Samoára sodort a szél 14.rész

Sokáig nem jött álom a szememre a tegnapi kis Vaniilás intermezzo után, meg a házigazdám tollas madara is ott repkedett az elmémben. Úgy véltem ő már akkor többet tudott, mint én most.
Délelőttre járt az idő, de még mindig koptattam a gyékényes ágyamat, a felhők mögül kikandikáló nap is sütötte a hasamat. A javuló időjárás új reményekkel töltött el, már ami a Samoáról történő elutazásomat illette. Rendbeszedtem magam és átsétáltam vendéglátóimhoz. Jóvágású, nálamnál fiatalabb férfivel beszélgettek a háziak. Amikor megjelentem az asszonynép villámgyorsan elhagyta a falét. Vendéglátóm rám sem nézett majd a megszokottnál is gyatrábban, angolul szólt hozzám.
- I lau afitoga Amalati Wolsley! A barátunk! - mutatta be a férfit.
- Holnap reggel autó érkezik magáért, addigra készüljön el. Meghívták Falefába. Szeretnék, ha megtisztelné faléjukat!
Otthon hivatalos, ellentmondást nem tűrő határozatnak nevezném a hirtelen összetöpörödött háziuram közleményét. Mivel alig leplezte kínos helyzetét ezért illedelmesen most nem ellenkeztem. Amikor elment a hívatlan látogató, elmondtam - ez lehetetlen, a gépem bármelyik nap indulhat, köszönöm a vendéglátást, de máris indulok Apiába.
- Nyugalom barátom! Maga már talán nem is Papalagi. (értsd: már nem zöldfülű európai) Ez az ember egy matai, talán pule is lesz egyszer, vérig sértené, ha nem fogadná el a meghívását. Többet még nem is gondolhatna Samoára.
- De…..!- próbáltam ellenkezni.
- S arról nem is beszélve mi történne a családommal! Én csak egy egyszerű tautua (paraszt) vagyok. A mataiké a föld minden gazdagsága mi csak veteményezünk, gondozzuk az ültetvényeket, de a termés a matait illeti. Cserébe élelemmel látnak el, ruháznak minket. El kell ismerni, a matai gondoskodik a rászorulók ellátásáról is. De hát nem a saját munkájának az eredményét osztja széjjel. Még a családi életbe is beleavatkozik, ha úgy látja, elhanyagoljuk a gyermeket még azt is elveheti. A mataik szerint nálunk kommunizmus van. Akárhogy meg sem szólíthatjuk őket. Itt ez a könyv,  valamennyiük neve szerepel itt és a titulusuk. Ki tudna különben ennyi cifraságot megjegyezni. Bárki lehetne matai, de arra nagyon vigyáznak, hogy olyan embert vegyenek maguk közé, aki egy húron pendül velük. A becsületes munka nem számít, nem is érdemes törni magam, de ellen sem szegülhetek. Még a szigorú Tamasese király (1880-as években élt. A német gyarmatosítók segítették hatalomra) idején is másképp mentek a dolgok. Valahogy másként kellene csinálni nem gondolja?
- Az emberi társadalom fejlődése megállíthatatlan folyamat. Nem kivétel ez alól Nyugat-Samoa sem…- ilyen közhelyeket mondogattam a samoai Tiborc panaszaira.  Megértettem elkeseredését, végül is a Wolsley család sem akart rosszat. Így hát megnyugtattam.
- Rendben van. Holnapra elkészülök.
Este a családdal töltöttem utolsó napomat, kedves, jóravaló embereket ismertem meg bennük. Amai sokáig szorongatta kezemet amint a nyitott falé szélén üldögéltünk, levelezésről beszélt meg arról milyen jó lenne, ha Európába is eljuthatna. Keserves sírásba kezdett. Vigasztaltam a „tanárbácsijába” szerelmesedet kis „diáklányt”. Sokáig vállaltam még Higgins professzor szerepét. Az éltben még tanulatlan szobalány gyorsan tanult. Csintalankodni kezdett velem, de megértettem vele: nekem ő, a Tilos!
