság? - kérdeztem. - Ha tényleg te vagy Jézus, miért nem vagy az Atyaisten jobbján, ahogy mondják?
- Ki mondja? - rövid kérdése lényegretörő volt. Holmi földi források mondják, és senki más.
- A Biblia, papok, rabbik, szektások, mindenki.
- Ezek nem eredeti források - mondta Jézus. Felemelte tekintetét, először nézhettünk a szemébe. Kietlen volt. Erre nincs jobb szó.
- Akkor mi számít eredetinek? - kérdezte Sean. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltunk Jézusnál, de mindenképpen órákon át. És eszünkbe sem jutott, hogy midez őrültség. Hogy felmentünk az olymposz feléig, és Jézus Krisztussal beszélgetünk, aki meghalt az emberek bűneiért. De már ebbe sem voltam biztos.

11 - Jézus II.

- Mérvadó források az érzelmeid. Valódi források a gondolataid. - mondta.
- Nem értem. De mindegy. Akkor a Biblia micsoda? - kérdeztem.
- Nem úgy nézel ki, mint aki olvasta a Bibliát. - válaszolta Jézus. - De elmondom, ha érdekel. A Biblia eszköz, hogy megismerd Istent. Eszköz, hogy elfogadd azt, hogy van Isten, elhidd a csodáit, és elhidd azt, hogy mindenható. Az, hogy ehhez milyen formáció kellett, milyen eszköz, azt már emberek találták ki.
- Tehát a Biblia hazugság?
- Az élet hazugság? - kérdezte. Pár másodpercre lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy ez az ember, aki Jézusnak hívja magát, iszonyatosan elvont bölcs. Túl sokat gondolkodik és keveset cselekszik.
- A Biblia kompatíbilis az élettel. Ugyan olyan a súlya. Olyan dolgok vannak benne, amik a te életedben lehetségesek. Mindenkinek van egy Bibliája, nem igaz?
Mosolygott. Most először a szeme kietlenből élettel telivé változott. Ugyan fogalmam sem volt, hogy miről beszél, és jól esett volna egy ital vagy egy pár abból a fantasztikus hatású részegítő bogyóból, de azért figyeltem rá. Seant jobban érdekelte, ő lélegzetvisszafojtva figyelte az öreg szavait.
- A Bibliában olyan dolgok vannak írva, amit a világon élő emberek elhisznek. Ezáltal elfogadják Isten létét. - ez szerintem arra volt jó, hogy leegyszerűsítse az eszmefuttatását az én nyelvemre. Nem sikerült.
- De sokan mégsem hisznek benne - mondta Sean.
- Az emberek változnak. A világ pedig magára maradt. Egyébként kétféle ember van: aki hívő, és aki majd az lesz. A pokolban már mindenki Istenhez könyörögne, ha tudna.
- Létezik pokol? - kérdezte Sean. - Mert én arra gondoltam, hogy ez a hely valahol a pokol és a menny között van félúton. Ide kerülnek azok, akik sehova nem jók.
Jézus egy darabig a tűzet nézte. Arcán fura fények cikáztak.
- Tudod, a pokol és a menny nem olyan, mint ez a hely. A pokol nem egy hely, inkább egy állapot, egy fogalom. Minthogy az emberi lét sem ugyan olyan már a halál után.
- Erről tudnék mesélni, de szerintem mindenki, aki ezen a szigeten járt. - mondtam.
- Te nem haltál meg, Ryan. Te most születtél meg a valóság számára. - felelte Jézus.
- Nem értem. - mintha ezt már mondtam volna. De nem érdekelt hogy egy elvont fazon mit gondol rólam. Talán értetlen vagyok, igen.
- Azt hiszem, amikor felértek a hegy tetejére, mindent megtudtok ezzel kapcsolatban. A ti célotok a valóság megismerése. Ezt nevezitek ti küldetésnek, ezért vagytok itt.
- Te hívtál? - kérdezte Sean.
- Nem. Én mutattam az utat a tűzzel.
- Ha engem kérdeztek - kezdtem. Mindketten rámnéztek - Én inkább maradtam volna a saját világomban, és még bevertem volna Adams száját. De ez a szubjektív véleményem, valakinek fontos a valóság, nekem nem. Csak az érzet számít. Amire ki akarok lyukadni: miért mi vagyunk itt? Miért nem valami filozófus?
- Előbb-utóbb mindenki ide kerül. - mondta Jézus.
- Szóval ez a másvilág? - kérdeztem.
- Nem. Ez a valóság. Amiben te éltél, az a másvilág.
Most születtél meg a valóság számára. Ez a mondat járt a fejemben. Nem tudtam kiverni a fejemből, ha mindez igaz, akkor hol vannak Carla csókjai, és hol van minden földi jó? Ennyire nem számít semmi?
- Azt hiszem én értem. - mondta Sean. Az első ötletem az volt hogy lelököm a hegyről és megkeresem a Krisztus lovagját, hogy megölessem magam vele. Elegem volt ebből a szarságból. Sean folytatta.
- Mindegyikünknek van egy világa, ahol Istenek lehetünk, ha akarunk. Egy kicsi hittel hegyeket mozgathatunk, többel pedig jót tehetünk, és széppé tehetjük a világunkat. A lényeg, hogy úgy kell bánnunk a világunkkal, ahogy azt akarjuk, hogy Isten - az igazi - bánjon velünk, amikor majd megüdvözülünk.
- Majdnem. - mondta Jézus. A fejem belefájdult. Amikor két elvont fazon találkozik, az szörnyű tud lenni. - Ismered azt, hogy Solus Gratia? Egyedül a kegyelem.
Sean egy darabig töprengett. Aztán válaszolt. Én már majdnem elaludtam, ők meg úgy tettek, mintha ott sem lennék.
- Fordítva. - mondta Sean. - Azt NE tegyük a világunkkal, amit NEM szeretnénk, hogy Isten velünk tegyen.
Jézus csóválta a fejét. Nem beszélt többet erről.
Én rájöttem, miért lettem érdektelen a témában: megszűnt a hang. Seanban viszont felerősödött. Ezért volt olyan aktív. Lehet - bár hülyeségnek tűnik - hogy megsértettem a hangot valamikor, mondjuk azzal, hogy nem érdekel a valóság. Nem tudom.

