Samoáról, némi kitérővel, Karácsonyra hazaérkeztem. Pestre érkezésem előtt Gstaad-ban az Alpino apartman házban töltöttem néhány napot Cris és Gitta vendégeként. Helyesebb, ha beteglátogatásnak titulálom e megrendítő találkozót. Mielőtt felszálltam Apiában az Air Polinézia gépére eldöntöttem, hogy svájci barátaimat mindenképpen meglátogatom. Zürichből vonattal utaztam az Alpok egyik sport központjába, ahol nyáron tenisz- és strand röplabda versenyeket rendeznek, télen a sísport szerelmesei randevúznak. Nagy hó borította a tájat, bántotta is a szememet a nagy fehérség a végeláthatatlan kékség után. Szerény poggyászomban nem lévén meleg ruha, a Dorfstrasse-en a Zwahlen-Hüni butikban öltöztettek fel csinos eladónők a pénztárcámat nem kímélve. Amikor kijelentettem - síbakancsra nincs szükségem, elképedve méregettek: vajon jól érzem e magam? Később úgy vélhették nagyon is józan vagyok, amikor napszemüveget próbálgattam, mert minduntalan, annál inkább magasztalták ízlésemet minél drágább okulárét akasztottam nap barnította arcomra. Amíg a pénztárgép dolgozott meleg teával kínáltak, mindenféle kedveskedő kérdésekkel bombáztak. Nehezen szabadultam az üzletből, csak amikor karóra vásárlási szándékomat említettem egyikük gyorsan utat mutatva, a szomszéd üzletbe kísért. Egyáltalán nem volt szándékomban az Audemars Piguet üzletében vásárolni, de mire felocsúdtam már több márkás óra társaságában találtam magam.
Amíg az új karórámat csuklómra kötöttem azon bosszankodtam mennyi időt elfecséreltem csipcsup, gyerekes módon, ahelyett, hogy beteg barátomhoz siettem volna. Taxival vitettem magam, meg alaposan felhizlalt csomagjaimat a hegyoldalba. Kétszintes tipikus alpesi ház nézett a völgyben elterülő városra és a körülötte tornyosuló hegyekre. Gitta a földszinti társalgóban gyerekes mohósággal ugrott a nyakamba, félre vont az egyik sarokba és hosszan szenvedélyesen megcsókoltuk egymást. Csomagjaimat a Boy-al előreküldtük, mi pedig lassan, mint két szerelmes, egymásba fonódva lépkedtünk a lépcsőn felfelé. Cris a hosszú tágas erkélyen, kényszerű betegágyán fogadott, mosoly melegítette fagyos arcát. Kezemet sokáig szorongatta, halkan beszélt hozzám, a szavakat nehezen préselte ki magából. Szomorúság telítette szívemet, nem gondoltam, hogy kedves barátomat ilyen síri állapotban kell viszontlátnom. Az ápolónő hamar félbeszakította az első találkozást, Cris állapotára tekintettel nem engedélyezett több időt. Miközben elhelyezkedtem szobámban, volt időm töprengeni a látottakon, az élet kifáradásán. Legutóbb itt a közelben, a wengeni fogadóban még erős, határozott és tettekre kész férfivel találkoztam, Bakonybélen még csak gyengülő, Samoán már erőtlen, most szinte élettelen alakját láttam.
Délután kint a nyikorgó hóban Gitta hosszan mesélte férje fájdalmas történetét az Apiai kórháztól napjainkig. Az orvosok szerint a legrosszabbra kell minden pillanatban számítani.
Este Crissel még egyszer a kincsünkről beszéltünk, sajnálta, hogy személyesen még nem láthatta, amit találtunk. Közben néhányat pislantott, keskeny könnycsík ereszkedett az arcán.
Zsebemből egy fehér bársony bevonatú dobozkát vettem elő, amit még Zürichben készíttettem, felpattintottam a fedelét és Cris kezébe adtam.
– Neked hoztam! - mondtam elérzékenyülve.
Cris belenézett a kis varázsdobozba, benne két csillogó Tahiti Feketegyöngy ékeskedett.
Amíg nézte a káprázatot, magára hagytuk fénylő vágyaival.
Két napig maradtam a havas hegyekben, már mindenhol a Karácsonyi fények díszítették a tájat. Ideje volt hazatérni!