Meg kell vallanom a Wolsley család meghívását kényszerből fogadtam el, a samoai társadalom alapjairól hallott korrajz pedig alapos előítélettel társult.  Arról nem is beszélve, hogy a hallottak után úgy véltem, a samoai mataik hatalma mellett Caesar csak szakácsok, hóhérok, örömfiúk, és női mellek kopasz diktátora volt csupán.
Fiatal férfi szállított Falefába. Nagyobb, mozgalmasabb település volt Upolu szigetének északi partján. A közelben levő Japán halkonzervgyár sok helybélinek adott biztos megélhetést. Az időnként feltűnő turistabuszok csak átdübörögtek a keskeny utcákon, fel a Vaea hegyre igyekeztek. Utasaik ügyet sem vetettek a település lüktető, valóságos életére, sokkal inkább érdekelte őket a hegytetőn, egy halott ember, kövekből összeragasztott, megfeketedett emlékműve. Stevenson a híres író nyughelyét keresték.
A települést maga az első  Wolsley alapította, orosz cetvadászokkal egyetemben, ők emelték első emberé a környéken. Legalábbis ezt meséli a családi legenda.
Vendéglátóm háza már a nyugatias jegyeket viselte magán, ajtók, ablakok jócskán díszítették. Az épületet körülvevő tisztáson nagy falé terpeszkedett az ősi szertartásoknak is helyet adva. Néhány apróbb falé is megbújt a pálmafák alatt.
Sofőröm terelt a központi hely felé, csomagjaimat fiatal gyerekek ráncigálták a pálmafák közé. Ahogy felléptem az emelt nyitott faléra egy az Uffizi képtárnak is díszévé válható családi kép tárult elém. A leghíresebb akkori táblafestő sem tudna ilyen kompozíciót beállítani. Középen a tollas pávakakas, körülötte pettyes csibéi, közöttük szerénykedik a fakószínű tyúkanyó. Ha majd Amalati Wolsley valaha is olvasná e sorokat, kérem, bocsássa meg epés megállapításomat. A nyugati világból érkezett látogatók csak alkalmi, összetákolt színpadokon látnak hagyományőrző előadásokat. Azt is díszbemutatóknak fogják fel, nem gondolják egy pillanatig sem, hogy ez a mai valóság. Nem is gondolhatják, hiszen nem ismerik az itteni emberek hétköznapi életét. Rövid samoai tartózkodásom alatt több dolgot láttam, néhányat át is éltem, ez alapján mondhatom, minden tiszteletem ezeké az embereké, amiért úgy élnek, ahogy mi is élhetnénk. Legendáik elevenednek meg mindennapjaikban, nem HD-s mozifilmekben csodálkoznak múltjukon.
A köszöntés részletei csak módosabb voltjukban tértek el az eddigiektől, meg abban, hogy a középen álló kávakeverő edényből Vaniila kínálta az italt. A formaságok után újdonsült háziuram egy kisebb, nyitott faléba vezetett, elhelyezkedtünk a gyékényen és egymással szemben, barátságos ismerkedésbe kezdtünk.
- Kedves, papalagi! (ezt, most lekezelésnek vettem). Őszintén megmondom, nem szívlelem az idegeneket. Magán kívül ketten sem jártak nálunk. Most is csak a lányom kedvéért hívtam meg. Nem tudom szellemeink mit sugdoshattak fülébe, hogy olyan hevesen védelmezi magát. Úgy látom maga Pulotu vette pártfogásába, vele pedig nem dacolhatok. Ez az átkozott lány egész éjjel magáról beszélt, teletömte a fejemet mindenfélével, amit nem is értek, talán maga majd megmagyarázza. Amióta elhagyta a szigetet és Új-Zélandon nevelkedik teljesen megváltozott. Levágatta a haját, nadrágban jár, disznó filmeket néz, már a televíziót is ki kellett dobnom. Mindez semmi, nem tiszteli a családját, talán férjet is maga akar választani és most még a vendégemet is ő hívatja meg. Hova jutott a világ! Eszes, okos embernek mondja magát, olyannak, akivel szívesen egybekötné az életét. Hogy szép férfinek festette le, hagyján, de még gyereket is akar. Még azt is mondta, maga Európából jött, de nem a kapitalisták közül való. Maga kommunista!