12 - Jézus III.

- Te meghaltál a bűneinkért? - kérdezte Sean.
- Hát nem látod, hogy élek? Fogalmazzunk úgy, hogy én szenvedtem minden olyan dologért, amit megbántak az emberek. De nem haltam meg. Eredendően halhatalan vagyok.
- Hasznos képesség. Szükségünk lesz rád a Krisztus lovagja ellen. - mondtam. Röhögtem, de ők nem tartottak velem. De szerintem jó volt, na.
- Ki a Krisztus lovagja? - kérdezte Sean. Újabb komoly kérdés…
- Bonyolult. Mondjuk úgy, hogy a hibák, amiket emberek teremtettek.
- Maga a bűn? A Sátán? Én mindig azt hittem - Erre én is emlékeztem, Sean egy szóval jellemezte a lovagot és a Sátánt, amikor azt hitte, hogy én vagyok az. Szigetes napjaim egyik legfényesebbike volt.
- A Sátánt nem ember teremtette. A lovagot az emberekben felgyülemlő gonosz, amiért én szenvedtem. Az emberekben lévő megbánt rossz keltette életre. - Jézus nyugtalanabb lett. Mocorgott.
- Le tudjuk győzni? - kérdeztem.
- Ti nem. Csak kétféleképpen lehet legyőzni. Az egyik, hogy mindenki születésétől fogva semmi rosszat nem csinál. Semmi rosszat nem tesz a világában.
- Tehát mindenki a mennybe kerül.
- Igen. A másik… A másik a katasztrófa.
- Azt hiszem, tudom, mi az - mondtam. És tényleg eszembe jutott. Talán ismét megtalált a hang? - Ha senki nem bán meg semmit. - mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Ezek elég nehéz opciók - mondta Sean. - Nem lehetne lecsapni egy bunkósbottal? - kérdezte. Mosolygott, de nem látszott jókedvűnek.
- Miért akarjátok minden áron legyőzni? Ide nem jön fel.
- Nem hinném, hogy egész életemben itt akarok maradni. - mondtam.
- Miért Krisztus lovagja? - Sean váltott témát. Láthatóan letett róla, hogy legyőzzük. De tulajdonképpen nem is akartam. A Hang akarta, az az kibaszott hang!
- Mert megváltónak képzeli magát. Azt hiszi, ő az egyensúly jó és rossz között. Ha ti is ezt hiszitek, pokolra juttok. Előre mondom, vigyázzatok ott fent! Nem a teremtőt találjátok ott. Hanem az ördögöt. A Gonoszt. - mondta Jézus. Rémültnek tűnt. Azt gondoltam, ő is oda ment valamikor, és legyőzték. Vagy egyszerűen megfutamodott.

