Samoára sodort a szél 16.rész

Samoából történő elutazásom előtti estén, kedves búcsúztatót tartott a Wolsley család tiszteletemre, Amalati is nagyon kedves volt hozzám. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást, én egy háncsból készült ie-togát kaptam, házigazdámnak ezüst cigarettás dóznival, a feleségének borostyán nyaklánccal kedveskedtem. A gyerekek Bombonetti csokoládés ostyával nyalakodhattak.
Hazatérésem előtt, a Wellingtoni kitérő elég sok fejtörést okozott. Nem tudtam mit kezdjek Vaniilával. Neki eredetileg Aucklandba, az egyetemre kellett volna utaznia. Az apjának tett ígéretemet semmiképpen nem akartam megszegni, noha ötszáz kilométer távolságot kellett valahogy áthidalni. Először arra gondoltam egyenesen a sziget északi részére utazunk, és ott végleg elbúcsúzunk, majd folytatom utamat délre. A társammal, Depp-el és a singapúri Cheymoong-al való találkozó időpontjához azonban sehogy sem találtam légijáratot. Végül arra jutottam, nem tehetek mást, a samoai lányt is magammal kell vinnem Wellingtonba, azután majd lesz valahogy. Arról nem volt kétségem, hogy Vaniila tervelte ki, hogy így legyen. Deppet értesítettem, hogy még egy egyágyas szobát szerezzen.
Ezután a repülőjegy beszerzése okozott gondot, sem a lány, sem az apja nem helyeselte, hogy egyedül, előre utazzam Apiába. Az internetes repülőjegy vásárlás, pedig korántsem ment olyan döccenőmentesen, ahogy egyes portálok hirdetik. A gondjaim így vagy úgy megoldódtak, másnap reggel, az apa kiséretében elindultunk Faleoloba a repülőtérre. A légikikötőben folytatódtak nehézségeim. Egy túlbuzgó helyi egyenruhás elvette az okmányainkat és félre állított bennünket. Hosszas várakozásra kényszerültünk. Amíg Vaniila arról faggatott vajon tényleg titkos ügynök vagyok-e, akit most lekapcsolnak a hatóságok, én 1978-ra gondoltam. Akkoriban volt hasonló élményem a szervezés nehézkességével és a határőrizeti szervekkel. Ez idő tájt engedélyezték Magyarországon, hogy állampolgárok saját szervezésben is külföldre utazhassanak üdülni, ne kelljen hozzá az IBUSZ vagy valamelyik Ifjúsági Utazási iroda közreműködése. Az elsők között vezettem ilyen csoportot a Costa Bravara. A nyugati, kapitalista országok egész során vezetett utunk. Mindent magam szerveztem meg, még azt is én mutattam meg a sofőrnek, Zug- ban (svájci város) melyik útkereszteződésben merre kanyarodjon. A beépített hangszórókon, előre magnószalagra felvett hangos útikalauz szólt minden egyes nevezetességnél. Vagyis úgy gondoltam elég alaposan felkészültem. Mégis akadt némi porszem, ami a gépezetbe került. Különösen az akkor nagybecsben tartott Ikaruszéba. A helyi sportkör autóbuszát nem kaptuk meg, amivel előzőleg végigutaztuk a szocialista, baráti országokat. Az üzemi pártfunkcionáriusok szerint: a nyugatra való kirándulásoknak még nem jött el az ideje! Így kénytelen voltam a pécsi volánnál autóbuszt bérelni. Személyesen jártam el ebben az ügyben, nehogy valami ócska fakaruszt, vagy, ahogy mifelénk nevezték nejlonbuszt adjanak.
Ilyen személyszállításra összetákolt teherautók népesítetek be akkoriban a Pécs-Komló útvonalat, sokszor utaztam ilyenen a budai vámtól Komlóra. Nagyszüleimnek ennél a pécsi megállónál volt maszek trafikjuk, még a Horthy érában kapta nagyapám, háborús megrokkanása ellenében. A Darus cigarettás doboz tetszett legjobban, piros, kék színű papírzacskóját csillogó celofán borította. Néhányat el is loptam belőle, aminek tanárom örült legjobban, amikor fizika óra után kiforgatta zsebeimet. Drága és ritka portéka volt így hát rendszeressé vált, hogy minden kicsöngetéstől becsöngetésig motozott.