Ennél a pontnál végleg meggyőződtem arról, egy roppant eszes lánnyal van dolgom, tudja hol kel léket ütni apja abroncsba zárt elméjén. Ugyanis eszembe jutottak volt vendéglátóm, tegnapi szavai „.. a mataik szerint nálunk kommunizmus van.” Amalati Wolsley szerinti állítólagos ideológiai meggyőződésem már fiatalkoromban elpárolgott, mint a kámfor, de meghagytam ebbéli meggyőződésébe nehogy szépséges lányával együtt, azonnal kipenderítsen. Azután így folytatta.
- Pedig okos lány, még matai is lehetne. Átvehetné a helyemet, ha majd arra kerülne a sor. De így! Semmirekellő, tetoválatlan disznótolvajoknak sem fog kelleni. Amerikaiak, európaiak tönkre tették a világot, behozták a sok fertőt, divatoznak, drogoznak, a fajtalankodás elveszi az eszüket, na és a szex! Ki hallott már olyan dolgokról amit Aucklandon művelnek. Apiában is már pénzért kínálják magukat lányaink. Taufuában pedig anyaszült meztelenül futkároznak a parton a fehér agyalágyultak. Szellemeink könnycseppjei temérdektelenül hullottak az óceánba, időtlen idők óta a homok rejtegeti, de a messziről jött idegenek gonoszsága megfeketítette. Most még meg is fosztanak tőlük. Megkergült egy világban élünk. De majd az oroszok! Nem így gondolja?
Amalati gazdám keserves és kiábrándult vallomását a mai világról nem minősítettem, nem mintha nem lett volna véleményem róla. Inkább a kötelező tisztelet miatt, amit vendéglátóm iránt éreztem. Meg amiatt, hogy bár egy bolygón élünk, de majdnem egy földtekényi távolság választja el a két világot. Úgy gondoltam megpróbálok diplomatikusan, de határozottan, érzékletesen válaszolni.
- Szerintem, ha a ház kijárati ajtaját nem tartaná örökké zárva, a lánya sem a hátsó ajtón keresztül kémlelné a kinti világot. A tolvajok ezen az ajtón lopakodnak, itt surrannak be és illannak el, közben így fosztanak meg kincseinktől. Előbb utóbb a lánya is szembetalálja egyikükkel magát, akkor majd rájön milyen veszélyes a vészkijáraton közlekedni. Azt tanácsolom, veretes kulcsaival nyissa ki azt a zárat és lánya így visszatérhet a helyes útra.
Nem tudtam megértette e Amalati a példabeszédet, mivel Samoán állítólag sem tolvaj, sem első, sem hátsó ajtó nem nagyon van. Ezért érthetőbben folytattam.
- A maguk életéből hiányoznak a gólyamesék. Ezek történetek, amiket felnőttek találtak ki, gyerekeknek. Azért, hogy már fiatalkorban megtanulják: a szülök által épített falakon kívül is, van egy más világ. Jók és rosszak, tündérek és boszorkányok, törpék és óriások népesítik ezt a földet. Itt megtudja a gyerek, hogy a szorgalmas jócselekedetből vetett babszem az égig érhet, csak a lusta gonosznak kell a kiszárad mezőn kapirgálnia. A buta, semmivel, csak magukkal törődő úrilányokból, rút vasorrú bábák lesznek, az okos szüleit tisztelő, lesajnált, cselédsorsú kislányból pedig népét boldogító királylány válhat.
