Rebeka 1.rész

Üveges szemekkel ébredt, arca zilált volt, haja kócos. Szemei sarkában, halványan felderengtek az éjszaka elhullajtott könnycseppek emlékei.
Miért? – tette fel a kérdést önmagának.  Miért mindig én? Miért nem lehetek boldog? Csak egy napra, csak egyetlen egy szomorú napra.
Mélyen gondolataiba merülve körbenézett a szobában. Majdnem üres volt, az ágytól nem messze egy fekete íróasztal állt, rajta vaskos könyvek melyeket vastagon belepett a por. Mellettük egy pár füzet hevert, majdhogynem elvesztek az asztalon a fekete borítójuk miatt. Jobban körülnézve minden sötét volt, a sarokban egy bőrkanapé, mely enyhén ki volt szakadva, az asztal mellett egy fekete borzasztóan kényelmetlen szék. Imádta a fekete színt, tükrözte a lelki világát, mely sötét volt, nemtörődömséggel tele, de mégis, mint szobája falán a halványzöld szín, az ő lelkében is volt egy kis jóság, egy kis vidámság, egy kis szeretet. A falon lévő egyetlen tárgyra pillantott. Egy portréra, amit saját kezűleg rajzolt egy lánynak, akit még mindig nem felejtett el, de sajnos nem volt alkalma átadni neki. Minden egyes alkalommal mikor ránéz, a szíve csordultig telik szomorúsággal és dühvel, minden egyes alkalommal megfogalmazódik benne ugyan az a három kérdés: „Miért kell távol legyünk egymástól?”; „Miért nem tudunk boldogok lenni együtt?”; „Miért kellett beleszeressek?”. Gyönyörű lány volt, hosszú sötét haja hullámosan esett vállaira, kis szemei akár két gomb, az arcáról határtalan boldogság tükröződött, Rebekának hívták. Percek teltek el a képet fürkészve, szemei sarkában ismét megjelentek a jól ismert könnycseppek.
Ebből elég! – ordítottak gondolatai, letépte a képet a falról és a kukába vetette, ami az asztal lábánál hevert. Letörölte könnyeit, közben megakadt a szeme az egyik füzeten, ez volt ráírva: „Verseim”. Remegő kézzel nyúlt utána majd kinyitotta. Talán véletlen egybeesés volt, talán nem, de a Rebekának címzett versnél nyílott a füzet. „A távolság pokla” volt a címe. Ismét könnyeivel küszködve olvasni kezdte a verset:
„Mindig mikor rád gondolok…
Feldereng az elmémben
Alakod gyönyörű képe,
És sok szép pillanat emléke.”
A verset tovább olvasva ismét zokogásban tört ki. Gondolatai közt cikázva Rebekára gondolt, majd egy határozott mozdulattal kirántotta a lapot a füzetből. Egy utolsó pillantást vetve rá, azt is a kukába dobta. Nem értette, hogy miért hiányzik még mindig ennyire, pedig már több hónapja nem tartották a kapcsolatot. Végleg ki akarta törülni az emlékezetéből. Bár ennyire egyszerű lenne minden.
Minden 2012 januárjában kezdődött, akkor látta életében először őt, de már akkor tudta, hogy nem egy átlagos lány. Már akkor tudta, hogy ő az igazi, hogy szükségük van egymásra. Félénken közeledtek egymáshoz, kis léptekkel haladtak egymás felé, közben mélyen egymás szemébe néztek. Egy idegen hang hirtelen tönkretette az idilli pillanatot: „Rebeka, gyere már, mi következünk!”. Átkozta önmagát, hogy ennyire félénken közeledett felé, legszívesebben visszament volna az időben, és rögtön odament volna hozzá, ahogy meglátta. Sajnos már késő volt, inkább csendben figyelte, ahogy Rebeka megfordul és a színpad felé veszi az irányt. Mint mindig akkor is gyönyörű volt, hosszú haja be volt fonva, öltözéke népviselet volt. Miközben Rebekát figyelte, teljesen el volt varázsolva, nem bírta levenni róla a szemét, mintha egy angyal szállt volna a földre csak azért, hogy vissza hozza az életbe, hogy kilépjen a mélabús, szomorú valóságból, hogy boldog legyen.  Perceket merengett, a táncot figyelve, majd egy ismerős hang kizökkentette az álomvilágból: „Ákos, hahó, mi következünk, el kell foglalnunk a helyünket!”. Nóra volt az, kézen ragadta és vonszolni kezdte a színpad felé. Hirtelen azt sem tudta hol van, majd Nórára pillantva, ahogy fehér menyasszonyi ruhában ott áll előtte rájött, hogy mi is történik körülötte. A saját nagykorúsítási ünnepségén volt, az ő tánca következett. A színpadra fellépve körbenézett a teremben, rengeteg büszke szülő volt ott, a szemük csillogott a boldogságtól, némelyiknek könnyes volt a büszkeségtől. Nem sok ideje maradt tovább nézelődni, elindult a zene. A próbákon tökéletesen ment minden, de most, élesben nem tudott koncentrálni, folyton csak Rebekán járt az esze. Egyszer csak éles fájdalom hasított a lábába, Nóra volt az, dühös tekintettel nézett rá, majd halkan odasuttogta: „Ha továbbra is így folytatod, én esküszöm, hogy megöllek”. Rémülettel teli arccal nézett Nórára, megpróbálta teljesen kizárni Rebekát a gondolataiból, több-kevesebb sikerrel.
Az ünnepség után lázasan keresni kezdte őt, de sehol sem találta. Határtalan szomorúság öntötte el a szívét, nem bírt megbocsátani magának, amiért elszalasztotta a lehetőséget, hogy végre boldog lehessen. Ezután hónapokig nem látta Rebekát, de folyton csak rá tudott gondolni.

Folytatása következik!