Sárkányvér 1. fejezet

Szerettem, hogy az emberek csak akkor láthattak, ha én akartam, vagy ha erősen fókuszáltak arra a pontra, ahol tartózkodtam. Éjjel volt a legjobb, tiniként rengeteg szórakozóhelyre beosontam, figyeltem az embereket, ahogy táncoltak, szórakoztak,ittak, élték az életüket. Persze nappal is elég sok helyre belógtam, és láttam dolgokat. Néha rossz dolgokat. És egy ilyen alkalommal kezdődött el a történetem. Amarilla vagyok.
A szüleimet nem ismertem, ezért az életem nagy része azzal telt, hogy megpróbáltam megtalálni őket. Rengeteg országban jártam, a Föld minden szegletében kutattam utánuk, de nem akadtam a nyomukra. Mintha nem is léteztek volna, mintha elnyelte volna őket a föld. Senkit nem találtam, aki ismerte volna őket, vagy hallott volna róluk, így egy időre elszántam magam, hogy berekesszem a keresést, de a lelkem nyugtalan maradt, és kis idő múltán újra az utcákat jártam, keresve az ő arcukat a rengeteg ember között. Sokat tanultam a kutatás alatt. Láttam embereket meghalni, megszületni, eltűnni, és lassanként örömmel töltött el, hogy én nem vagyok ember. Ja, hogy ezt még nem mondtam? Szóval nem, nem vagyok ember. Alakváltó vagyok. Bármilyen állattá át tudok lényegülni, emellett valamilyen oknál fogva emberi alakban láthatatlanná is tudok válni. Illetve nem konkrétan láthatatlanná, nem leszek átlátszó, vagy ilyesmi, csak nem vesznek észre az emberek.
Egy nap, amikor már lejártam a lábamat, és kezdett kimeríteni a folyamatos "láthatatlanság", felfigyeltem egy kínai étteremre, ami a Kék Sárkány nevet viselte. Hirtelen vad kíváncsiság öntött el, hogy mégis akkor hogyan főznek ezek a kínaiak, megkerestem hát a hátsó bejáratot, és minden különösebb feltűnés nélkül besétáltam. Nem volt könnyű megtalálni azt a csarnokot, amit joggal nevezhetnénk szemétdombnak, mintsem konyhának. Az emberek gyorsan, precíz mozdulatokkal szeletelték a húst, és a zöldségeket, és olajba, vízbe szórták őket. Nem volt más hang a fortyogó, sercegő ételeken kívül. Ezek az emberek nem beszélgettek egymással, mert nem volt miről beszélgetniük. Gépiesen végezték a munkájukat, mintha nem is emberek, hanem robotok lennének, és ahogy járkáltam körülöttük, megsajnáltam őket. A következő pillanatban azonban meghallottam valami fura hangot, és muszáj volt utánanéznem. Kisétáltam a konyhából, és némi keresgélés után találtam egy ajtót, ami lakattal volt lezárva. Mivel alakváltó vagyok, ez nem okozott gondot nekem, szépen átlényegültem hangyává, és beslattyogtam az ajtó alatt, odabent pedig újra felvettem a "láthatatlan" emberi alakomat.
A helyiségben félhomály volt, és mindenfelé ketrecek hevertek. Mindegyik üres. Egyet kivéve. Teljesen elképedtem, amikor megláttam, hogy mi adta ki azt a furcsa hangot. A ketrecben egy teljesen fekete, és egy fekete-fehér tigriskölyök ült. Mindkettőnek acélkék a szeme. Mintha a vesémbe látnának, holott nem is láthatnak. Odamentem, hogy kiengedjem őket, megsimogattam a buksijukat, már nem is érdekelt, hogy látnak-e engem. Éppen amikor kinyitottam a ketrecet, hallottam, hogy a lakat megmozdul, és az ajtó kinyílik. Egy harmincas, szőke férfi állt az ajtóban, dobozzal a kezében. Furcsán méregette a helyiség falait, főleg a ketrec környékét. Tudtam, hogy nem lát, de aggódtam, hogy sokáig fogja ugyanazt a pontot bámulni, és akkor már tudni fogja, hogy van itt valaki. És igen. Balszerencsémre meglátott. Nem volt könnyű elmenekülnöm előle, valahogy túl gyors volt. Biztos, hogy nem ember. És vajon miért tartják azt a két nyomorultat a ketrecben? Mert az biztos, hogy ők ketten nem átlagos tigriskölykök.