A matai közbe akart szólní, de folytattam
- A mesék nyomán a titkok és remények korán az életünk részeivé váltak. Nálunk a legtöbb gyerek úgy tudja, a gólya hozza a kisbabát. Itt a házban néhány négyzetméteren él az egész család, a legkisebb gyerek is látja, hogy bújik ki anyja hasából az újszülött, talán még segít is ebben, hogy lehetne itt titok, mire vágyakozhatna a gyermeksereg, ha csak a rideg valósággal szembesülnek.
Ezután sokáig győzködtem még arról, ami egyébként szilárd meggyőződésem lett, milyen kevés apa büszkélkedhet ilyen szép és okos lánnyal. Végül megnyugtattam
- Szerintem Vaniilaból kiváló matai lesz, méltó képviselője és örököse e dicső családnak.
Mielőtt elhagytuk volna a harcteret figyelmeztettem
- A maguk istene szerint a hatalmat és a kincseket a legtöbb ember gonoszsággal és furfanggal szerzi, tehát megérdemli, hogy megfosszák tőle. Az életét mástól kapta, fáradság és hozzájárulása nélkül, tehát semmi jussa hozzá, örülhet, ha ideig-óráig bitorolt birtokán hagyják.
Amalati Wolsley magába roskadva hullatta díszes tollait.
A világok háborúja kora estig, tűzszünet nélkül folytatódott. Vaniila a lázadó lány többször próbált közvetíteni, de szigorú apja visszavonulásra kényszerítette. Amikor végre meglebbentek a fehér zászlók, vacsorához telepedtünk és békésen falatoztunk. Csak a szomszéd kakasa fujt néha riadót. Amalatival már túlságosan kimerültünk, hogy új csatákba kezdjünk, így mindketten visszavonultunk.
Láttam rajta milyen indokolatlan haragot érzett velem, az európaival szemben. Lelke mélyén a megvetés, lelkem mélyén a bűntudat finom szálakkal volt összekötve. Az arca vörösen izzott, ő úgy gondolta: mi köze van ennek az idegennek az ő szépséges szigetéhez, rejtegetett kincseihez, a lányához, legbensőbb dolgaihoz. Ez csak az ő dolga, nem tartozik senkire. Én úgy véltem: ez az ember örülni tud annak, ami van, rendben találja szűkös világát. Nincsenek elképzelései, legfeljebb óhaja, hogy szilárduljon tekintélye. Nem várja a rend megváltoztatását, állandóságot érez a lába alatt, a mataik hatalmának végtelenségét. Ahogy a falém felé igyekeztem kezdett megváltozni véleményem a samoai hagyományokon alapuló életformáról. Rájöttem, a reggelente színes tollakba öltözött kakasok kürtje csak a samoai parasztoknak riadó, a mataiknak viszont beteljesülés.
Lakhelyemen a kis bungalóban sokáig Deppel, Új-Zélandi kincskereső társammal folytattam internetes, élő csevegést. Közöltem vele, hogy még mindig Samoán tartózkodom, de hamarosan repülőre szállok, mert már nagyon ég a talaj a lábom alatt. Talán ki is tuszkolnak. Barátom nagyokat nevetett, amikor beszámoltam neki a házigazdámmal való beszélgetésünkről és megemlítettem neki, hogy nem is azért aggódik, mert a lányának esetleg gyereke lesz tőlem, hanem azért mert az oroszok még mindig tétlenkednek. Jól elmókázgattunk a történteken, eközben Depp megkért, ha tehetem, kísérjem el Wellingtonba, a régészeti vizsgálat eredményéért. Cheymoong a Singapuri kereskedő is ott lesz, végre kifizet bennünket. Számba vettem a napokat és úgy láttam lesz még időm e kitérőre, karácsonyra sikerül így is hazaérnem. Végül megállapodtunk, hogy az Orientál öbölnél az Ohtel szállodában találkozunk.
