Tanulni halálból életet

Fásultan döcögök a csúcsforgalomban edzés után. A sebváltót átlököm automatára, így magától vánszorog a kocsi, el kezdem nyamnyogni a reggelire készített szendvicsem… így délután. Az edző megint üvöltött velem, döntsem el végre magyar akarok lenni, vagy sem, különben kiteszi a szűröm, nem indulhatok többé versenyen és ez húszon túl kezd véresen komollyá válni az öttusában. Az olasz szövetségtől szintén kapok hasonló leveleket, mert sosem jelenek meg a felméréseken. Az itteni igazolásokat meg nem fogadják el.

Jaja, döntenem kéne persze, csak 12 év világpolgárság után nehezen fogom ezt fel és fogom erre. Az olaszoknál nagyobb az esélye, hogy csapattag legyek, itt tekintve a konkurenciát önmagában már elismerés. Csakhogy az apám olasz volt, az egész családja az, tudom ez mit jelentett neki és emléke mélyen bennem. Friss sebeket tépkedek, elmerülök az önsajnálatba rendesen, kedvetlenül leteszem a kaját. Hazátlan vagyok, ez az igazság, otthon vendég, itthon idegen, de itthon idegen már nyolc éve. Gyerekkorom meghatározó emlékei viszont az otthonból erednek. Hiányzik a tenger…

A tomboló augusztusi nap tüzében, tomboló autósok kürtszava zenél. Két bicajos húz el mellettem, egy hosszú hajú lány és egy vigyorgó fiú. Valamit dumálnak egymásnak vihogva, nem hallom mit, az ablak felhúzva, megy a légkondi, szól a rádió. Irigylem őket. Tudnék harminc kilómétert tekerni naponta? – kérdem magamtól. Hááát, edzés után még öltözni is alig. Előttem a csillogó-villogó BMW-s heccből tán, kicsit eléjük ugrasztja a kocsija orrát. Nem törődnek vele, erre az kegyetlenül nyomja a dudát, sőt kihajol az ablakon és még ordibál.

Egy sarokkal lejjebb, ahol már közel a szabadulás, a liget felé kanyarodva majd elhagyhatom a tömeget, az újságosbódénál meglátom újra a tekerős párt.
A lány velem egykorú lehet, vörös haján szikrázik a nap, gyönyörű arcán ezernyi szeplő mosolyog, akár a tulaj maga. Olyan kedves, olyan szép, minden porcikája a boldogság maga. Jó neki. De jó neki! Gondolok arra egyúttal, engem mi vár, ha hazaérek és hogy voltam ilyen én is. Csak az én mosolyomat ellopta, akihez hazatérek.

A boldogság fogalma persze tág, ki és miért, mitől. A vak is látja, hogy a lányka most éppen a társától ilyen. A vékony fiúnak, alkatához képest rettentő izmosak a lábai, a járműve is profi, látszik hivatása valamilyen szinten a bicajosdi. Persze neki is fülig ér a szája, mikor épp nem a lány száját csodálja, mert beszédtermészetesen adja rá a puszikat. Tesz-vesz valamit a bringákon, magyaráz, pillanatonként érinti közben itt-ott a napsugárzó lányt.

Pattannak a járgányokra és huss, már itt se voltak, fordulnak akadálytalan, amerre én is fogok, ha előttem elfogy a tömeg. Mintha napok óta bámulnám ennek a BMW-nek a farát, most éppen a kocsik közt révetegen csoszogó öregasszonyt ijesztgeti bőgő motorral, a bevált dudával. A nénikéhez öregedett kutya rémületében megugrik, szerencsére a szomszéd sávban, a szembejövő még időben fékezni tud, majdnem kivasalja a blökit. Az anyóka gyorsan áttipeg, gurulok tovább, de még látom ahogy nagy nehezen lehajol, egyik kezével a mellkasát fogja, a másikkal a kutyust simogatja.
Tényszerűen kezelem. Véleményt nem alkotok, nincs kedvem.

Zöld a lámpa, meglep, hogy a BMW is jobbra kanyarodik, mert balra indexelt. Zavarónak nem zavaró végülis. Még egy lámpa és fellélegezhetek, állunk egymás mellett, átlesek kivel is kígyóztam át a fortyogó városon? Szemüveges, vállnélküli figura, az öltönynyakkendős viselet komolysága teszi még gyermetegebbé fiatalságát. Olyannyira, hogy gondolkodni kezdek, mikor vitték a jogsikiadás korhatárát ennyire lejjebb, mindezt a magam 20 évével. Int valamit, jobbegyének ablaka ereszkedik lefele. Leengedem én is az enyémet, bár sejtem, hogy tökfelesleges.
- Szépségem átülsz?
- Ja. Nem. Azt hittem a melyik út vezet itten budára jön! – és már nyúlok is a gombért, hogy kizárjam a további fecsegést. Azért még hallom a gyereutánamot.