Otthonomba visszatérve most még nehezen viselem régi társamat, az egyhangúságot, ugyanis az elmúlt hónapok kalandozásai közeli barátságba kényszerítettek a mozgalmas életformával. Így most lesz módom elmesélni miért húzódott másfél hónapig samoai tartózkodásom az Air Polinézia két gépének indulása között.
Mielőtt belekezdenék, férfitársaimnak azt üzenem: ne a sivatag porában keressék Kleopátrát, az áspiskígyó mérge nem megölte, inkább örökéletűvé tette. Napjainkban is megjelenik, csak az isten óvjon a vele való találkától! Csiszolt elméjét rafinált szerelmi fogások mögé rejti. Nálam híresebb férfiak is elvesztek, amikor földig érő, átlátszó kosi kelméből készült dús redőjű kalazirisze alatt vonagló csípőjéhez merészkedtek. Hiába, nők uralják a férfivilágot! SZERENCSÉRE!
Mint azt, már az előzőekben említettem, novemberi indulásomat a tájfun meghiúsította. Kénytelen voltam hát Apiába visszatérni és ott vesztegelni. Ebben a városban európai ember, magányosan, az égből ömlő áradatban, a parti pálmafákat döntögető szélben úgy érzi magát akár a révben, amely a Styx partján gyűjti utasait. Véleményemet néhány britt turista is megerősítette, amikor szállodánk kopottas társalgójában beszélgettünk, ők gyakorlatiasabban fogalmazták meg álláspontjukat, szerintük most inkább a skót felföldön töltenék a nyarat.
Mindezek után nem csoda, ha azon törtem a fejem hogyan szabadulhatnék e kényszerű rabságból. Mivel a helybéliek semmi jóval nem bíztattak, elhatároztam magam. Délután, amikor enyhült az idő, amikor a szél már nem csavart ki fákat tövestül csak félre hajtotta sietős útjából, kimerészkedtem a közeli postahivatalba és felhívtam a Taufua-i Aggie Grey’s szálloda portáját, a kis Amai-t kértem a telefonhoz. Csak üzenetet tudtam eljuttatni neki.
Néhány óra múlva a szállodai szobámban egy online sakk parti nyerő állását kellet feladnom a kis bennszülött lány hívása miatt. Ilyen, hiúságomat melengető parti kellős közepén felállni a monitor elöl? Máskor dühödten utasítottam volna el a kellemetlenkedőt most azonban a „megváltó” hívogató szavának reménye költözött belém.
Amai-nak elújságoltam, hogy még itt vagyok a szigeten, talán Taufuaba is leugrom. Sokat kellett még füllentenem, amíg meghallottam a várva várt mondatot.
- Feltétlenül látogasson meg bennünket! A szüleim csökkentették az értem kért fizetséget!
Csintalan kacaj hallatszott a vonal végéről. Magam is mosolyogva pakolásztam, még a bérkocsi volánjánál is kedves hangjával utaztam végig, amíg meg nem érkeztem Taufuaba.
A szálloda portása már megismert, friss ivólével kínált, amit most habozás nélkül lehörpintettem. Hirtelen kis barátnőm futott karjaimba, unszolt kifelé, s egyre csak indulásra biztatott. A családjához való indulás előtt még egy apróságot el akartam intézni, európai gyomromnak valóval szerettem volna felhizlalni magam. Ismerve a mama helyi specialitásait , erre csak itt láttam lehetőséget. Amikor már a böfögés is erőt vett rajtam - amit egyébként itt nem tartanak nagy becsben - jóleső érzéssel megjegyeztem.
- Milyen kár, hogy a palusamit ma este már ki kell hagynom!
A ház népe már délutáni álmát aludta mikor megérkeztünk Amai-al a család otthonába. Mindjárt a már ismert faléban rendezkedtem be s közben azon elmélkedtem milyen bölcs szokás ezen ebéd utáni foglalatosság. Szüleim gyerekkorom óta arra szoktattak, ha tehetem magam is gyakoroljam e napi semmittevést, ami nem csak a testet, de az elmét is pallérozza. Én is épp a gyékényre készülődtem, nagy műgonddal készítettem fekhelyemet, amikor Amai jelent meg az ajtóban, tekintetéből megértettem - búcsút inthetek a hívogató párnáknak.
A családi fészekbe kissé bátortalanul léptem be.