Másnap a délelőtti reggelinél csak a vendéglátóm felesége meg néhány gyermeke ülte velem körbe a gyékénytálat. Még mielőtt érdeklődtem volna a többiek felől az asszony elmondta, hogy a férje meg Vaniila korán reggel elhagyták a házat. Azután így folytatta
- Nem tudom miket mondhatott a férjemnek, de egész éjjel úgy fészkelődött mintha Atalava (Skorpió) motoszkált volna a gyékénye alatt. Amikor kérdeztem, mi a fenét csinál? A papalagit emlegette, aki lehet, hogy okos, de a modora…, azt motyogta, hogy  még Taulagua pule sem merte így kioktatni. Úgy dühöngött, mint a kotyvasztott banánbél.
A célzásokat nem nagyon értettem, inkább faggatni kezdtem, de ő csak annyit mondott, nem avatkozhat a férje ügyeibe.
Mivel hoppon maradtam úgy döntöttem, ha már itt vagyok, én is meglátogatom Stevenson emlékhelyét. A nagy író és a lelkes samoai szabadságharcos mindenképpen megérdemli a tiszteletet. Csak azt nem tudtam még, hogyan jutok el oda. Bérelt kocsimat Amaira bíztam, hogy adja le az Aggie’Greys szállodánál. Amíg tanakodtam meg is oldódott a problémám. Amalati matai és a lánya megérkeztek Toyota pigapjukkal. Nagy televíziós dobozzal bajlódtak a platón, segítettem leemelni a rakományt. A házban gondosan elhelyeztük, csak az antennával gyűlt meg a bajunk. Közben megemlítettem kirándulási szándékomat.
- Hagyja csak, majd a szomszéd fiú megcsinálja, úgy is televíziószerelő! Vigye a kocsit!
A lányának kiáltott. Néhány szót váltottak nyelvükön, amiből semmit nem érthettem, aztán ripsz-ropsz és máris a lány mellet ültem az első ülésen. Porzott az út, ahogy kihajtott Vaniila a díszes virágos kapun. A kikötő közelében megálltunk. Kiszállt, a piaci árusok közé ment, addig a kocsinak támaszkodtam. Magas férfi köszönt rám
- Wilkommen, Freund!
- Guten Tag!
Ezután németül kezdtünk ismerkedni nem tudom mi okból. Tongáról jött, színes kagylókat, kókuszhéjból készült csészéket, felfűzött tengeri csigákat cipelt a gyékénykosárban. Eladni készült, nemsokára turistahajó érkezik, Samoán több az amerikai turista, mondogatta.
- Dieses Viech alle erstehen! ( Ezek a marhák mindent megvesznek.)
Ezt kiáltotta miközben elrobogtunk a Vaea hegy irányába.
Amióta elhagytuk a házat nem jutott idő a beszélgetésre, Ahogy haladtunk felfelé a hegyre úgy döntöttem, most rátámadok a lányra – legalábbis szóval. Megleckéztetem a sok maflaságért, amit tegnap apjának mondott rólam és elégtételt veszek a Wolsley családon a sok sértésért, amivel apja illetett.
- Nem szégyelli magát, amiért teletömte az apja fejét mindenféle butasággal! Honnan vette mindazt, amit rólam mondott? Ha most olyan disznótolvaj lennék, amilyennek tegnap lefestettek jól felpofoznám.
Mintha defektet kaptunk volna, Vaniila hirtelen letért az út szélére, leállította a motort és mosolyogva közelebb húzódott hozzám, karjait a nyakamba fűzte. Hátrább húzódtam igyekeztem kiszabadítani magamat az öleléséből és rászóltam.
- Vaniila, húzza be a kéziféket!