A legújabb IKARUSZT kaptuk meg, válogatott sofőrökkel. Az ellenszolgáltatásokról most nem írok jó ízlésem tiltakozik. Mivel a sebváltója a szocialista elvek szerint készült - minek bele „felező”, az alföldön úgy sincs rá szükség - szegény pára már az első komolyabb nyugati megpróbáltatáson bemondta az unalmast. Az még hagyján, hogy Heiligenblutból a Glossglockner Alpenstrassen a fele utat gyalog tettük meg, de lefele menet, az állandó fékezés miatt felforrósodott gumikerék is szétrobbant, kétségessé téve az egész utazást. Csak úgy fojtathattuk utunkat, ha az egész útvonalat áttervezem és minden előttünk tornyosuló „dombot” ezután kikerülünk. Az Alpokban ilyen feladat megoldására legutoljára Hannibál vállalkozott, sikerrel. Nem hiszem, hogy a munkások pártjának keze idáig elért volna és így gördített akadályt a nyugati útra. De ki tudja? A bányászok dicsőítése amúgy is csak akkor kezdődött, amikor elérték a sötét szénfalakat, az oda úton kanyargó népesvagonokban csak „vagány szerszámok” voltak, akik egymás hegyén, hátán szorongtak. Még álmodozniuk sem lehetett kényelmesebb utazásról. Egyszer közöttük zsúfolódva megjegyeztem
- Már régen be kellett volna zárni az ilyen bányát. Szegény dél-afrikai négerek is különb munkakörülmények között dolgoznak!
Másnap raportra hívattak.
- Jegyezze meg! Itt nem agitálhat! Itt nem lesz még egyszer ellenforradalom!
Hát ennyit a szocialista utazásszervezésről.
A határőrizeti szervek munkája a francia határokon akkoriban elég különös és alapos volt. A svájci-francia határon St. Julien-nél szocialista ország turistáit nem engedték át, Annamasse-n lehetett csak átlépni a határt. A francia-spanyol határnál a magyar turista buszt félre állították, a csoport vezetője után érdeklődtek. Amikor feltartottam a kezem, kis szobába tessékeltek. Az okmányaimat hosszasan átvizsgálta egy algériai férfi, a kitűzőjéből és a megjelenéséből gondoltam. Teljes utas listát kért, amit magammal vittem nem felelt meg neki. Amíg egyik utastársam az utasok között írogatott, velem barátságos beszélgetésbe kezdett. Milyen jó dolog, hogy már kelet-európából is utazhatnak nyaralók. Kellemes idejük lesz. Még kempinget is ajánlott, Perpignan mellett a Canet-Plage-t. Ezután a színvonalas francia iskolákról kezdet beszélni, ártatlanul odavetve, egyre többen tanulnak francia egyetemeken az ön országából. Itt már kezdett gyanús lenni a kihallgatás, ugyanis a Sorbonne-on eltöltött időmmel napra készen elszámolt, az hogy kivel érkeztem oda, hol laktam Párizsban csak hab volt a tortáján. Egyetemista unokahúgom édesapjáról minden fontosat tudott, azt, hogy orosz volt és a MAHART-nál tolmácskodott. Nővérét, a Rue de Briéve utca egyik orosz emigránsával azonosította. Nagy, polgári lakásban laktam itt. Amikor végzett az azonosításommal, azzal fejezte be
- Il parle bien en francais toujours encore! Ils peuvent aller! (Még mindig jól beszél franciául! Mehetnek!)
Ezután elég váratlanul ért, néhány hónap múlva a Noisy-le-Roi-ba szóló meghívó, nyelvi továbbképző kurzust ajánlottak.
Nem csoda hát, ha a samoai hatóságokra is gyanakodtam. Mivel nyelvüket egyáltalán nem beszéltem, attól kezdtem tartani, addig nem is távozhatom, amíg e dallamos nyelvet el nem sajátítom.
