Samoára sodort a szél 17.rész

A vadvízi hajókázásra elutaztunk.
Az egyórás légiút hamar elrepült. Vaniila gondoskodott az idő gyors múlásáról, hiszen igen változatos témákba merészkedve egész úton tartotta az előadást, mintha máris az osztályterem katedráján lenne. Nem kedvelem a fölösleges lotyogást ezért egy idő után megkértem, tarka-barka szóvirágaival ne csiklandozza már füleimet. Ekkor durcásan belém csípett és folytatta
- Kihallgattalak benneteket! Neked sem kellett volna szavakból font korbácsodat olyan hevesen suhogtatnod apám feje felett! Sajnáltam, amiért meghúzgáltad a bajuszát, de végre megmondta neki valaki, hogy az orosz bálnavadászhajók már nem kötnek ki Samoán. Szegény olyan, mint a korsó. Ha esze volna, sohasem esne a földre, mert tudná, hogy menthetetlenül összetörik. Legjobban az tetszett, amit a gyerekekről és a gólyameséikről mondtál. Mesélj nekem valami szépet!
Olyan kedvesen kérlelt, hogy gyermekkorom kedvenc mesekönyvéből a Hollókirály és más mesékből, a Hat szolgával, meg a Rigócsőr királyfival kezdtem az altatást. Mikor már azt hittem álomba szenderült, hirtelen az európai nők és a férfiak kapcsolatáról érdeklődött. A házasságkötés körülményei keltették fel leginkább figyelmét. Amikor tréfásan megjegyeztem, hogy nálunk már gyerekkorban tanuljuk ebbéli teendőinket és titokban papás-mamás játszunk, nem értette mire gondolok. El kellett neki magyaráznom, hogy olyankor, amikor a „mama” megsüti a homokban sült pogácsát, a „papa” pedig vékony madzagszáron félrehúzza piros fából készült teherautóját, a pokrócsátorban pihenőre térnek és csintalankodni kezdenek, ahogy azt a felnőttektől látták és hallották. Leragadtunk ennél a témánál, mert Vaniila bővebb és részletesebb felvilágosítást kért. Ezután sokáig taglaltam mi is történik a sátorban. Úgy láttam végül megértett mindent, mert megelégedetten mosolygott.
Reméltem leszállás előtt már nyugalmunk lesz, de barátnőmnek nem volt kenyere a szótlanság. Híres, történelmet formáló nőalakokról áradozott. Angliai I. Erzsébetről elég pontos ismeretei voltak, hosszasan sorolta melyik udvaroncával melyik kegyencét csalta meg. Tudása csak akkor bicsaklott, meg amikor a Királynő Stuart Máriával való viszonyát fejtegette. Vaniila szerint a Notthingami erdőben lóháton találkoztak. Miközben a hatalom megosztásáról tárgyaltak Erzsébet leesett a lováról és azt kiáltotta – Országomat egy Lóért!!!
Hm!!!
Miközben ereszkedett gépünk tapintatosan felhívtam a figyelmét arra, hogy csak kb. 250 évet tévedett és nem a Notthingami erdőben, hanem a Bosworthi csatában hangzott el e jajkiáltás, nem is Tudor Erzsébet kiáltotta ezt, hanem családjának ősi ellensége III.Richrárd.
- A ló akkor is ló!- volt a válasza és szép lassan földet értünk.
A maláj gyöngykereskedő sem az idejét sem pénztárcánkat nem kímélte, amikor utazásunkat megszervezte. Ezt leginkább szállodánk kiválasztásából gondoltam. Nem holmi színes deszkákból összeeszkábált alkalmi panzióhoz érkeztünk, amelyből többek hosszan sorakoznak a Hauruko tó keleti partján, hanem Viktoriánus stílusban épült meseházhoz. A tó felett egy felhőkbe nyúló magaslat közepén állott. Dús lombú égig érő fák vették körül, csak a környező dombokról lehetett belátni az udvarára, ezt is csak télen tehette meg a kíváncsiskodó, tavasztól őszig emberi szem meg sem közelíthette. A lakosztályok teraszai előtt egy kristálytükör terjeszkedett. Csak királyoknak kijáró fürdőmedence volt, aminek a mélyből feltörő, vulkánok melegítette 38. fokos vizét 30. fokosra hűtötték. Fekvő ágyak, nap és esőernyők pucéran kínáltatták magukat. Reggelente ha Vaniilával a kimerítő éjszaka után frissítő vizében lubickoltunk, arra gondoltam - milyen csodálatos a férfivilág, mennyei élvezet után a pokolból felbuggyanó kénköves forrás is milyen simogató!
A szálloda fogadótermébe lépve hamar kiderült, a gyöngykereskedő buzgó ügyködése egyelőre eddig tartott. Vaniila félre tessékelt bennünket és maga vette kezébe a dolgok irányítását. A recepciónál gyorsan intézkedett, a szobák elosztását sem bízta a véletlenre, nem akarta, hogy ármánykodó férfitársai a szobák kulcsival megint manipuláljanak. Közös szobánk samoai barátnőmmel nem is volt kérdés, így amikor bezárult mögöttünk az ajtó szaporán hullattuk ruháinkat magunkról és türelmetlenül tolakodtunk a zuhanyozóba. Jócskán ömlött ránk a fürdető víz, a lány nyakamba csimpaszkodott, selymesbőrű combjaival szorosan átölelte derekamat akkor megkérdeztem tőle
- Nem lesz ennek soha vége?