- Come! Come papalagi! ( Gyere, gyere be európai)
A már jól begyakorolt „talofával „köszöntöttem a háziakat. Ez a köszöntés a nap bármely szakában használható, olyan népies „adjon isten „samoai nyelven. Négyszögletes gyékényre ültettek s közben hangosan énekelni kezdtek, tisztelettudóan én is dudorászni kezdtem. Persze fogalmam sem volt milyen szertartásba csöppentem, csak később közölték velem, minden nap, ebben az órában családi istentiszteletet tartanak. Ezután az első látogatásomkor megismert események következtek - vendéglátás samoai módra. Most is kedves, barátságos hangulatot varázsoltak körém, bár az ősi szertartás hagyatékából most kevesebb került elő, ezt inkább a gondviselésnek tulajdonítottam, mint szerencsétlenségnek.
Ennek ellenére a töménytelen kava ivás egész éjjel mozgásban tartott, a szúnyogsátor alól gyakorta kellet kirohannom a szabadba. Másnap reggel, amikor arról faggattak, nyugalmasan telt e az éjszakám, erről panaszkodtam vendéglátóimnak, akik csak mosolyogtak és megnyugtatólag csak annyit mondtak:
- A kavának vízhajtó hatása van, ezért a népi gyógyászatban is használatos.
Kénytelen kelletlen tudomásul vettem a magyarázatot, beláttam én hibáztam, mivel előre nem közöltem velük - semmilyen gyógykezelésre nem szorulok.
Reggeli közben gyomrom hamar bőséget jelzett a rücskös kenyérgyümölcs sült változata előtt, így nem csoda, hogy nap közben többször tudomásomra hozta elégedetlenségét. Vendéglátóimnak az éjszaka történéseivel magyaráztam lanyha étvágyamat - bár ne tettem volna. Amai édesanyja fűfélékbe csomagolt barnás gombócokkal kínált, mondván - serkentik az emésztést. Ezután végleg nem tudtam hogyan meneküljek a helyi gyógyászat segítsége elől.
Amai édesapja égi jelnek tekintette, hogy éppen most érkeztem hozzájuk, amikor nagy eseményre készülnek, az egész család utazik, a közeli faluba ahol nagy táncmulatságot rendeznek. Az utazás a samoai emberek életeleme, annyira beléjük ivódott a vándorlás láza, hogy a szárazföldön sem tudnak hosszú ideig egy helyben megmaradni. Menni, menni, ez az ösztönös, örökös utazás a malaga. A szoros vérségi kötelékek, így a családi események is kiváltják az utazási kényszert. A születés, esküvő, halál – kötelező hívóparancsok, újabb jogcímek a vándorútra.
Amelyik család ilyenkor – akár tisztelettudó idegennel is - gyarapítja, a közösség erejét különös tiszteletben részesül.
Vendéglátómtól kapott lavalavában készülődtem én is az indulásra.
Jócskán előrehaladt az idő, amikor útra keltünk. Korom sötét borította a tájat, kis elemlámpákkal világítottunk a teherautó platóján. Gyakori megállok szakították félbe a haladást, ilyenkor papírzacskókba meg keménypapírdobozokba csomagolt áruféleségeket pakoltak fel, majd Új-Zéland-i sörös üvegek kezdték ellepni a gyékénykosarakat, egyik helyen még egy élő malacot is feltuszkoltak közénk. Ahogy közeledtünk célunk felé minden megállónál egyre több testvér, sógor zsúfolódott a teherautóra. Jócskán megszaporodtunk hajnalra, a végállomáson egymás nyakába potyogva értünk célba. Hosszas sürgés-forgás kezdődött a már előttünk odaérkezett vendégekkel egyetemben, hangos lármázással beszélték meg a szükséges tennivalókat. A hatvanas években a komlói húsbolt előtt éreztem magam, ott volt akkoriban hasonló ricsaj, tülekedés. A különbség persze nagy volt, ott a hiány korbácsolta az indulatokat, itt a bőséget rendezgették. Amikor végre minden elrendeződött valamennyien gyékényekre ülve elborítottuk a tisztást. Kötelezően, amolyan samoai törökülésben kezdtem hallgatni az egyre másra fellépő szónokokat. Hol hosszabban, hol rövidebben szólt a fáma. Semmit nem értettem az elhangzottakból, csak a dallamos samoai nyelvet csodáltam. Figyelmemet egyre inkább a görcsbe merevedő lábaim kötötték le, ki akartam nyújtani legalább az egyiket, de házigazdám haragosan rám szólt:
- Meg ne próbálja kinyújtani a lábát! Ez a legnagyobb illetlenség!
