Temetésen

Mindenki ott volt. A barátok, ismerősök, régi, és új családtagok, mindenki. És Ő is ott volt. Mozdulatlanul, csendesen, sötétbe zárva. Az örök sötétségbe. A közeli gesztenyefáról egy megsárgult levél szállingózva ereszkedett le a szélnélküli csendben, s megpihent a koporsón.
Leengedték. A föld dobogása bántóan törte meg a halál csöndjét. Valahonnan egy holló károgott fel, s a gyülekezetből halk zokogás hallatszott.

A lány nem ment oda. Ő nem mehetett oda. Egy távolabbi ős-öreg fának támaszkodva várt. Szemét a semmibe mélyesztve állt fekete kabátjában, kezében egyetlen szál vörös rózsa lógott. Arcán nem tükröződtek érzései. Tincsei rakoncátlanul hullottak vállára.
A temetésnek vége lett, a gyászolók szétszéledtek, otthagyták a sírt és a lányt. Legutoljára az Apa és az idősebb fiú indultak el. A közelben nem maradt más, csak a lány és a néma temető. Ekkor, mint aki álmából ébredt, megmozdult a lány. Fejét lehajtva, a sárga levelekben gázolva odament a sírhoz. Felemelte a fejét, ránézett a keresztbe helyezett apró képre. Szemei zavarossá váltak, s hirtelen térdre rogyott. Vállai meggörnyedtek, háta rázkódni kezdett. Könnyei végigfolytak arcán, haja csapzottan a szemébe lógott. Kezével a sír frissen hányt földjébe markolt, könnyei kezére hulltak. Sokáig térdelt így.

Siratta a fiút, akinek szívét soha nem nyerhette el. Siratta a vele odaveszett ifjúságának emlékét, azt az időt, amikor még volt remény. Siratta a szerelmet, mely erőt adott neki a hétköznapokban, és siratta önmagát, hisz ő jól tudta: ilyen bizonyosság csak egyszer van egy életben, és neki ez is elveszett. Évekkel ezelőtt elveszett. A fiú mást vett el, és a lány máshoz ment feleségül. Nem tehetett semmit, nem tehetett mást. Most pedig itt térdelt tehetetlenül, reménytvesztve, és azt kívánta, bárcsak utána mehetne. Felnézett a képre, és azt kérdezte: Miért? Gondolatai villámként cikáztak: a pillanat, amikor először meglátta; a pillanat, amikor a kis belső hang azt súgta :Ő az! Ő az! Ettől kezdve a lány biztosan tudta a megváltoztathatatlant. Könnyei megállíthatatlanul mosták arcát. Volt mit elsírnia, hisz évek óta gyűjtötte a könnyeket. A lány erős volt, de ha nincs a fiú, nem tudta volna végigcsinálni. Azon ritka pillanatoknak élt egész életében, amikor láthatta Őt. Pillanatról pillanatra élt, várva a következő találkozást. Így ment ez éveken át. De a lány így is boldog volt, mert látta, hogy a Kedves boldog, és ez neki elég volt. És most itt térdelt összetörten, elhagyatva. Tudta, az élet játékát tovább kell játszania, nem maradhat itt örökre.

Hirtelen éles dudaszó hasított a levegőbe, felzavarva a temető csendjét. A lány még egyszer , utoljára ránézett a képre, bele a fényképen lévő fiú szemébe. Már nem sírt. Felállt, leporolta fekete kabátját, és kényszerítette magát, hogy elinduljon. Nem látta meg őt senki. Egyetlen jel az a rózsaszál volt, amit otthagyott a síron, s amivel úgy érezte otthagyta a szívét is. A lány beült a kocsiba a férje mellé. A férfi mit sem sejtve a napi problémákon rágódva beindította a kocsit. Nem vette észre, hogy a mellette ülő nő már nem ugyan az, aki volt, hisz az álcája tökéletes volt.
Elindultak. A nő tudta, a lelke még mindig ott térdel földbe markolt kézzel a sír mellett, és ott is marad örökre.