Nem válaszolt csak a mézet és a narancsvirágot kereste. Nem volt ilyen szűkszavú vacsora után az ágyban, lámpaoltás előtt hozzám simult és a fülembe súgta
- Most nem akarom, hogy mesélj! Papás mamást akarok játszani!
Ezzel válaszolt is a kérdésemre.
Másnap megkezdtük a csónakázást. A hajókba még beültem, de a hócsuszka szerű alkalmatosságra már nem feküdtem fel. Cseymoong és barátnőm több alkalommal is hasra vették a hullámokat. Távollétükben Depp megkérdezte
- Mit kezdesz a lánnyal!
- Néhány nap óta egérfogóban vagyok!
- Szívesen eltöltenék én is néhány napot abban ez egérfogóban, amiben Vaniila a mézesdió!
- Ugyan! Kellemesebb lehet elefántcsont oszlopok, és alabástromkarmok között ostromlottnak lenni, mint pucér nőket ostromolni?
- Ebben igazad van.
- Csak ne lenne olyan a járása, mint a zergéé, olyan hangja, mint a galambé és ne lenne olyan tiszta szívű, mint a forrás vize.
- Csak a szerelmes ember beszél ilyen költőien!
- A szerelem hegyes pilonja csak az olyan embert találja szíven, aki a szenvedélyből veret páncélt magának, engem a közönyösség mellvértje véd! Különben is nem szabad egyetlen nőt szeretni, mert egyaránt fájdalmat okoz akár ő csal meg, akár te leszel hozzá hűtlen.
Kitört belőlem a sok Shakespeare és bevallottam barátomnak mind ez azért van, mert mostanra megkedveltem Vaniilát. Szeretnék szépen beszélni róla és alázatosan tűrni a szerelmét. Majd Aucklandban minden megoldódik.
A Hauruko tótól visszatértünk Wellingtonba. A jelentést átvettük, a ládákat útnak indítottuk Európába. Amszterdamba a Garmu Alexanderhez ment a küldemény.
Az utolsó estén még egy látogatást tettünk az operában most egy Argentin tangóra készült zenekari művet néztünk meg. Maxim Vengerov hegedült és táncolt, Yusupov komponálta a művet. Nem tudom a kitűnő novoszibirszki hegedűművészt mi inspirálta, amikor elvállalta ezt az avangarde előadást, de szerintem bukás volt az egész vállalkozás, ha netán maga ötlötte ki az egészet, akkor inkább maradt volna a kaptafájánál.
A balul sült koncert után a másnapi elutazásra készültünk.
Gondolataim sokáig elfoglaltak azzal vajon sikerül e a posztó ruhába bújt férfi értelmemnek vérpadot ácsolnia a finom kosi selyemszálból font női érzelemnek. Pallósom élén sok csorbát hagytam, amit a szerelem csábításának tulajdonítottam. Elképzeltem, ahogy Vaniila fekete, kékesen csillogó hajától, barna, finom illatú arcától búcsút kell vennem. Nehezen feledhettem, milyen kedvességgel, nagy kosarakban hozott friss rózsaszirmokkal hogyan szórta be szerelmi fészkeinket. Ezután csak lélektelenül morzsolhatja bágyadt ujjaival az illatos, selymes szirmokat. Rég volt már amikor úgy gondoltam: olyan, mint a csapda, lelke kelepce, szíve alattomos háló, és a karjai bilincsek, aki istennek szolgál, nem véletlenül menekül előle, de horgára akad, aki vétkes.
Az Aucklandi egyetem környékén nagy volt a nyüzsgés, a visszatérő diákok népesítették be a tereket. Vaniilát a kollégiumhoz kísértem.
- A könyvtárban a 34. asztalnál várj!- mondta és eltűnt szemem elöl.
