Találkozás

Elhatározta, hogy ma este vadászni fog.
Régóta nem érezte az ízt, ami egész lényét felélesztette abból a komor bágyadtságból, amibe már hetek óta süppedt.
Nem, mintha azért nem vadászott volna, mert lekiismeret-furdalása volt, csupán azért, mert veszélyes idők jártak a fajtájára. Ő magányos volt, nem mert kockáztatni.

Szerette ezt a létet. Felsőbbrendűnek érezte magát, és büszke volt a bölcsességre, ami ötszáz év automatikus velejárójaként személyisége alapvető jellemzőjévé vált. Hatalomra áhítozott, de tudta, egyedül nem valósíthatja meg terveit, mást azonban nem tűrt meg maga mellett. Újabban elszaporodtak az ifjoncok, fajtája felelőtlen viselkedése nyomán. Az ő meggondolatlanságuk volt az oka a veszélyes időknek. Felfedezték létezésüket, vagy legalábbis gyanakodni kezdtek rá.
Most azonban érezte, mennie kell. Lekicsinylően gondolt az alsóbbrendű fajra, akik közül ma kiválasztja áldozatát. A drogok és az alkohol nem voltak jó hatással rá, az éjszaka leple alatt, egy nagyvárosban azonban nehéz volt olyasvalakit találnia, akinek nem mérgezte vérét valamiféle káros szer.

Kinyitotta az ódon épület hatalmas ablakát, és letekintett a városra. Az éjszaka fényei apró színes pontokként táncoltak hidegszürke szemében. Kivetette magát az ablakon, és olyan puhán érte a lába az esőben csillogó macskakövet, mintha csak egy falevél hullt volna alá egy csendes őszi reggelen. Felegyenesedett, és óvatosan körülnézett. Elégedetten nyugtázta magában, hogy az enyhe köd segítségére lesz az este folyamán.
Céltalanul indult el a város sötét utcáin, lehetőség szerint kerülve a forgalmasabb utcákat.

Több lehetséges áldozat mellett is nyugodtan elsétált, nem fűlött a foga a részeg emberekhez. Egyszer megközelített ugyan egy fiút, azonban mikor megérezte a szagát, elfintorodott.
Kedvét szegte az alsóbbrendű faj primitív viselkedése - mint amikor az ember képtelen lenyelni egy falat disznóhúst, látva, hogy az mit művelt szebb napjaiban az ólban.
Továbbsétált. Egy kis utcába kanyarodott be, zaj ütötte meg a fülét. Valószínűleg egy éjszakai bár hátsó vészkijáratához érkezhetett. Egyszer csak kivágódott a roszdás vasajtó. Megrezzent, és visszahúzódott a sötétségbe.

A lány lihegve rontott ki az ajtón, és bevágta maga után. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csalódott a barátaiban, hogy zülött társaságba keverték, alig tudott kiszabadulni a két hatalmas kopasz alak karmai közül, akik rendesen felöntöttek a garatra. Hangosan felnevetett, amikor visszagondolt kéjesen nyáladzó pofájukra.
A vámpír érdeklődéssel figyelte a történteket a sikátor sötét árnyai közül, a ködbe burkolózva. Ő remekül látott, a lány azonban mit sem vehetett észre abból, hogy nincs egyedül. Beleszimatolt a levegőbe. Nem érezte alkoholnak nyomát sem, csak édes illatot. Sötét szíve megdobbant. Megvan!
A lány a táskájában kotorászott a slusszkulcsát keresve. A francba - gondolta- bennt maradt az asztalon. Vissza kell mennie.
A lány háta mögé lopódzott, nem akart ráijeszteni, nem akarta, hogy élete utolsó perce rémülettel teljen. Már régen megunta ijesztgetni őket, az ízük jobb volt, ha nem telítődött adrenalinnal a vér. Csendesen akarta véghezvinni a dolgot. A lány azonban váratlanül hátrafordult.

Nem volt más lehetősége, vissza kellett mennie a kulcsért. Megfordult. És meglátta. Farkasszemet nézett vele. Nem rémült meg, inkább csak meglepődött. Valahogy meg is nyugodott, hogy nem a kopasz fickók egyikét találta a háta mögött. Talán kissé el is mosolyodott.
A vámpír meglepetten nézett a lányra. Valóban jól látta, hogy mosolyog?!

A lány érdeklődéssel figyelte az alakot, ami óráknak tűnt, pedig az egész csak néhány pillanat volt. Elállt a lélegzete. Festőművész volt, és egyből az villant az agyába, hogy ilyen szépséget még az életében nem látott. A haja selymes hófehér, vállig érő. Arca, mint a hamuszín porcelán. Szeme, mint a jég, benne határtalan bölcsesség, nyugalom és talán kegyetlenség (?) csillog. Szája keményen összezárva, orra határozott római orr, mégis vonzó. Földöntúli, gyönyörű arc. A lány ismét elmosolyodott, művészi lekét olyan mélyen érintették az imént látottak, hogy határtalan szeretetet érzett az idegen iránt - úgy érezte, pályája véget ért, mielőtt elkezdődött volna, de most - végre!- ihletet kapott.

Nem értette. Ez a lány még nem hallott a fajtájáról? Vagy nem hisz benne? Nem hiheti azt, hogy egyenrangúak. De akkor mit gondol? Miért néz így rá? Mi ez a szemében?
Zavarodottan nézte a lányt, akinek hála, gyengédség és csodálat tükröződött a szemében - a megszokott rémület, gyűlölet és undor helyett. Egy pllanatra valami furcsát érzett - mintha valami cseppfolyóssá vált volna sötét szíve környékén. Meglepetten elhátrált, és lassan elnyelte a sötétség.

A lány csodálkozva nézett az idegen után, de hiába erőltette a szemét, ő pillanatok alatt eltűnt a ködben. Megkockáztatta, hogy utánaszól, csak egy alig hallható \"hé\" szaladt ki a száján. Megvonta a vállát, és visszaszerezte a slusszkulcsát.

Egy kétemeletes villa tetejéről figyelte, amint beszállt az autóba. Macskaszerű ugrásokkal követte, amíg ki nem szállt a kocsiból, és el nem tűnt egy patinás ház bejáratában. A szomszád ház tetjére telepedett, és megpillantotta, amint az egyik lakásban fény gyúl. A lány egy hatalmas vásznat tett egy festőállványra, és dolgozni kezdett. A vámpírnak rendkívül jó látása miatt nem esett nehezére kivenni a festmény kibontakozó körvonalait. Elgyengült, amint látta saját arcának vonásait, és hallotta lány halk énekét, miközben az dolgozott.

Tudta, érezte, hogy abban a pillanatban minden megváltozott. Ő indította el a lányt a sikerhez vezető úton, cserébe azonban a saját ereje csökkent. Már sohasem lesz a régi, másként fog tekinteni az áldozataira, leke gyötörni fogja, amíg él. De mégsem bánta.

Elmosolyodott, kivillantak tűhegyes fogai. Megpördült, és eltűnt az éjszakában.