Te is kaphatsz egy pohárral

Te is kaphatsz egy pohárral

A kis Pántit Pántonímai Olív néven anyakönyveztették a Dehölikó bolygón. A kislány nagyon szerette teljes nevét, viszont abból kifolyólag, hogy Deholikón minden férfinak és nőnek (merthogy a szóban forgó világ lakói külsőre nem sokban tértek el a humanoidoktól, például ők is ugyanúgy kétneműek voltak) rengeteg feladattal kellett megbirkóznia nap mint nap a fennálló háborúk és bolygófejlésztési ügyek végütt, le kellett rövidíteni egy becenév hosszúságúra, mint mindenki másnak, ezáltal annyi időt is megspórolva, míg kimondják annak teljes nevét, akiről beszélnek, vagy akihez épp szóltak. Minél fogva értékes másodperceket szánhattak dolgaik intézésére.
Ez a kötelező módosítás elkeserítette a kis Pántit, mert ahogy azt már említettem szerette a teljes nevét. Egyfajta egészet, beteljesülést érzett valahányszor kimondhatta hangosan, miután egész nap csak a kurta kis becenév szólította családja, ismerősei.

A Dehölikó bolygó lakói már évezredek óta harcban álltak a Vénusztól nem messzi, alig egy fényévre elterülő Mandakrán bolygó mindegyik népével. A viszály kirobbantója az életadó rezoborn gyémánt volt. Ezek a gyémántokat mindkét bolygón lehetett bányászni, és mindkét bolygó népének ugyanúgy szüksége volt a gyémántra, mivel mindkét nép lakói a huszonegyedik életévük után csak ezzel az ásvánnyal voltak képesek életben maradni. Azonban minden évben a két bolygó közül az egyikben mindig több maradt fölöslegesen. Az elején békés tárgyalásokkal próbálták megvitatni, ki mennyi részt is kapjon a megmaradt mennyiségből, de hasztalanul, mert egyikük sem óhajtott engedni a megszabott igényeikből. Mostanság már az dönti el, ki birtokoljon egy maréknyi rezoborn gyémántot, hogy melyik csapat legénységéből maradtak meg többen egy csata után.

Pánti még csak tizennégy éves volt, tehát a többi fiatal dehólikóhoz hasonlóan még ráért aggódni a politikai és létfontosságú dolgok miatt. Kedvenc elfoglaltsága a zenehallgatás és az éneklés volt. Imádta a muzsika hangját, elsősorban a Jeremizi Naprendszer szimfonikus műveit (mely társulatnak minden egyes tagja kiváló zenész volt, és játékukat teljessé tette a Badagránban készített hangszerek) és a Ferutani Galaxis legnépszerűbb szoprán operaénekesnőjét hallgatta hanglemezről, és minden egyes dalnak minden egyes hangfoszlánya kiverhetetlenül a fejébe rögzült. Az így megjegyzett dalokat, azután visszaénekelte úgy, hogy a lejátszó szűrőjét (mely képes volt szelektálni a természetesés mesterséges hangokat) beállította nulla énekhangra és kristálytiszta zenére.
Az énektanára szerint volt hangja és tehetsége az énekléshez, ám hozzátette azt is, hogy az adottságát nem tudta volna kamatoztatni szülőbolygóján, mert a sok hadakozás, csatában elesettek megsiratása annyira kimeríti a lakosokat, hogy dolguk végeztével az a röpke kis pihenőidejüket inkább Walkareni kommersz elektronikus és/vagy tánczenéjüket hallgatják, ami nem igényli azt, hogy a hallgatók művészi eszközök mögöttes értelmét fedezzék fel és gyönyörködjenek a költői megvalósításokban. Tehát a megfáradt munkások és harcosoknak nincs szükségük a komoly szórakozásra.