13 - A hegy teteje felé.

Ugyan az időérzékem tropa volt, mégis azt hiszem, úgy este tíz óra lehetett, amikor abbahagytuk a beszélgetést. Hosszasan elnyúlt, és végül úgy aludtunk el, mintha elájultunk volna. Amikor felkeltem, akkor vettem észre, hogy nem ettem és nem is ittam, és nem is érzem szükségét. Felültem, és körülnéztem. Jézus eltűnt, a hamu - ami a tűzről árulkodott - ottmaradt.
Az járt a fejemben, amit tegnap mondott. Hogy ott fent a gonoszt fogjuk találni. Ismét fel akartam menni a hegyre, tehát a hang visszatért. Vajon maga a kísértés hangja ez?
Sean fél órával később kelt fel (ha az időérzékem nem csal), és egyből a leg-nem-fontosabb kérdést tette fel, ami nekem eszembe juthatott volna:
- Hol van Jézus?
Mintha nem lenne tök mindegy. Menjen, ne is lássuk többet.
- Nem tudom - mondtam.
- Menjünk tovább? Akarunk mi találkozni a gonosszal?
- Nem. Menjünk vissza, és ölessük meg magunkat a lovaggal. Pesze hogy akarjuk. Vagyis valaki akarja hogy mi megismerjük a kibaszott valóságot.
- Miért vagy ilyen kedvtelen?
Dühös voltam szinte ok nélkül. Már nem akartam Seant bántani - tegnap csak féktelen dühöm karmolta szét az agyamat, amikor magamat és őt is meg akartam ölni - de feldühített.
- Mert elhagyott az a kibaszott hang, azért! - ordítottam, Sean hátralépett két lépést. Mintha azt mondtam volna, hogy elhagyott a hitem. Sean kicsit tétovázott, majd elindult felfelé.
- Gyere. Fel kell mennünk. Neked is.
Elindultam. Magam sem tudom, miért. Talán a sors ezt akarta, hogy még hang nélkül is ott legyek, a Sátán pitvarában.