Az Aucklandi egyetem széles lépcsősorán felfelé menet, majd a könyvtárterembe belépve, ahol az asztalokon ezernyi kis lámpás fénye világított, azon gondolkodtam: miért pont a 34. asztalnál kell találkoznunk? Mit jelenthet ez a bűvös szám? Mert Vaniila semmit nem csinált véletlenül, mindent előre eltervezett, mint az okos nők. A könyvtárból nagy boltíves ablakok nyíltak a tengerre. A középső ablak előtt csillogó vöröses kövekkel padozott erkély húzódott. Ide léptem ki. A parkból és a környező terekről fiatalok csevegő zsivaja, füttyök, harsány bohókás nevetések hallatszottak. Szemben velem a Sky-Tower tüskéje szúrta az eget. Ez a modern bábeli torony hívja a tekintetet mindenfelől. Ahogy a nap sugara ráhullott üvegkupolájára, hirtelen a belőle felvillanó fénysugár megvilágította elmémet. Igen mintha Ptolemaios Sotér Alexandriai könyvtárából kémlelném a világ egyik csodáját a Pharsosi világítótornyot, aminek fénye éppen most 34 római gályát vezet a kikötőbe. Merthogy pont ennyi hajó hozta Caesart és horgonyzott le a Heptastadion közelébe. Az európai, idegen kincsek elrablója jött megmenteni az egyiptomi nőt, Kleopátrát. Hogy a helybéliek idő előtt nem vágták le a fejét és nem csomagolták bíborköpenyébe azt viszont az nőnek köszönhette. Vaniila tehát azt üzente: ne a vesztőhelyen legyünk! Vaniila tehát tervez, az a nő, pedig akinek tervei vannak veszedelmes, ezt már megtanultam. Egyszer arra kért: tanítsam meg arra, ahol én élek hogyan és hol, mennyit lehet csókolózni. Ez nem is jelenthet mást csak azt, hogy hozzám készül. Most egy jósra vágytam, aki megjövendöli mi fog következni az elkövetkező pillanatokban. Vaniila álma megvalósul e? Két cseppet vettem észre a párkányon, egy olaj- és egy vízcseppet. Azt hallottam mind a kettő szentelt folyadék, ezért nem hazudhatnak. Ha most összefolyatnám őket és mindkettőben ugyan azt a rajzolatot látnám, akkor a jóslat és álom ugyan az. Babonaság az egész. Rájöttem megint csak szájhős vagyok, a kikívánkozó szavak úgyis bent maradnak ziháló mellembe. S mint máskor most is elhalasztom a mindent megmagyarázás idejét.
Amikor megleltem a 34. asztalt a vaskos mégis kecses vérpadot, leültem és fátyolos szemmel meredtem a könyvtár ajtajára. Közben sós víz kezdte marni a szemeimet. Haj, a széltoló férfinek nem születik könny a szemében és a csábító férfinek sem perzseli szívét női szenvedély. Nyugtalanul fészkelődtem, majd csak lesz valahogy, talán mégis a legbölcsebb dolog a nemtörődömség – gondoltam. Tenger felé sietnek a folyók mégsem telik meg a tenger, kisüt a nap mégis újra alkonyul.
Az agyam egyre tompább, nehezebb, iszaposabb lett, mint egy folyó szétszakadt ezernyi apró, pocsolyás ága. A fejemet egyre mélyebbre szegve, dermedt merevséggel, szinte bénult szemekkel bámultam a kőlapok fehérlő padlójára, mint a bazárok szennyes utcájában a fuvolaszóra mozdulatlanná vált áspiskígyó a bűvész tarka fejkendőjére.
Ezután már csak arra gondoltam, sok nehéz dolog van a világon, de a várakozásnál nincs nehezebb. A lámpás asztalsorok között végre feltűnt egy kék, bársony köpenyes, kocka alakú sapkát viselő lány, méltóságteljesen és olyan halkan közeledett, mintha juhok gyapján lépkedett volna. Egy fehérbőrű lány állt meg előttem és egy borítékot nyújtott felém.
- Ő küldte!- szólalt meg és elment.
Fényképet vettem ki belőle, Vaniila mosolygott rajta. A hátuljára ezt írta:” Kedves Európai! Köszönök neked mindent! Ha majd szükségem lesz rád megkereslek, addig is lehunyom a szemem és rád gondolok. Vaniila Wolsley.”
Az Európába tartó gépen kutatni kezdtem emlékezetemben, a vérpadon melyik híres nőalak könnyítette meg így hóhéra dolgát?
Mit is mondott Vaniila?
Az okos nő nem lesz szerelmes, csak önmagát szereti!
Én meg most azt mondom
- Buta férfi nem szereti önmagát, csak a fiatal, okos nőkbe lesz szerelmes.
Otthonomba visszatérve, reggelente, lakásom ablakából sokáig a szemközti üveg-és acéltornyokat bámulom. A csillogó fénytükörben feltűnik az én Kleopátrám, hollófekete haja, gyolcs szegélyű, lógó bojtos ruhája, a két boka gyönge dudorain papiruszlapokból készült parányi szandálja. Ilyenkor vágyakozva rántom le ruháját, nem marad más rajta, csak vékony, áttetsző, dús redőket vető fátyol, amely suhogva, lágy zizegéssel és hódoló odaadással tapad a combok vonalához, a csípő gyönge, szinte fiús domborulatához, az apró kemény mellekhez és a has lágy kerek vonulatához. Ahogy a combok összehajolnak, a fátyol zizegve oson a hús közé, végigcsókolja a bőrt, mint mohó lángnyelvek a pálmafákat, karavánok őszi éjszakáin. A csípő megvonaglik, a mellek fölött megfeszül a bőr. Ilyenkor Vaniila hosszú szempillái lezárulnak, nedves ajkai félig nyitva maradnak, fejét hátraveti és a nap koronájában meglátom a homlokán felágaskodó két feketegyöngy szemű viperát. Azután, ahogy a nap búcsúzik, emlékezésem is véget ér.

V É G E