Nem tágított, már nem volt hova hátrálnom, szép ajkaival hosszasan összenyálazta az enyéimet. Amikor már levegőért kapkodtunk eltolta magát és válaszolt
- Maga nem érti az apámat! Csak két dolog érdekli az orosz kommunisták, meg hogy kihez megyek férjhez.
- De én nem vagyok orosz!
- Az nem számit, elég ha ö azt hiszi.
- Na és a gyerek?
- Az más, abban nem tudom becsapni!
- Csak nem gondolja komolyan, hogy gyereke lehet tőlem? Nem is ismerjük egymást.
-  Én már elég jól ismerem, sok mindent elmondtak magáról. Lotofagában másról sem hallani csak egy európairól, aki fölforgatja az óceán mélyét és azt sikerrel teszi, lehet, hogy a halászat is megszűnik, mert a halak mind menekülőre fogták. Taufuában a szállodában, azt terjesztik, hogy maga titkos ügynök, mert állandóan mindenféle nyelven telefonálgat, még egy kínaival is találkozott. Amaileben orvosnak hiszik, aki a saját hajóján operál. A déli parton az út mellet ácsorgók, egy misszionáriusról beszélnek, aki folyton utazgat és a gépkocsi platóján osztja az igét. De az apám szerint maga nem más, mint az ördög képében visszatért Tamasese. Folytassam még! Láthatja elég jól felkészítettek magából
-  És engem ki fog felvilágosítani magáról?
Dühös arcot vágva kiszálltam a kocsiból, bevágtam az ajtót.
- Holnap elutazom Apiába. Úgyis hamarosan indulok Wellingtonba! - mondtam és haragot mímeltem.
Erre Vaniila is kiszállt elém állt, szorosan átölelte a derekamat, fejét vállamra hajtotta és ennyit mondott
-  Nem hiszem, hogy menni fog! Az apám holnap elviszi és bemutatja a barátainak, más jóravaló embereknek. Szerinte az utóbbi időben sokan beszélnek demokráciáról, választásról, a halpiacon azt is hallotta, hogy a tekintély helyett a pénz számítson.
- És mi közöm van nekem ehhez?
- Sok. Magának meg kell győznie a hitüket veszteteket. Csak az ilyen híres embertől fogadnak el bármiféle útmutatást.
- De hát a kommunizmus megbukott az egész világon. Ezt nem tudja?
- Én tudom, de ők nem! És magának meg is kell tartania őket ebben a hitükben. Különben ne ijedjen meg én is ott állok majd maga mellett. Én leszek a tolmácsa. Ha valamit elvétene, majd én kijavítom.
Végig simogatott a gondolat: úgy látszik Amalati megijedt attól, amit tegnap hallott tőlem.
- Most már aztán induljunk a hegyre!
Ahogy haladtunk fölfelé, sok mindenen eltűnődtem. Először is azon: a sok zagyvaságot, amit a lány most összehordott, azt mind az apjától hallotta, aki begyűjtött minden információt rólam, különösen annak fényében, hogy a lánya bevallotta neki, akár a férje is lehetnék. Amalati matai tegnap mindezt már folckpakkba csomagolva átnyújtotta nekem. Az persze a legkevésbé sem zavarta, hogy a valóság és a fantázia kotyvalékát tölti magába.
Másodszor, micsoda zseniális csapdát állított nekem a Wolsley család. A lány körbefon szépségével, az apa pedig megadja a kegyelemdöfést. Csakhogy  Amalatinak nem volt annyi esze, hogy ezt kitalálja. A lánya már alkalmasabb volt az ilyen cselszövésre. De miért tette volna? Hogy visszanyerje apja bizalmát? Erre nem tartott már igényt. Végül arra jutottam csak a véletlen műve az egész. De azt még el kellett döntenem megadom e magam erre a pár napra, vagy felégetek mindent magam körül. Ahogy Stevenson sírját szemléltem értelmesebbnek tartottam néhány csatát elveszteni, a háborút úgyis én nyerem!