Ezután elég furcsának tartottam a táncmulatságnak ezt a bevezető formáját. Úgy véltem a görög agorák is megirigyelhették volna e látványos szóáradatot. Az idő előrehaladtával mintha az időjárás is kegyeibe fogadta volna a mulatságot, most már nem folyamatosan, csak néha fürdetett bennünket a természet zuhanyrózsája. Ilyenkor esernyőre váltottunk, nagy táróleveleket tartottunk fejünk fölé. Nem bántam, ha bőrig ázom is, de én is helyeslően tapsoltam a beszédek végeztével nyomatékosítva megelégedettségemet.
Kellemes meglepetésemre csinos lányok jelentek meg a színen, félkörívben törökülésben helyezkedtek el. Halk dudorászásuk énekké erősödött miközben karjaikat jobbra-balra himbálva, kecses, hajlongó mozgásba kezdtek. A samoaiak híres ülőtánca volt ez a siva. A tánc hevülete egyre fokozódót, majd változott a kép, fiúk tűntek elő, ekkor a lányok talpra ugrottak s ki-ki párját meglelve együtt izzították szenvedélyeiket. Tánc közben hol itt, hol ott összeért egy fiú és egy lány orra. Szemem nem volt elég éles ahhoz, hogy meglássa az orrok között átpattanó izzó szikrákat. A nyugati népeknél a szerelem a csókolózásban nyer kifejezést. A polinéz fiatalok számára az ilyesminek még a látványa is megbotránkoztató.
Ha tehetné, a nap már delelőre fordult volna, mire a műsor véget ért. A vendégsereg körbe rendeződött és kedélyes társalgás vette kezdetét. Nagy gyékénytálcákon fiatal fiúk és lányok vállukon hordták fel az időközben elkészült ételféleségeket. Gyümölcsök, levélbe csomagolt finomságok között szénné éget malacok kellették magukat. Megjelenésüknek valószínű az egyre többen, körülöttünk ólálkodó girhes kutyák örültek legjobban. Az étkezés után, már délutánra hajló időben végre megszólaltak a dobok, ütemes, táncos örömünnep kezdődött.
Ilyen bevezető után, mire a táncmulatság elkezdődött nem csoda, hogy alaposan kimerültem, végtagjaim elzsibbadtak, szívesen elfűrészeltem volna alattam azt az ágat, amin ültem!
A samoai táncmulatság végre európai szemmel is örömünnepé változott. Dobokon, pengetőkön, mindenféle arra alkalmas eszközökön ütemes, vérpezsdítő talpalávaló zenget. Lányok, fiúk, fiatalok, időskorúak, párba rendeződve hajlongtak, csípőjükkel, karjaikkal érzelmes táncaikba kezdtek.
Én is igyekeztem rendbe szedni gúzsba kötött testemet. Házigazdám kedves lánya Amai karomba csimpaszkodva tuszkolt a „parkettre”. Testem minden porcikája ellenezte a nyilvános szereplést, csupán lábaim, vigyorogva vittek a táncba. Egyedüli, európai vendégként, sokáig, jó kedélyű szórakozást biztosítottam a helyi sokaságnak. Amikor lábaim is furcsállták majd megunták az izgés-mozgást, elvonultam a hosszú gyékényasztalhoz ahol harapnivaló után kezdtem kutatni. Az egyetlen vállalható eleségnek a szénben panírozott malacsült volt. Jókora darabot szakítottam belőle.
Ezután fiatal mentorom végig dicsekedett velem samoai barátnői között, lányos, üdítő csevegés kísérte utamat. Ekkor még nem tudtam, egyikük el akar kísérni életem útján. Örültem, hogy Amai megkülönböztetett figyelembe részesült, minden kortársa csodálta kivételes szerencséjét, a papalagit.
A mulatságon mozgalmas események követték egymást, krikett és kötélhúzó versenyeken, katolikusok és protestánsok csapatai csatároztak egymással.
Váltakozó siker kísérte szereplésüket. A sürgés-forgásban váratlanul magamra maradtam. Vendéglátóim közül eddig mindig volt mellettem valaki, aki óvott, terelgetett nehogy valami bajom essen. Nem sokáig éreztem elszabadult bárányként magam.
Fiatal bennszülött lány tolakodott mellém, koko-val kínált, a kakaó helyi változatával. A samoaiak második nemzeti itala, bódító illóolaj, gyenge drog. Ennyit tudtam erről az italról. Samoai búvár társaim már Samoára érkezésemkor, előre felhívták figyelmemet, tartózkodjam minden ilyen nyalánkságtól.