14 - A hegy tetején

Beláthatatlanul hosszú ideig másztunk felfelé a szinte kilencven fokos emelkedőn. Gondolatban annyi embernek szidtam a kurva anyját, mint amennyinek életemben nem, és nem voltam erre kimondottan büszke. Elterjedt bennem a düh, már arra gondoltam, hogy ez is a hangnak - vagy ahogy mifelénk mondják - a kísértésnek a velejárója. A hit elvesztése…
Amikor felértünk a hegy tetejére, akkor durrant el az agyam. Nem azért, mert valami furcsát találtunk, hanem mert az ég világon semmi sem volt ott fent.
- Mi a franc? - kérdezte Sean. Körülnézett, és csak a kopár fennsíkot látta, egy-két fűszállal a szebb helyeken.
- Tessék - mondtam. Sean nem figyelt. Szerintem jól tette - felértünk hát az Olymposz tetejére, és baszhatjuk. Nagy rakás szar sincs itt.
Álltunk, és bámultunk a messzeségbe. A tengert nem láttuk, mert sziklák vették körül a fensíkot, de valahogy odaképzeltem. A tengerre vágytam, aminek a csak a lehült szelét éreztük egy rohadt magas hegyen, amit Olümposznak hívott valaki, aki hozzánk hasonlóan a tetejére akart menni, csak neki nem sikerült. Nekünk meg igen.
És csak kopárság volt!
Még azt is láttam, ahogy a szél felkapja a porszemeket, és magával viszi. Egy hajtásnyi növény sem volt sehol, és úgy éreztem, a missziónk, a küldetésünk itt ér véget. Ez a valóság megismerése, a Gonosz, ahogy Jézus nevezte, ez, a nagy semmi?
- Mit csináljunk, szerinted? - kérdezte Sean. Alig hittem a fülemnek.
- Szerinted nekem van ötletem az ilyen esetekre? Fogalmam sincs.
- Talán keressünk egy bejáratot - mondta Sean. - az egyik szikla tövében elképzelhető, hogy… hogy van egy kapu. Ami levezet a Gonoszhoz. Nem?
Nem válaszoltam. Még egy bólintásra sem futotta, amikor megláttam a bejáratot.
Embernagyságú acélcsapóajtó volt a fennsík közepén, a szemünk elől eddig elrejtve. Rámutattam, majd szó nélkül odasétáltunk mindketten.
Egy felirat volt rajta: Halál.
- Talán nem ezt kéne választanunk. - mondtam.
- Reméltem, hogy az van ráírva, hogy Kiittbelépszhagyjfelmindenreménnyel… - mondta Sean - de ennyit a humorizálásról. Nyissuk ki.
Megfogta a rozsdás kilincset, és a csapóajtó kinyílt.

