Suingille

Suingille

1.

Elindult. Elindult, és vissza se nézett többet. Nem felejtett, nem felejtheti el soha a történteket. És ahogy nézett maga elé, fájdalmas könny csordult le az arcán, le a pocsolyába, amibe olyan borzasztó egyszerűséggel, keserűséggel, és lelke minden nyomorúságával gázolt bele, ami elviselhetetlen volt. Csak neki. Egyedül neki. Nem érti, nem értheti meg ezt senki…
Már égett a szeme, fájdalom hasított mindenébe. Isten tudja csak, hogy mióta ment, és csak ment a semmi felé. Nem számolta ő már soha többet az órákat, napokat, hónapokat. Elhatározta, soha többé nem marad az idő rabja. Soha többé. De a mérhetetlen fáradtság eluralkodott rajta teljesen, és a számára már csak kietlen, fakó, nyomasztó táj elmosódott, és csak a sötétség maradt…

2.

Sok idő telt el, túl sok ahhoz, hogy ő megengedjen magának ennyit. Neki indulnia kell. Most azonnal. Folytatnia kell útját, nem állhat meg. De csak mozdulatlanul feküdt. Valami olyan furcsa érzés kerítette hatalmába, amit már régóta nem érzett. Valami melegség futott át az egész testén, s nem tudott rájönni mi az. Szemét alig bírta csak kinyitni. Olyan fény vette körül, ami eddig biztosan vakította volna, de most egyszerűen kellemes volt szemeinek. Felült, és körbepillantott. Nem ismert a helyre. Utolsó emlékeiben csak a sáros aszfalt, amin elindult, a süvítő szél, és a jeges eső maradt meg, ami szinte égette a bőrét. Itt viszont kellemes meleg volt. A nap sugarától kirázta a hideg. Jó érzés fogta el, mintha egyszerűen minden szörnyűségének végeszakadt volna. És mosolygott. Mosolygott, amin még ő maga is elcsodálkozott, hisz ilyenre a keserű múltban eddig nem volt példa. Nézte, csak nézte a helyet, hogy ezt a csodát örökre az emlékezetébe vésse, ha tovább kell állnia. Egy mezőn ült, tele virágokkal. De ezek nem olyan virágok voltak, amit eddig látott. Különleges virágok, érdekes, eddig fel nem fedezett virágok. És a fű nem unalmasan zöld volt. Egyszerűen virított a boldogságtól, s több színben pompázott. Itt minden olyan boldog, és gyönyörű volt. A réttől nem messze házak álltak. Egyformák voltak. Egyformán szépek. Nem vélt felfedezni semmiféle társadalmi különbséget sem az egyik, sem a másik között. Eszébejutott régi otthona. A giccses villák, és mellettük az omladozó kisházak, melyek közül egy, az ő otthona volt. Bár ő nem tekintette annak. Hiába jutottak ugyan eszébe a fájdalmas emlékek, azzal együtt egyben ki is törlődtek egyelőre tudatából. Csak a szemének élt, és a mosolyának. Nem tudta hogyan került ide, de egyszerűen nem tudott, nem akart ezen gondolkodni. Csak örült, örült hogy itt van.
Egyszer csak egy hang szólalt meg a háta mögül:
- Ne haragudj, de ott ülsz még egy darabig, vagy elárulod a neved, és jössz végre?


Folyt köv.(ha szeretnétek)