Még egy kortyot sem ittam a frissítőből, újdonsült társnőmet sem tudtam igazán szemügyre venni, amikor arra eszméltem, hogy végig parádézik velem a sokaságon. Virágfüzérekkel és madártollakkal feldíszített ie-togás férfiak előtt kellett hajbókolnom. Ők voltak a matai-k a faluközösségek vezetői, házigazdám szavai szerint a helyi főnökök. Későbbi beszélgetéseink alapján úgy gondolom, ha ismerte volna e szó jelentését inkább azt mondta volna a „despoták”. Ezután minden nyájaskodás, haragos ráncokat karcolt arcomra. Visszatérve a koko-s poharakkal teli gyékényasztalhoz a samoai lány egy pillanatra magamra hagyott, előtte még lelkemre kötötte el ne mozduljak, azonnal itt lesz. Váratlanul házigazdám ragadta meg a karom és félre vont.
Barátságosan, de úgy szólt hozzám, mint tanítómester a tiszta füzetbe éppen pacát ejteni készülő diákra.
- Vigyázz Papalagi! Te ritka madár vagy itt. Színes tollakkal repülni veszélyes dolog. Tégy úgy, mint az okos madár, a homokos parton. Háttal repül, nehogy homok menjen a szemébe.
Házigazdám bölcs figyelmeztetése elkésett. A visszatérő samoai lány már befogta madarát. Színes virágfüzért hozott magával, nyakamba tette és bemutatkozott. Vaniila Wolsley-nek hívták. Nevénél csak viselője volt szebb. Ahogy jobban szemügyre vettem megállapítottam, nem sok köze van a helybéli nők génjeihez. Nem volt nagy, golyó szeme, inkább keskeny vágott mandulák díszítették arcát. Nyúlánk termete is kiemelte társnői közül, bőre színe világosabban virított kékes lavalavája alól. A népes seregletben, szépségben csak házigazdám lánya a kis Amai vehette fel vele a versenyt, igaz ő fiatalabb és éretlenebb volt. Amíg beszélt, jókora zápor kényszerített bennünket egy nagy faléba, ahol gyékényekre telepedtünk, lábaimat hosszan előre nyújtottam, kényelmes helyet biztosítva számukra. Elmondta, hogy ismer, a Taufuai szállodában már látott, a barátnőjével Amai-al sokat diskuráltak rólam. Azt is elpletykálta, hogy a házigazdám lánya biztos szerelmes belém, mert mindenben az egekig magasztalt. Most ő is szeretne jobban megismerni. Arra is rákérdezett, amit e szigetre lépésem óta még senki nem tett meg: hány éves vagyok? Találós kérdést játszottunk ebben a témában. A kérdésre a választ elvétette, de meghagytam vélt bizonyosságában, mert rám nézve hízelgően a koromat jócskán megfiatalította.
- A samoai férfiak ebben a korban már semmire sem használhatók. Az európai férfiak mások, ekkor virágoznak ki igazán. Büszkék, magabiztosak, gondoskodok és alázatosak a nőkkel. - mondta, nem kis ámulatomra.
- Szólítson csak a keresztnevemen! - és hosszan mesélt magáról.
Amíg beszélt néhány olyan tulajdonságáról győzött, meg ami más nőknek nem sajátja. Határozott és magabiztos a férfival! Merész megjelenésű és felfogásul! Tájékozottsága naprakész! És intelligens! Amit addig elmondott abból egyelőre ennyire futotta. Más nők naphosszat beszélhetnének negyedennyi elismerésért. Különben tisztelem a nőket sok ilyen okos teremtés akad közöttük. Nos! Vaniila egyetemre jár - nem Samoán, itt nincs ilyen intézmény - Aucklandba. Kiválóan beszél angolul, ami a helybéliekről egyáltalán nem mondható el. Nem tehetségtelenségük miatt, inkább a nyelvük sajátossága miatt. Kevés hangot használnak, a magánhangzók száma öt, az „ö”, „ü” hangot nem ismerik. Szegényes a mássalhangzó készletük, mindössze kilenc fordul elő beszédükben. Mindez főleg az idegen nyelvek elsajátításánál okoz gondot.