A samoai nyelvtanfolyamra nem került sor, így Vaniila-val beszálltunk a Wellingtonba tartó repülőgépbe. Egyhónapos nyugat-samoai tartózkodásom ért véget, amikor a Boeing gépmadara elszállt. A felhők felett egy önvallomás emlékeztetett az alattunk elsüllyedt szigetekre: ha nem kutattam volna a kincses sziget után, nem leltem volna meg azokat az igazgyöngyöket, amelyek most lelkemet ékesítik! Egyikük Vaniila Wolsley egy nagyhatalmú matai lánya most szorosan csimpaszkodott belém. Minden földi jó tulajdonsággal felruházták védőszellemei. Mégis gyötrődtem. Nem is az nyugtalanított, ami az elméjében okoskodott, sokkal inkább, ami testén hivalkodott: szépség és fiatalság. Az ilyen tökéletes alkotást képtárakban szokás nézegetni, amíg el nem jön a záróra ideje. Férfiúi bolondság lenne MOM Park-i lakásomban elhelyezni, az alkalmi tolvaj a fiatalság álarcában úgyis elrabolná kincsemet. Mivel a születésnél nem voltam pólyás kis barátja, így hát a halál felé sem lehetek pályatársa! Ilyenekre gondoltam, amíg ő kedvesen duruzsolt a fülembe. Jövőre tanárnő lesz, talán gyereke is születik már, milyen jó lenne, ha a kis lurkó europában látná meg a napvilágot… ilyenekről álmodozott. Nem válaszoltam, nem akartam a kínhalálát elnyújtani, a vérpadot inkább majd Aucklanban állítom fel és egy csapással választom el az érzelmet az értelemtől. Addig is jól meg kell élesíteni pallósomat.
Wellingtonban tizenhét fokos, hűvös időjárás volt. Nyárias öltözetünkben gyorsan a szállodába siettünk. Taxiból nézve az új-zélandi nagyvárosok egy kaptafára készültek. Hogy meglehessen különböztetni őket, egy-egy hivalkodó tárgyat helyeztek el mindegyikben. Például Aucklandba egy gigantikus torony, Wellingtonban egy ezüst labda lebeg a város felett. Igazságtalan lennék, ha e délebben levő várost nem tartanám barátságosabbnak. Itt a város központjában úgy éreztem mintha Budapesten a MOM Parkban lennék, Aucklanban akár a párizsi Pompidou Center-en is lehettem volna. Az új-zélandi lakosság sok mindenben különbözik az északi féltekén élőktől, leginkább a haszontalan különlegességek utáni kutakodás vágyában. Egész délen a Hauruko tónál a Lill Burn-i völgyben, rezervátum gondoskodik a békák jólétéről. Mindenkor, amikor szokásos vándorlásaikra indulnak, mesterséges gátak állják útjukat a tilosban. Állatvédők úgy tartják fenn a kívánt szaporulatot, hogy a tilosban átkelőket már nem védik semmiféle „Kressz”-el. Egy helybéli vendéglőtulajdonos arra szakosodott, hogy e bátor példányokat összeszedi és étlapján, brekegő békacombként kelleti. Az állatszeretők nagy asztaltársaságokba csoportosulva fogyasztják a megkergült szakácsok főztjét. A jóízű falatozást a rejtett hangszórókból hallatszó brekegés teszi még élvezetesebbé.
A szállodában Depp várt ránk. Átadta a szoba kulcsát, mondván én csak helyezkedjem el, ő majd Vaniilát szobájához kíséri. Gondosan elhelyeztem szegényes ruhatáramat, egy jó minőségű pezsgőt nyitottam, a dugót az ágyra dobtam. Meleg, illatos fürdővízzel telt kádba feküdtem, a pezsgőből jókat kortyantottam. Végre a keleti kényelem! Fürdőzésemben az sem zavart, hogy a szobában élénk mocorgás vette kezdetét. Az üveg tartalmának fele már hiányzott, amikor kikiáltottam
- Te vagy az Depp!
A fürdőszoba ajtaja kinyílt és Vaniila jelent meg szállodai fürdőköpenyben és egy pezsgős pohárral.
- Csak nem gondoltad, hogy külön szobában alszom! ( Ekkor már tegeződtünk)
- Ugyan! Depp csak elcserélhette a kulcsokat!
Először a poharat nyújtotta felém, majd a kád szélén ülve elfogyasztotta a pezsgő másik felét. Ezután üres poharak mosolyogtak egymásra a kád szélén. Nem is olyan váratlanul lehullott a fürdőköntöse, és a kezét nyújtotta
- Menjünk a zuhanykabinba ott tágasabb a hely!