Ezt a tényt Pánti szomorúan vette tudomásul. De nem szegte kedvét. Elhatározta, hogy a földön próbál meg karriert csinálni, amiről ugyan nem sokat hallott, de tudta, hogy ott sokkal kevesebb a gond, mit sanyarú sorsú hazájában.
Kölcsönkérte édesapjától az egyszemélyes csillagközi űrjárót, és azzal a földre utazott.
Odaérve óvatos léptekkel szállt ki az űrhajóból. A göröngyös, rendezetlen földút rossz előjeleket sugallt Pánti számára. Az a sejtelme támadt, hogy egy háború zajlik és az ellenség lebombázta ezt a területet, melynek következtében az útról felszakadt a beton.
Határozatlanul sétált pár kilómétert, majd elért egy kereszteződésig, aminek egyik elágazását már aszfalt fedte. Akkor úgy vélte azon az úton kell folytatnia útját, mert az lakott területre vezethet.

Kevéske vándorlást követően gyanúja beigazolódott. Egy Discot pillantott meg az út széléről. Ám az onnan kiszűrődő monoton, löktető kopácsolásokból úgy vélte, hogy az valamiféle gyárüzem. Nem akarta, hogy olajos legyen a ruhája, hát tovább állt.
A következő hely, amit felfedezett egy szabadtéri színpad volt, ahonnét már érdekes, dallamos basszusgitár zene áradt, ami kíváncsivá tette, és meg akarta tudni, mi is lehet ott. Oda betért ugyan, de hamar ki is jött, mert megijedt az ott dulakodó, egymást taszigáló emberektől, mert azt feltételezte, hogy két ellenséges osztag csap össze egymással, akiket utasításokkal látnak el a színpadon zenélő tisztek.
Egyik lábát a másik után kapkodva iszkolt el a következő kereszteződésig, ahol már nem fenyegette veszély. Megállt és kifújta magát. Utána tovább sétált egészen a következő városig. Hosszasan bolyongott a kietlen, késő esti utcákon. Már épp kezdte azt hinni, hogy ezen a bolygón nincs is egyetlen szórakozóhely sem, ahol megvillanthatná tehetségét, mikoris egy jelt pillantott meg. Egy bar bejáratát felette ezzel a felirattal: KAREOKE EST. MA ESTE MINDEN KELLEMESHANGÚ ÉNEKES ÉS ÉNEKESNŐ INGYEN IHAT, AKI ELÉNEKEL LEGALÁBB EGY DALT.
Pánti fellelkesedve, szép reményekkel telve lépte át a bar küszöbét.

Odabent az emberek egymással társalogtak, iszogattak, vagy hallgatták a kareokézók előadásait. Senki nem volt egyedül. Mindenki kedvesen beszélt a másikkal. Illetve kiabáltak, mert a nagy hangerő nem tette lehetővé a hagyományos hangnemben való kommunikációt.
Pánti odahaza sokkal nagyobb hangerőhöz szokott, mint a földiek, így ebben az éktelen lármában is kristály tisztán értette, amit beszéltek az emberek. Viszont értetlenül állt az előtt a jelenség előtt, hogy kiabálnak. Erről azt gondolta, hogy nehéz megpróbáltatásokon mentek már keresztül, és fájdalmukban ordítanak. És ezen fájdalmak orvoslására bánnak az emberek ilyen kedvesen egymással, hogy elviselhetőbbé tegyék a sérelmeket. Egy ilyen barátságos környezettől jogosan remélhette, hogy új, életre szóló ismeretségeket köthet.
Letelepedett a pulthoz, és szólni akart a csaposnak, hogy jómaga is fel szeretne lépni. Ám mikor a csapos megfordult, Pánti elképedve nézett vissza rá.
Az Isten volt az.

