Samoára sodort a szél 15.rész

Ha az emberi tulajdonság titkolja is magát tetteinkben, rongyos ruhába öltöztetve kilátszik pőresége. Ezt azért mondom, mert a Wolsley család rólam alkotott véleményének nyomokban volt alapja. A mindennapi valóságot azonban itt gyakran karon fogják a legendák és feltűnően sétálnak az elmék között. A félbehasított királyt, kettészelt alattvalójának testrészével egészítették ki, hogy méltón sírba temethessék. Pulotu istenséget egy idő után nem emberáldozattal, csak hű követőinek levágott ujjaival engesztelték. Nem csoda hát, ha Cook kapitány jóformán egyetlen halandóval sem találkozott, akinek meglett volna mind a tíz ujja. Ezek után joggal gondolhatom, a rám aggatott "oltárképek" csak semmiségek.
Samoán az emberi hangulat olyan gyorsan változik, mint az időjárás. A perzselő hőséget a hirtelen jött zápor hűsíti. Visszaérkezve kis kuckómba, Vaniila rögtön a ruháim között kezdett kutatni. Előhalászott egy bermuda nadrágot.
- Vegye ezt fel - mondta és elviharzott.
Hamarosan visszatért rövid sort nadrágban - egy férfizsebkendőt sem lehetett volna belőle készíteni - és melleit alig eltakaró, fehér blúzban. Eltűntünk a ház mögött, először keskeny emelkedőn másztunk, majd lejtős „csigalépcsőn” ereszkedtünk. Sima, gömbölyű lávaköveken ugrálva értünk el egy fél futballpályányi tavat, amit jó ötven méter magasról alá hulló vízesés táplált. Miami egyetlen gipszkarton házában sem található ilyen szépséges fürdőmedence. Mintha az égiek pottyantották volna ide. Sok környékbeli halandó népesítette be a partját, fiatal lányok és fiúk lubickoltak benne. Vaniila menetből, ruhástól ugrott a smaragd színű vízbe. Ahogy felbukkant, testére olvadt blúza alatt Pheidiasz készítette alakját bámultam. Nem sokáig csábítgatott, utána ugrottam e természetes látványfürdőbe.
Először ölembe, azután a hátamra csimpaszkodott. Víz alatt és felett a súlytalanságban lebegtünk, amíg karjaink el nem fáradtak az ölelésben.
Vizi parádé vette kezdetét. Samoai fiatalok vetették le magukat a sziklákról, különböző pózokban csobbantak a vízbe. „Műúszók” emelkedtek süllyedtek körülöttünk, csintalan lányok fröcskölték tele szemeinket. Én is be akartam mutatni valami újdonságot, megtanítottam őket halacskázni. Nemsokára sok apró körben, emberalakú „aranyhalak” kezdtek úszkálni. A nap lebukott az őserdő mögött, amikor abbahagytuk a fürdőzést. Vaniila megfogta a kezem s vizesen futott velem a lombok közé. Apró faléban kötöttünk ki, ott hirtelen megjelent az ördög, de nem Tamasese alakjában, hanem a bujaságéban. Elkövettük mindazt a szemérmetlenséget e földi paradicsomban, amiért az emberiségnek vezekelnie kell.
Kimerülten tértünk vissza, a vacsorán alig leplezhettük lelkünk remegését. Csendes volt mindenki. Csak a szétmarcangolt csirkecombok röpködtek a házon kívülre, a kutyák örömére. Vendéglátóim megérezték, hogy halott került a házba, de azt nem tudhatták én öltem-e vagy előttem valaki más. Csakis én és Vaniila tudtuk az igazságot. Samoán a női szemérmet ma már sokkal korábban temetik, mint régebben. A lányok felvilágosultságát nem éri fel a szülők maradisága, így aztán sokáig várakoznak a halotti torral. A kínos csendben erőt vettem magamon és megszólaltam
- Hamarosan elhagyom Samoát! Szeretném megköszönni a vendéglátást!
- És mikor indulna? – kérdezte Amalati matai.
- A repülőjáraton múlik. De minél előbb Apiába kell érnem.
- Papalagi! Kérek magától valamit? Holnap testvéreimmel és a barátaimmal találkozom. Kísérjen el, hogy megismerhessék!
- Rendben van! Megteszem, amit kér.
- Reggel találkozunk!
A szólam nem csak a holnapra utalt, arra is, hogy ideje visszavonulnom. Meggyőződésemmé vált, ez az ember engem vont kínpadra a nyugati világ itteni, összes bűnéért. Minden olyan tulajdonsággal is felruházott, ami ellen otthon is szégyenkeznem kellene. Ki kellett hát szellőztetnem a fejem. A kikötő felé indultam, sötét bozótoson törtem át magamat. A szúnyogok is felriadtak jöttemre, kóborló kutyák csaholtak majd vonítottak, mint a kiéhezett farkasok. Átkozott dögök! Felverik a környék népét, ők is tolvajnak hisznek és rám támadnak akárcsak vendéglátóm. Köveket dobáltam végig az úton, amíg ki nem értem a hajók közé, itt már a hajókürtök riasztották el a bestiákat. Mozgalmas este volt a kikötőben, az amerikai turisták most kezdtek visszatérni a Luxushajóra. A tongai ismerősömet kerestem, nem láttam sehol. Ö már biztos túladott portékáin. Nyüzsgő helybéliek és idegenek közé sodródtam. Egy samoai megkérdezte tőlem
- Sir, would you like a nice girl? (Óhajt egy csinos lányt, uram?)
Válaszra sem méltattam, de ő folytatta
- Van indiai lány is uram! És olcsó! Vagy fidzsi lányt akar?
- Go to hell! (Menjen a pokolba!) - kiáltottam felé.
