Soha nem lesz vége

Huu nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nagyon fiatal vagyok én még a történetíráshoz, de ezt nagyon fontos leírnom, mert nem tudom magamban tartani. Egy lehetetlen történet... Akár ez is lehetne a címe

Minden 2005. március 15.-én kezdődött. Jobban mondva hamarabb, de a lényeg akkor. Az iskolánknak van egy Szlovákiai magyar testvériskolája és pont mi következtünk az utazásban. Én 9.-es voltam. Ő 8. Nem szerencsés a kor, de manapság már mit számít az, ha a lány öregebb egy évvel? Az semmi...
Szóval ott jártam, hogy elmentünk Szlovákiába. Nagyon tetszett nekem ez a fiú. A buszon mögöttem ült, és végig beszélgettük az utat. Nagyon jól elvoltunk, hülyéskedtünk, kötekedtünk egymással. Ilyesmik... Kint megbeszéltük, hogy akkor járjunk. De én nem akartam semmibe belemenni, mert volt egy rossz érzésem, hogy csak ott kellek neki és itthon már nem. Ennek ellenére folytattunk mindent tovább. Utolsó nap, mikor már jöttünk haza, a buszon mondtam neki, hogy már csak egy pár óránk van, mert itthon úgyse kellek neki, megharagudott és nem is beszéltünk utána.
Másnap felhívott, találkoztunk és elkezdődött minden. Jártunk kb. 2 hónapot... Minden nagyon jó volt. Bár én tűntem gyerekesnek mellette. Ő olyan más. Hiába fiatalabb... Senkit nem szerettem még annyira, mint őt. SENKIT! 2 hónap után viszont elegünk lett, összevesztünk és szakítottunk.
De itt még koránt sincs vége a történetnek.

Hétvégenként mikor feljárunk bulizni, mindig ő is ott van, egyszer-egyszer el voltunk egymással. Megcsókolt, sétáltunk, beszélgettünk, de semmi több. (Lehetne itt mesélnem az érzelmeimet, de annyira régen volt, hogy a mostani események frissebbek és érdekesebbek.)
Augusztus 12.-én volt a szomszéd településben a falunap. Azon a héten volt Zs-nek a szülinapja. Buli volt náluk. Utolsó pillanatba felhívott, hogy menjek be csátra hozzájuk. Bementem. De nagyon kár volt! Páztunk, énekeltünk, táncoltunk, és elkezdtünk beszélgetni a régi dolgokról, elkezdtem sírni, de nem azért, mert bántogatott, hanem mert nagyon jól esett, hogy őszintén vallja be, hogy mit is érzett akkor régen irántam. Zokogtam, fáztam, részeg voltam és erőm sem volt. Lefeküdtem aludni Zsolti szobájába. Utána odakeveredett mellém, és megtörtént a dolog. Én előtte senkivel nem voltam. De nem bántam meg, mert nagyon szerettem.

Amikor mentem hajnalba haza, mondta, hogy majd felhív és megbeszéljük a dolgokat. Természetesen nem hívott. Tudtam, hogy nem fog. Hazudott. Egy világ dőlt össze bennem. És csak azt kérdezgettem magamtól, hogy tényleg ennyire nem tud megszeretni? Ennyire rossz vagyok neki? Ennyire nem érek semmit?
A nyári szünet utolsó hétvégéjén felmentem a Pálmába és ott volt Ő is. Nem tudtam a szemébe nézni, s mikor oda jött köszönni meg beszélni, én hazajöttem. Gyerekes viselkedés? Nem tudom. Féltem... Nem tőle, hanem az érzéstől, hogy annyira szeretem, hogy bármit megadnék, csakhogy újra együtt legyünk.

Utána jött az évnyitó. Nem vártam semmit tőle, csak annyit, hogy legalább köszönjön. De mintha nem is léteznék. Elment mellettem boldogan, nevetgélve, kacarászva, mintha ott sem lennék. Beindult az iskola. Első nap ő volt a portás. Akkor muszáj volt beszélnünk, mert beraktam a táskámat a kapuba. Még puszit is adott. Mindig a közelembe van, de soha nem beszélgetünk kettesbe. Hozzám szól, vagy beszól valamit, de komoly dolgot sohasem mond.
Múlthétvégén beszélgettünk egy kicsit, de annyira érzelmektől mentesen, hogy el sem hiszem.
Ma van a szülinapom. Tegnap ünnepeltük a barátaimmal. Zsolti is ott volt. Nem akartam rá sem gondolni, mert eldöntöttem: Ma este boldognak kell lennem. Boldog is voltam egy ideig. Csak aztán hazament Zsolti. Kicsit örültem neki, h ennyivel megúsztam a napot. De nem. Egy fél óra múlva felhívott. Elkezdtünk beszélgetni. Mindent megbeszéltünk. Ami őt bántotta, ami engem. Megbeszéltünk nagyon sok mindent, csak az volt a baj, hogy amikor ő beszélt én úgy elkezdtem sírni, hogy nem akartam megszólalni, h ne vegye észre, hogy sírok. De csak megkellett: Nem tudom, mit gondolhatott, amikor felhívott. Meg akart bántani, vagy csak unatkozott? Vagy komolyan gondolt mindent és lehet h még lesz folytatása? Nagyon remélem, mert nagyon szeretem. Még most is. 1 év telt el azóta, hogy megtetszett. Egy fél év telt el azóta, hogy szeretem. És még mindig reménykedem benne, hogy rájön, hogy szeret... De nem fog:(

Így nem lehet valakit elfelejteni, ha hetente tépjük fel a sebeket. Ha minden nap látom. És azt látom, hogy milyen jó, milyen helyes, milyen rendes. Ez nem fog menni. Soha nem lesz ennek vége.
Azt mondta, hogy van, aki fél, és van, aki akar. És ő az, aki fél, mert nem meri újra kezdeni. És igaza van. Én akarom. Őt akarom. Nem érdekel, hogy milyen volt. Elfelejtem. Csak legyen végre vége ennek a szenvedésnek!
Nem bírok úgy rágondolni, hogy ne kezdjek el sírni.
Szeretem.
Beláttam 100-szor, hogy nem leszünk soha többé együtt.
Csak azzal nyugtatom magam, hogy ha egyszer majd megtudja milyen az, hogy szeretni vkit, akkor majd eszébe jutok talán. Csak egy pillanatra.
Neki sincs senkije. Nem is volt énutánam. Nekem sem volt. Bár sokan akarnak járni velem, de egyszerűen nekem nem kell senki. Nem kell senki más, csak ő.
Ma már csak azt várom, hogy vajon megint hazudott-e hogy majd felhív és megbeszéljük, vagy megint elhidegülünk?
Nem tudom.
Remélem, egyszer boldog leszek. Vele vagy nélküle. De most úgy érzem, ennek soha nem lesz vége.