A mennyországban nem talált magának elég elfoglaltságot. Volt egy kis félretett pénze, amiből megnyitotta ezt a bart. Pánti nem is gondolta, hogy pont itt fog találkozni magával a földi mindenhatóval. Heves izgalmában el is felejtette eredeti célját. Le se tudta venni rajongással fűtött tekintetét. Sajnálta, hogy épp nem volt nála az autogram füzete.
- Mi tetszik? – kiáltotta az Isten közel tolva száját Pánti füléhez, hogy hallja.
Pánti meglepetten hőkölt hátra, és a következő pillanatban azt hitte, azért kiabált vele az Isten, mert elbambult. Hebegve-habogva elmagyarázta, hogy énekelni szeretne. Az Isten feljegyezte őt a jelentkezők listájára, majd utasította, hogy válasszon magának egy dalt. Pánti azzal a szokatlan kéréssel hozakodott elő, hogy zene nélkül szeretne énekelni. Ugyanis ő nem ismerte a földi dalokat, se a földiek az ő bolygóján íródott szerzeményeket, így megpróbálkozott ezzel a módszerrel, hogy nem tudódjon ki, hogy ő nem idevalósi.
Maga az Isten is elismerte, hogy bizony nem jelentkeznek nála ilyesmivel minden nap, de beleegyezett.
- Majd szólítani fogunk, amikor jössz – mondta az Isten
- Rendben. – jelzett vissza Pánti
Amíg várakozott, egy feltűnően csinos, karcsú lány szegődött melléje. A lánynak hosszú hidrogénezett szőke haja, élénk színű napszemüvege és csillogó aranyláncai voltak.
- Csá, Angi vagyok! – mutatkozott be Pántinak
- Szia, én Pánti. – üdvözölte a lány.
A lány leült a Pánti melletti bárszékre és Istenhez fordult.
Köszöntek egymásnak, és csókba forrasztották ajkaikat. Majd Angi rendelt egy Tequilát.
- Gyakran jársz ide? – érdeklődte Pántitól kiabálva
- Á, nem. Most vagyok itt először. – válaszolta Pánti alig
megerőltetve hangszálait – Ő a kedvesed? – kérdezte Angitól.
- Áh, dehogy is. Csak néha lezavarunk pár menetet, de ennyi. Nagyon kedves csávó.
- Akkor nincs párod?
- Párom? – kérdezett visszaértetlenkedve Angi
- Hát, igen. Tudod, kedvesed. – fogalmazott másképpen Pánti
- Ja, hát dehogy nincs. De ő most nincs itt, ez a csávó olyan helyes, meg kedves és figyelmes. Mindig előbb szolgál ki engem, mint azokat a tramplikat. – és a pult átellenes oldalán az italukat kortyolgató túlsúlyos hölgyekre mutatott.
- Akkor miért csókolózol vele?
- Na, mér’? NA mér’? Mert jól csókol.

Pánti ámuldozott Angi kételyes válaszán egy darabig, majd egy épp betoppanó fiúra pillantott. Egy szemüveges, girhes fickó volt spirálfüzettel a hóna alatt.
- Látom, azt a faszit vizslatod. – szólt Pántihoz csintalankodva Angi – Tök jófej a srác. Tudod, ő izéket csinál… na… hogy is hívják… valami novellákat ír. Már olvastam néhány írását, és tök szuperek. Csak baromi félszeg. Sosincs barátnője, és mindig egyedül jön, hogy suli után bedobjon pár kólát és megmutassa Istennek a munkáit.