Ott mindketten megnyitottuk a csapokat. Sokáig, bő vízben „zuhanyoztunk”.
Egy idő után a szálloda műszaki részlegén igen csak furcsállhatták a szoba vízfogyasztását, nem tudták mire vélni a mutató vad forgását. Arra is gondolhattak, más napokon, gyakorta vízkorlátozást kell majd elrendelni a környező szobákban. Este Vaniilával - megfelelő ruházatunk nem lévén - nem mehettünk a szálloda éttermébe vacsorázni, Cheymoong szobájában gyűltünk össze, étkezés közben megbeszéltük a másnapi fontos teendőinket.
Villanyoltás előtt megkértem hálótársamat engedélyezzen holnapra egy kis szabadidőt, hadd tarthassak társaimmal a Wellingtoni egyetemre. Kelletlenül, de kedvesen rábólintott.
Az egyetemen közölték velünk a vizsgálat eredményét, de az írásos dokumentumot néhány nappal későbbre ígérték. A leletet a XVIII végére, a XIX század elejére dátumozzák, azt, hogy Van Del Melle kapitány hajójáról származik-e nem lehetett bizonyítani, a vasládákon talált latin betűk szerint „az isten segedelmével" katolikus származásra utalt. Mindez elegendő volt Cheymoongnak, hogy nyélbe üssük most már tárgyszerűen is az üzletet. 8 millió új-zélandi dollárról szólt a megállapodás. Nyugat-Samoát a fele illette, így a kutatócsapatra eső rész is felülmúlta várakozásainkat. Jókedvűen tértünk vissza a szállodába. A közös ebédet most, szobánkban fogyasztottuk el, Vaniila gondoskodott a részletekről.
Beszélgetés közben a singapuri kereskedő megemlítette, mennyit hallott már a vadvízi hajókázásról és szívesen részt venne egy ilyen muriban. Helyben vagyunk, időnk is van, miért ne! A mintegy hatszáz kilométeres távolság sem riasztotta. Ezzel kapcsolatos kérdésünkre azt válaszolta - naponta indulnak kirándulókkal zsúfolt repülőgépek, komplett programokat ígérnek az erre szakosodott turista irodák. Ellenkezésem ellenére úgy határoztak: délután Cheymoong elintézi a részleteket és másnap indulunk az Antarktisz irányába.
Asztalbontás után, magunkra maradtunk, ekkor kértem Vaniilát adjon egy kis nyugalmat és hagyjuk már az állandó szerelmeskedést. A pihenőre szükségem is volt, mert kezdtem tapasztalni a biológiai gépezet akadozását. Samoai egyik vendéglátóm, amikor a helybéli nők kiváló tulajdonságait dicsérte, elfelejtette említeni ebbéli, páratlan teherbíró képességüket.
Még szunyókálás előtt eszembe jutott az a plakát, amit az egyik hirdetőtáblán láttam, Turandot előadás lesz az operában. Gyermekkorom óta szeretem az operát, édesanyámnak mai is hatalmas bakelit lemeztára van e műfajból. Mosogatás közben kettősöket énekeltünk áriákkal boldogítottuk a szomszédokat. Később a Szini főiskolán az első felvételikor a kis háziszínpadon a Parasztbecsületből Turiddu áriáját adtam elő „Búcsú az anyától”. Nem tudni, hogy Simor Zsuzsa és Gáti József mért pont ezt a dalt választották a repertoár jegyzékemből, mindenesetre megtapsoltak. Akkor fel is vettek, majd elment a hangom az egésztől.
Vaniilának nem szóltam tervemről, meglepetésnek szántam a színházi estét. Meglepődött, amikor délután egy női ruhaüzletbe tessékeltem, elegáns estélyi ruhát kapott, fekete gyöngy nyaklánccal. Én egy ruhakölcsönzőben találtam színházba alkalmas öltönyt.
Csak második emeleti páholyba kaptam jegyeket, mégis csodálatos esténk volt. Ugyan elég sokat kellett magyaráznom az eseményeket, a találós kérdéseket és válaszokat, de megérte, arra kért máskor is vigyem el ilyen helyre.