Ez így is lesz, ő ugyan kilő ezerrel. A harmincas korlátozó táblára pillantok, naná, hogy engem is vonz a végre szabadon, a visszafogottság kompenzációja, de a józanész, no meg egy rendőr ismerősöm tanácsa, mely szerint 10 százalékos sebességtúllépés még belefér a gördülékeny közlekedés érdekébe, ha nagyon muszáj, ennél több soha. Csoszogok tovább kicsit több, mint harminccal, igen, én is szabálytalanul. Utolérem, mert csikorgó kerekekkel áll meg, lehet gondolkodott csipetnyit, végül mégsem hajtott bele a zebrán átvonuló óvodás csoportba.

Az utca szűk, kertes házak, az út pocsék, játszótér, iskola, nem véletlen az a harmincas tábla… Pedig szeretnék már én is otthon lenni, na nem az otthonért, csak a testem ordít pihiért. Dörög a BMW, igen, igen szóljon az a duda, te miszter apakocsija diplomata! Aztán kerüli ki az utolsó kölköket türelmetlenségét jelezve, ráng a kocsija ide-oda. Nocsak, a távolban meglátom a biciklis párocskát, tudom, hogy ők azok. A BMW eszementül gyorsul fel, rálegyintek, hülye. A látóterembe még belefér amit művel, idáig hallani sikít a fék, a kocsi feneke megcsúszik, majd kipörgő kerekekkel startolva újra, távolodik…

Előttem az úton, mint egy kortárs művész alkotása, megtekeredett kerékpárváz és a támolygó fiú. Hol a lány? Az egyértelmű válasz röpke rémületet okoz csak, benyomom a vészvillogót és kipattanok. A fiú előtt érek a felismerhetetlenné vált testhez, melyből az úton is maradtak foszlányok, de ő maga, a mosolylány jóval távolabb az árokban fekszik nem is tudom hason, vagy háton… Az arca, az a napfény, torz szörnnyé vált. Vörös haja lóg a kettévált koponyán.

Nemrég lenyelt pár falat a torkomban visszát kiált. Nincs mit tenni…nincs. Jaj ne lássa így! De már ott áll a srác, értetlenül néz.
- Mért nem kell fel? – kérdezi, aztán szólítja – Kriszti…
Leguggol mellé és keresi a kezét. – Kriszti- ismétli sokszor még, én meg rászólok jöjjön velem! Már üvöltök, mire rezzen és szótfogad. Döbbenet, mellettünk autók hajtanak el, lassítanak, egy sem áll meg…kikerülnek.
- Hogy hívnak? – kérdezem a srácot, közben belököm a kocsimba, mert szédelegne tova. Keresem a mobilom.
- Gábor
- Gábor. Gábor most itt ülsz és nem mozdulsz világos?
- Kriszti? – nyögi, a tekintete zavaros, csoda, hogy a lány nevén kívül a sajátját is tudja.
- Itt maradsz! Világos?- ismétlek én is, mert jobbat nem tudok.
- Igen. – mereven fixálja azt a pontot, ahonnan elhurcoltam.
Rácsapom az ajtót és hívom a segélyt.
Pár perc múlva megszűnik magányunk, a krisztiző Gáboré és az enyém az idétlenül nyuginyugizó. Halálhangú autók jönnek, villogó fények. Az irányítást átveszik helyettem. Gábort a mentőkocsihoz kísérik, mert szólok, hogy kicsoda és ráfér. Egy idősebb rendőr kéri, maradjak ahol vagyok, pont úgy, mint az imént én a Gábort. Kezdek tán rá hasonlítani… Nézem a dolgukat végző embereket és mivel nekem már nincs ilyen, marad a rettenet. Ráz a hideg a harminc fokban, Gábor éledezik, őrjöng a mentőben, üvölt, zokog, tör és zúz. Lefogják, az ajtót is becsukják. Gyülekezik a tömeg horrort nézni.

Hárman csomagolják össze azt, ami az imént még ember volt. Mire a rendőr visszatér, kikérdez, válaszolok, remeg minden porcikám. A borzalom, a tehetetlen düh… igen, ölni tudnék… Milyen jó, hogy így nem lehet, mert belőlem is lenne akkor szörnyeteg, mint te, te úri fiú, te idióta…te állat…nem, nem állat, az állat nemes… Persze, hogy tudom a rendszámot- szinte ordítom ezt, hisz előttem sok vészjósló jelet adva ment maga az ördög. A rendőr, bólogat, kezembenyom egy kólás üveget.
- Nem szeretem a kólát, köszönöm! – tolnám vissza, az öreg rám szól igyak, jót tesz a cukros lé! Jó, akkor beleiszok. Kérdi hazavigyenek e?
- Nem. Csak pár sarok. Jól vagyok. – hazudom. Mert jól nem leszek ezek után azt hiszem, láttam értelmetlen halált, amit átmesélni széppé, amilyen életnek lennie kellett volna, nem lehet. Mi is a bajom az életemmel? Mi is… Miért kell ilyen, hogy átértékeljem?

Az erősnek védeni kellene a gyengét, a gyorsnak a lassút, az okosnak az őrültet felismerni és megállítani…az ellentétek filozófiája bölcs, persze minden bölcsnél van bölcsebb… élni, hitem szerint csak egyszer lehet és jól kell, kellene élni ezzel az eggyel, csak sokszor ostoba ehhez az ember.
Nem ismertelek Kriszti, csak a mosolyt látom, a mosolyod. Ami már nincs és bennem sok mindent megváltoztatott.