Pánti áhítattal hallgatta Angit. Szinte itta a szavait. Örült, hogy itt a földön ilyen nagy becsben tartják az irodalmárokat. Angi közben megkapta az italát. Belekortyolt.
- Jaj, ez nem igaz – sóhajtott Angi panaszosan – Most a munkahelyemről. Egész nap büdös bunkókat szolgáltam ki. De a főnököm a legnagyobb tuskó mindközül. Épp csak leálltam egy percre, hogy beszélgessek Katival, mikor ő jött és letolt minket. Szörnyű egy alak. Dög fáradt vagyok. Most várok Petire. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Ő a… hihi… kedvesem – kuncogott – ahogyan… hihi… te mondtad. – majd a kuncogás hahotázássá tornyosult. Pánti nem értette, min nevetett annyira – De az a Peti is – folytatta – az is néha olyan szemét tud lenni?
- Összevesztetek valamin? – kérdezte Pánti
- Ja, képzeld, a múltkor egy bulin láttam, hogy egy melírozott hajó agyonsminkelt kis ribanc körül legyeskedik. Állandóan vele táncolt, meg bókolt neki. Azt hittem ott vágom szájon. Tegnap meg a bocsánatkérő SMS-ekkel bombázott egész nap. Hát menjen a francba. Még egy ilyen, és repül.
Pánti boci képpel meredt Angira
- De hát most is te csókolóztál egy másik fiúval – mondta Anginak, aki türelmetlen hörgéssel válaszolt
- Az más, te kis butus – nyájaskodott – Mi csupán barátok vagyunk. Már megmondtam Petinek is, de ő ezt nem képes felfogni. Mindig nyaggat, hogy miért vagyok ilyen sokat Istennel, pedig egy-két baráti csókocskán kívül semmi sem történt közöttünk.
Pánti ezt tudomásul véve bólintott egyet. Pedig
mindezidáig nem igazán vált világossá számára, miről is beszél újdonsült barátnője. Épp rá is akart kérdezni, mikor két férfi jelent meg. Az egyik, amelyik budypólót és susogós nadrágot viselt, nyílván Peti lehetett, akiről már beszélt, mert csak neki adott csókot a szájára, a másik, körszakállas idősebb embernek pedig csak az arcára.
- Na, jöttem. – köszönt Peti
- Óh, már nagyon hiányoztál, édes – hízelgett Angi.

Pántiról teljesen megfeledkezve társalgásba elegyedtek ők hárman. A másik fickó, akiről mint később kiderült Angi munkaadója volt, viccekkel és remek hasonlatokkal szórakoztatta a hölgyet, aki szemmel láthatóan élvezte az imént még tuskónak beállított fickó megjegyzéseit.
- Láttad ma már Lacit? – kérdezte Peti Angitól
- Ja, azt a bagolyképű hülyegyereket, aki azokat a buziságokat firkálja? Ja. Volt itt, de már elment. Biztos várja a… hihi… barátnője… hihi… hogy felpumpálja… haha – és mindannyian jóízűen kacarásztak
Pánti épp be akart mutatkozni a két férfinak, mikor az
Isten szólította Angit, hogy vonuljon fel a színpadra. Angi felszökkent az apró kis emelvényre, férfikísérői pedig egy a színpadhoz közeli asztalnál foglaltak helyet
Egy régi funky slágert énekelt. Vagyis csak énekelt volna, ha nem lett volna olyan szörnyen hamis hanggal megáldva. Sokszor a szöveget is elfelejtette, és ügyetlen próbálkozási közben még hangosan a mikrofonba röffentve kacarászott is párszor. Ám a közönség, mivel a jelenlévők közül mindenki nagyon jól ismerte már Angit, vele együtt nevettek. Bíztatták, hogy csak így tovább. Tapsoltak a zene ütemére.

Mikor vége lett a számnak, a közönség óriási ovációval, az Isten pedig egész esti ingyen fogyasztással ajándékozta meg ezt a frenetikus produkciót.
Pánti következett. Ahogy kívánta, nem tettek alá zenét. Kicsit ideges volt ugyan, de az első pár másodperc után sikerült legyűrnie a lámpalázat. Egy Ferután Galaxis béli bolygóról, a Hermetinről (melynek nyelve kísértetiesen hasonlít a magyarhoz) származó áriába fogott bele. A dal a Hermetin bolygó vadvirágos dombjain nyíló pacsarin virágokról szólt, amiket az ősi hermetitni istennők adományoztak népüknek, hogy gyönyörködjenek szépségében. Ez a virág sosem hervad el, így akik kisgyerekként szaladgálva dombon meghemperegnek bennük, azok öreg korukban, megfáradtan is ugyanazokat a csodaszép virágokat csodálhatják meg, és mesélhetnek róla az unokáiknak.