15 - A Gonosz

- Hát végül megérkeztetek? - kérdezte egy hang. Elájulhattam, mert legutoljára a csapóajtóra emlékszem. Most egy barlangban voltunk, Sean mellettem feküdt, velünk szemben pedig egy zöld csuklyás férfi állt.
- Megérkeztek a várva várt emberek, hogy megtudják a keserű igazságot? - a hangról kicsit Darth Vader hangja jutott eszembe a Csillagok háborújáából, csak lihegés nélkül. A tökéletes gonosz hangját így képzeltem el gyerekkoromban. Aztán szörnyű felismerére jutottam: ez az ember (?) irányította a hangot, ami idehozott minket.
Darth Vader nevetett.
- Biztos azt akarjátok tudni, hogy miért vagyok itt, miért teremtettem Jézust, miért adtam reményt nektek, és miért játszom az emberiséggel. Igazam van? - kérdezte. A hideg futott végig a hátamon ettől a hangtól. Máris ki akartam szabadulni. Nehezékeket éreztem a kezeimnél, mintha béklyókhoz lennék kötve. Lenéztem, és semmi nem volt ott. Természetesen, ezen már meg sem lepődtem.
- Hát, az igazság az, hogy ennyi kérdés nem jutott volna eszünkbe, inkább az, hogy hogy jutunk vissza! - mondta Sean. Észre sem vettem, hogy közben felkelt. Az arca halálsápadt volt, és a keze ugyan úgy le volt szegezve, mint az enyém. A földhöz volt tapasztva egy láthatatlan vasfonállal.
- A Gonosz miért zöld csuklyában van, miért nem feketében? - kérdeztem. A Gonosz kicsit hátrébb tántorodott. Bár nem láttam az arcát, de szerintem összevonta a szemöldökét.
- Bár mondhatnám, hogy a humort is én teremtettem, de sajnos nem. - mondta. A kezeit összekulcsolta a mellei előtt, a ruhája szeiden himbálózott előtte. A feje le volt hajtva, mint a szerzeteseknek.
- Vissza akarsz jutni? A háborúval sújtott hitetlen világodba? Ezt akarod? - kérdezte Seant.
- Nem is tudom. Elég lenne annyi, hogy felemlehetem a kezeimet - mondta.
- Na, azt nem tehetem meg. De elárulok valamit: minden úgy volt eddigi életedben, ahogy te akartad hogy legyen. Senki nem létezett, csak a te képzeletedben, na, hogy tetszik. Csak becsukod a szemed, és máris elkezd valaki létezni, de persze csak a te számodra. - egy pillanatig hatásszünetet tartott, majd folytatta. - az emberek elfelejtik mennyit ér a képzelet. Elfelejtik, hogy kicsavarhatnak egy fát a helyéről, pusztán úgy, hogy behunyják a szemüket és koncentrálnak. Az emberek kicsinyesek és senkik, ezért fogom elpusztítani őket.
- Elpusztítani, hogyan? - kérdeztem.
- Szerintetek ha mindenkit idehozok, hányan fognak még a Krisztus lovagja áldozatául esni, mielőtt eszükbe jutna, hogy fel kellene jönni ide? Ti bíztatok a hangban, mert felettetek állt, és ezért éltek még. Csakis ezért.
- Mi Jézus tüzét követtük. - mondta Sean
- Jézus tüze a hang műve. Fogadjunk, hogy reggelre Jézus testvér eltűnt, ugye? Na, őt a hang alkotta a ti fejetekben.
- Ugyan azt a látomást? Nem értem - a sokadik dolog volt, amit nem értettem.
- Ti nagyon sokban hasonlítotok egymásra, ezért könnyű volt ugyan azt képzeltetni veletek. Ez csak varázslat.
- Amiben mi nem hiszünk.
- Majd hisztek, ha már órák óta le van szegezve a kezetek, vagy elismeritek, hogy napok óta nem vagytok éhesek, nem fogytok, és egészségesek vagytok mindennek ellenére. Nincs mágia? És akkor hogy kerültetek ti ide?
- Ezt álmodjuk. Te mondtad: Az emberek nem hisznek az álmokban. Hát én most hiszek.
- Szereted Carlát, igaz? - kérdezte. Megdöbbentett. Óriási hatalma volt.
- Szeretem.
- Nem létezik. Csak a te fejedben. Minden amit eddig láttál, mindenki akit eddig ismertél, csak a fejedben létezik. Ócska varázslat eredménye.
- Hazudsz - mondtam.
- Nem hazudok, te is tudod, csak próbálsz reményt tartani magadban, csakhogy az errefelé nagyon veszélyes dolog ám! - mondta, és megint nevetett. Mintha a sátán nevetne, olyan volt. Sean csendben üldögélt, és a port markolászta leszegezett kezeivel. Azt hiszem, ő kötélnek állt, és elkezdett hinni a zöldruhás férfinak. Szerintem elrontotta.
- Minden… - mondta, de csak halkan. - háború. Hát nem érted, Ryan? Minden hazugság, illúzió csupán. Semmi sem létezik. A fájdalom, a szeretteink, a boldogság, a szerelem csak illúzió. Van egy igazság valahol. Valahol itt. - szerintem a szívére mutatott volna, de nem tudta ezt megtenni. - Valahol mélyen, ott ahol mi most vagyunk.
- Ez az - mondta a zöldruhás. Most inkább Palpatine császárra hasonlított a hangja. A kezei továbbra is összekulcsoltan nyugodtak a teste előtt. Kíváncsi voltam, mennyire tud verekedni, aztán inkább abbahagytam az ez irányú agyalást tekintve lekötött állapotomat.