- Értem, uram. Biztosan szép fiatalembert szeretne. Az is van nálunk!
Ez után nem kívánhattam mást
- Bár itt lennének már az oroszok!
Már a csahos kutyák is nyugovóra tértek csak én üldögéltem a fale szélén, lábamat lógatva. Fülledt trópusi éjszaka volt. Felhúztam a polát, a bambuszháncsból készült függönyfalat, had járjon-keljen a langy szellő. A holnapra gondoltam, az utolsó Falefai napomra. A sértett európai ember már sok galibát okozott a világban, nem csak társat, népet, de birodalmakat is megsemmisített. Önmagát is gyakran vesztőhelyre juttatta. Mit tegyek? Sújtsak le, mint Pizarro, vagy áldozzam fel az amúgy barátságos samoai nép „máglyáján” magam, mint Bruno.
Végül úgy döntöttem: egy színházi darabot viszek színre. A díszleteket már felállították, de a jelmezt én tervezem, a darabot én írom. Egész éjjel a monológ „megírásával” foglalkoztam.
Csak keveset aludtam, így reggel jókora vödör tengervízzel locsolgattam magam. A reggelinél már európai öltözetben jelentem meg hosszú, fehér flanel nadrágot viseltem, még a pécsi Árkádban az Exclusive Gentleman’s – nál vettem, kitűnő, márkás, „Becker” darab. A világoszöld nyári ing Apiából származott.
Ezeket a színeket kedvelik leginkább a samoai férfiak, a vasárnapi misére általában így öltöznek, persze nem európai ruhában. Törökülésről szó sem lehetett, így a reggeli is elmaradt. Kimentettem magam, kint az árnyékban várakoztam. Gyakran legyezgettem magam a nagy meleg miatt. Talán mégis jobb lett volna a lavalavát felvennem!
A gépkocsi hátsó ülésén Amalati mellett utaztam, a lánya komótosan vezetet, mintha szándékosan késleltette volna a megérkezést. A visszapillantó tükörben folyton engem figyelt, az útra kevés pillantást vetett. A matai hamar a lényegre tért.
- A lányomnak vissza kell térnie az egyetemre. Úgyis arra tart, kérem, kísérje el és vigyázzon rá!
- De én Wellingtonba repülők nem Aucklandba? – vetettem közbe.
- Kedves Papalagi! Ahogy én megismertem magát, talál rá megoldást.
Vaniila csintalan mosolya az egész tükröt kitöltötte, ezután eszeveszett gyorsításba kezdett. Micsoda munkamegosztás van ebben a családban? Amit az apa akar közölni velem azt a lányával, mondatja el, amit a lány üzen, azt az apja tolmácsolja. Bámulatos alkalmazkodás a körülményekhez. Mindegyikük tudta, ha közvetlenül hozzám fordulnának nemleges választ kapnának.
A lány a tekintélyt, az apa a szerelmet hívta segítségül.
A helyi katolikusmisszió újonnan épült iskolája előtt álltunk meg. A kapun nem tudtunk behajtani, mert egy nemrégen elütött tehenet vonszoltak ide-oda. Amalati szerint nem történt semmi különös, a katolikus testvérek majd feldarabolják és szétosztják a kimúlt állatot. Nem gondolnám, hogy megrendezett közlekedési baleset volt, mindenesetre a marhahúsból részesülők a matait mint gondviselőjüket áldhatták.
Mielőtt beléptünk az iskola nagy, közösségi termébe, amit bálokra, sporteseményekre is használtak, Vaniila lelkére kötöttem, semmi trükk, csak azt fordítsa, amit mondok.
Az apja, Amalati Wolsley matai, helyi nyelven, időnkét hangosan, mint a rikkancsok elmondta, amit akart. Lánya fordításában nagyjából ezeket tudtam meg
- Kedves, barátunk, aki Európából jött közénk, elmondja nekünk, hogyan élnek boldogan, békességben, egy távoli országban.
A megjelenés, tehát a formaság és a nagyívü szólamok kedveltek az olyan emberek körében, akik akár a múltban, akár a jövőben hisznek, nem csalatkozhatnak, mert sohasem érik el a megvalósulás idejét. Az ilyen emberek azok, akik távoli országok fényforrásait keresik, közben könnyen kitörik a nyakukat a helyi sötétségben. Európában sem volt különb a helyzet itt is sokáig keresték a bölcsességet, az ész csak később jött meg.
A hetvenes évek elején voltam utoljára ilyen összejövetelen, akkor pufogtattam olyan luftballonokat, mint itt a missziós házban. Otthon a Marxista- Leninista teremben fújtam a harci kürtöt talán sokat is, mert akkori jóakaróim hamar rám sütötték, hogy én vagyok a kossuthi (bányaüzem volt Komlón) teoretikus. Magyarul, gondolkodóvá minősítettek. Az így megbélyegzett embert, legjobb esetben szélnek eresztették, olyan útilaput kötöttek a talpa alá, amit csirizzel ragasztottak rá és azután, agyő, kezdjen magával, amit tud. Ezek a haszontalan, tehetségtelen fazonok ma baráti kezet nyújtanak, csapjuk be újra a népet, együtt. Persze az észt nem ők szállítanák. Keserves kordén fuvaroznak ma is, szerencsétlen, szánalmas utasaikat lassan potyogtatják a poros úton.
A Katolikus misszión összegyűlt samoai férfiak - mert nő csak egy volt köztük, tolmácsom - nem tudom mit gondolhattak e fene nagy jólétről és boldogságról, amiben otthon éltem, mindenesetre megtapsolták előadásomat. A nagy siker láttán arra gondoltam, tiltásom ellenére Vaniila még is csak belejavított művembe.
Mire végeztünk a kapu is felszabadult az „aranyborjúnak” már nyoma veszett.