A bar közönsége azt hitte, hogy ez valami Enya dalnak a magyarra fordított verziója. Mindenki kábulatba esve hallgatta Pánti gyönyörű, makulátlan szoprán hangját. Olyan szép ének volt ez, olyan mesebeli, olyan megérintő, amilyet még az Isten se hallott. Ő is csak a pult mögül merengett erre a szép dalra, és Pánti szívmelengető hangján gondolkodott. – Miket kornyikál ez? – gondolta – Miféle vircsaft ez? Miről énekel? Én ilyet még életemben nem hallottam, pedig sokmindent megéltem már az idők kezdete előtt is. Én ilyet nem teremthettem. Nem. Ez nem az én művem. Ez nem az én kezem munkája. Akkor biztos valami hülyeség. Csak az lehet.”
Angi a szám végéhez érve udvariasan meghajolt és várta a közönség reakcióját. Az emberek döbbentem ültek (vagy álltak) a megszeppenve a színpadon árválkodó Pánti előtt.
Egy kis tapsikolás nem sok, annyira nem voltak hajlandóak ezért a csodás előadásért. Félve néztek erre a lányra, aki ilyen szépet énekelt. Olyat, amilyet se a Megasztárban, se a városi utcabálokon, se más tehetségkutató rendezvényeken senki sem tudott produkálni. Sokan összesúgtak és kígyót, békát kiabáltak a tehetetlen kislányra „Miféle dallamok ezek?” „Egyik discoban se hallottam még ilyet” „Én operába is járok a feleségem kedvéért, de ez már nekem is sok”.
Így hát Pánti megköszönte a figyelmüket, majd távozott a színpadról.

Idegesen, remegő testtel kocogott a pulthoz, hogy rendelhessen egy kis innivalót a nagy izgalomra. A pult mögül az Isten lépett hozzá. Pánti riadt tekintettel nézett vissza őrá.
- Mit mászkálsz itt ilyen búbánatos képpel, te senkiházi? – rivallt rá az Isten
Pánti megijedt. Azt hitte, hogy valami rosszat csinált.
- Na, jó. – biccentette félre fejét az Isten – hülyeségeket énekelsz, de bátor vagy, hogy ki mertél állni a színpadra. Te is kaphatsz egy pohárral.
Pánti nem értette, mi történik körülötte. Megitta a kóláját,
amit az Isten undorral lökött elé, majd távozott.
Az egyszemélyes csillagközi űrjáróhoz visszatérve belenyugvással jelentette ki magában, hogy ő bizony itt sem lesz sztár.
Miközben vezette az űrjárművet, a csillagok pislákolásában, és az üstökösök vonulásába mélázott. Kis gondolkodás után megvilágosult előtte, milyenek is az emberek. És azonnal megkedvelte őket. Színpatikussá váltak számára, azért, amiért olyanok, amilyenek.

Az ő népe a Dehölikó bolygón sok ezer áldozatot kívánó csatákban harcolnak a rezorborn gyémántért, mely nélkül képtelenek élni, és ha nem szereznek eleget a gyémántból, néhányszázezren azonnal meg is halhatnak. Így össze kell tartaniuk, és nehéz mindennapjaikban őszintének kell lenniük egymással, hogy ne keserítsék meg amúgy is gyászos napjaikat.
De hol van ez az életmód a földiekéhez képest, akiknek még a mindennapjaikban is küzdeniük kell? Küzdeniük, hogy fenntartsák a látszatot. A felszínen egy olyan képet kell mutatniuk, amilyet a társadalmuk befogad, hogy ne maradjanak egyedül, ne közösítsék ki őket. Így még a békés hétköznapjaik is borzalmas erőfeszítéseket kívánnak, hogy megjátszhassák magukat a többieknek, akik befogadják őket, ha olyanok, amilyeneknek elvárják.

Pánti bele se mert gondolni, milyen fájdalmas lehet a földlakóknak minden egyes percük. Így inkább beletörődött abba, hogy tehetsége felfedezése még várat magára, és örült, hogy az ő népe nem él olyan mostohán, mint a földieké.