Népe hagyományait tiszteli, de Aucklandben otthonosabban érzi magát. Függetlenségét többre becsüli a hagyományok korlátainál. Talán származása is segítségére volt modern gondolkodásának. Már család neve is furcsán hangzik a szigeten. Ősei orosz bálnavadász hajón érkeztek északabbról Samoára s nevüket az orosz hajó nevéről kapták, „Volszkíj” volt a hajó neve. Később angolosabbra változtatták. Apjával állandóan hadban áll, szerinte már régen férjhez kellet volna mennie, de ö, inkább tanár akar lenni. Vaniila úgy vélte apja csak azért tűri lázadását, mert egyetemre jár és így növelheti a család tekintélyét. Egyébként mindent megad, neki, óvja még a szúnyogcsípéstől is. Ha elvégezte az egyetemet Samoán tanítaná a nebulókat, de előbb szeretné megismerni a világot, úgy ahogy saját maga, felfedezi, nem, ahogy a turisták helybe hozzák neki. Soha nem járt még Európában, minden vágya, hogy oda eljusson. Szerinte, Európa az emberiség bölcsője, Amerika csak hitvány papírmasé, ami könnyen rombadölhet akár a kártyavár. Az angol elegancia, a francia könnyedség, az olasz szenvedélyesség örökké állni fog, mint a Cronwall-i kastélyok.
- Milyen kár, hogy Európából rajzott ki az a sok kalandor, akik végig fosztogatták a világot.
Nem volt véletlen elszólás, amit mondott, tudatos célzásnak szánta. Ezen a ponton szerettem volna némi választ adni az elmondottakra, felhívni figyelmét az európai civilizáció legtöbb helyen áldásos hatására, de annyira szenvedélyesen beszélt, hogy jobbnak láttam nem izzítani a parazsat. Rám pillantva, megnyugvással szemlélte amint szavaiból hegyezett nyílvesszője célba talál. Amikor e harcos samoai szüfrazsett letaglózta férfi társát, gyorsan élesztgetni kezdte, a szerelemről kezdett elmélkedni. A csókolózás mennyei érzéséről, úgy beszélt mintha nem is samoai lenne. Az orrok összeérintését gyerekes játszadozásnak tartotta. Mellesleg megjegyezte:
- Én nem hiszek a szerelemben, okos nő önmagában hisz.
- Akkor maga sokat fog szenvedni. Különben nem vagyok udvari bolond, hogy tréfáljon velem. Maga még nem is nő, csak büszke csitri.
Valamit vissza akartam adni neki az előbbi szurka piszkából, majd fojtattam:
- Az okos nő tudja mi a szerelem, nem az elhatározáson múlik, nem válogat okos és buta nő között. Széles hullámokban morajlik, magával ragadja az embert, forró lángnyelvekkel gyújtogatja a szenvedélyt és a büszke lelket. Úgy perzseli a női szívet, mint a száraz avart.
- Szerelem, csalódás, méz és epe! – mondta és nagyot kacagott.
- Ez az élet teljessége Vaniila.
- Sok szerelmi történetet olvastam már.
- A legszebb szerelmi történetet nem olvassa az ember, hanem lehunyja a szemét és arra a férfira gondol, aki a legkedvesebb neki.
A lány láthatóan kifulladt a gyerekes gőgből. Észrevettem pillantásából, ajkainak finom vonaglásából, orrának alig észrevehető remegéséből, hogy érveim zsákmányává vált. Érezhette, ahogy a férfi gondolkodás igája tarkójára nehezedik. Szép, kedves arca elárulta, szabadulni szeretne, nem elveszni. Lelke mélyén nagyon is maradni akart. Lelkem táncot járt örömében, mert sikerült betörni ezt a vad lánycsikót. És ha ezután mindez csókban és ölelésben is megmutatkozik, szánalomból és játékból ágyban vett csókalamizsnát nem fogadok el. Ekkor még így gondoltam.
E témában, szerencsére, nem jutottunk tovább, a test alsóbb régióiba, a táncmulatság vége miatt. Vaniila Wolsley így búcsúzott tőlem:
- Remélem, hamarosan újra találkozunk!
Ahogy hazafelé döcögtünk a pigap platóján, egy régi fim jelenetére emlékeztem.
Az öreg motoros minden reggel lepisálta a háza mellett álló gyümölcsfáját. Így vett elégtételt a sok napközbeni bosszúságért. Később aztán jókora körtéket szakított róla étvágyát enyhítendő. Vaniila is valami ilyet kíván művelni velem.
De vajon lehet-e lepisálni, amit szeretünk? Majd meglátjuk!
Csak íg tovább.