16. - Minden ami szép

- Minden hazugság, hát nem érted? - kéredezte Sean.
- Minden háború… - mondtam. Egyet értettem vele, az ő élete nem volt olyan szép, mint az enyém, neki lehet hogy jó, ha megismeri az igazságot, ki tudja, mennyi szenvedéstől szabadul így meg. De én vissza akartam menni. Minden áron.
A zöld ruhás ismét megszólalt.
- Minden ember egy olyan világban él, ahol Isten lehet, de a valóság ennél sokkal szörnyűbb. Olyan, mintha drogoznál: elbújsz akaratlanul a valóság elől. Hihetetlen az emberi faj a ti világotokban: pusztítja önmagát. Szerintetek ki tenne ilyet? Az emberek csak nyugodtan alszanak. Kómában vannak, ha úgy tetszik.
- Mint a Mátrixban - mondtam. Sean nem ismerte a filmet.
- Azt hiszem. A lényeg: Carla nem létezik. Csak te képzelted, hogy szebb legyen az életed. Ha tetszik, ha nem, ez az igazság.
- Én itt maradok. - mondta Sean.
- Én vissza akarok menni - mondtam én. A zöld ruhás ember a fejéhez kapta a kezeit. Eltemette arcát csontos ujjaival, minden eddiginél jobban hasonlított egy zombira. Aztán megszólalt a Darth Vader hangján:
- Nem kerülhetsz vissza. De hidd el, ez a jó út, itt maradni,
- Miért hinném el egy ilyen figurának, mint te. Olyan vagy, mint valami lökött főgonosz egy Austin-Powers filmből!
- Ne sértegesd, lehet, hogy megjárod - mondta Sean. Nem figyeltem rá.
- Elhitetted velem, hogy Carla nem létezik, de én még mindig azt mondom, hogy inkább hiszek benne, mint benned. És szerintem EZ a jó út, és nem az amit te mondasz. Csak egy seggfej vagy, egy álom, vagy mi a fasz!
- A világod nem léztezik. Ha létezett is, azzal, hogy te most feébredtél, egyszer és mindenkorra elpusztult. Újra akarod teremteni a szíved szerint, de ez… Hogy is mondjam… Technikailag lehetetlen. Ahhoz ebben a világban gyenge vagy. A sajátodban kellett volna ezt megcsinálni, ahol isteni erőd lett volna hozzá.
- Szerintem még mindig hülye vagy és egyszer majd itt elalszom, és otthon kelek fel az ágyamban. Ez így lesz.
- Szerintem meg nem - mondta Sean.
A zöld ruhás férfi nevetett. Elfordult tőlünk, nem láthattuk szétrohadó álkapcsát, de valahogy el tudtam képzelni magam előtt. A félelem eltűnt: mintha nem is lett volna, talán természetesnek véltük azt, hogy egy zöld ruhás Palpatine szenátorral beszélgetünk, mert ebben a világban ez a természetes. Na meg a Krisztus lovagja.
A karomat még mindig nem tudtam felemelni, de határozottan éreztem, hogy a láthatatlan szíjak engedni kezdtek. Már nem szorították a csuklómat a talajhoz, hanem csak ott tartották.
A férfi nevetése elhalkult. Ő is eltűnt: mire felnéztem ismét, sehol nem volt.
Elaludtam. Többre nem emlékszem.

17 - És tovább!

Mire felkeltem, teljesen átalakult minden. Tiszta, világoskék eget láttam magam előtt, és sűrű növényzet susogását hallottam. A hegy tetején voltam.
Balra néztem, Sean már ébren volt, és ült. Valamit bámult, nagyon messze, a távolban.
- Mi az, mit nézel? - kérdeztem. A tegnap történtek álomnak tűntek csupán (mint szinte ez az egész kaland).
- Part. - mondta. - Partot látok ott messze.
Én is odanéztem. Kéklő dombokat vettem észre a távolban. Alig látszottak, de ott voltak. Biztos.
- Mit gondolsz, oda kell mennünk? - kérdezte.
- Ha nem jutunk vissza a saját világunkba, legalább fedezzük fel ezt - mondtam.
- Menjünk.
- Menjünk.
Felkeltünk, és útnak indultunk.
És Carla, a bulik, az életem és a többi földi faszság mind olyan távolinak tűnt…
Távolinak.

VÉGE