Rettegés

Fél nap telt el - legalábbis én úgy éreztem - azóta, mióta felébredtem. Már legalább százféleképp próbáltam kiszabadulni fogságomból, de semmi eredmény. Jobban szemügyre vettem a börtönöm, és rájöttem, hogy közel sem olyan barátságos, mint amilyennek elsőre látszott. Az egyik fele szoba, míg a másik fele valamiféle kínzókamraként üzemelhetett, mert mikor megláttam azokat az eszközöket, a torkomban dobogott a szívem a rémülettől. A legtöbb eszköz középkori kínzófegyver, de volt az asztalon még egy pár fűrészfogú kés, és egy balta is. A tulajdonos nem fáradt a fegyverek letakarításával, minden csupa vér volt. Beigazolódott a félelmem: nem én vagyok itt az első "látogató". Már épp belekezdtem volna egy újabb szabadulási kísérletbe, amikor motoszkálást hallottam az ajtó felől. Kattant a zár. Ledermedtem, és csak figyeltem a nyitódó ajtót. A félhomályban jól kivehető volt az alak, magas volt, vékony, egészen kellemes arcú férfi lehetett volna, ha nem torzította volna el az arcát azzal a hátborzongató vigyorával. Megfogta a szobában lévő egyetlen széket, és leült velem szemben. Nem mertem felnézni rá, csak meredtem magam elé, és vártam, hogy ítéletet mondjon felettem.
- Két választásod van: Vagy itt, és most meghalsz, iszonyatos kínok közt, vagy elfutsz.- mondta az alak természetellenesen magas hangon. Először fel sem fogtam mit mondott, aztán szép lassan összeálltak a szavak a fejemben. Nem hittem a fülemnek.
- E...Elengedne? Csak úgy, egy szó nélkül kisétálhatok innen...ÉLVE?? Ezt maga sem gondolta komolyan...- mondtam neki, és kínomban felkacagtam. Hogyan is lehetne igaz? Mi a fenének hozott volna ebbe a földi pokolba, ha utána egyszerűen csak kisétálhatok innen. "Mindegy" - gondoltam. Felnéztem rá, és így szóltam:
- Rendben, ha van választásom, a futást választom.- csak néztem, ahogy a vigyor az arcán egyre alattomosabbá, gonoszabbá válik, a szeméből pedig azt olvastam ki, hogy roppantmód örül a választásomnak. Odajött hozzám, és egy kulccsal kiszabadított fogságomból. Félreállt a sarokba, és csak nézte, ahogy elhátrálok az ajtóig, majd mielőtt futásnak eredtem volna, megszólalt:
- Tudod, én a helyedben inkább választottam volna a halált... A játék megkezdődött, bánni fogod még, hogy nem választottad az azonnali megváltást.- mire hátrafordultam, eltűnt. Egy ablak sem volt a szobában. Míg pánikszerűen futottam végig a folyosón, végig éreztem, hogy figyel. Már én is kezdtem bánni a választásom.
Folyt. Köv.