BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az Anna előtt felbukkanó vörös hajkorona végül nappali világosságot gyújtott koponyámban: az...
A szálloda ötcsillagos volt és ez a lakosztályon is meglátszott. Két szoba és egy fürdőszoba. A...
Egy elég érdekel helyzetben egy elég érdekes előadást láthatnak a borozgató és jól szórakozó úri...
Frissen vágott fű illatát hordozza az őszi szél. -Vajon most nyírtak füvet utoljára...
1 férfi, 7 biszexuális nő, 1 sziget és végtelen gyönyörök.
Friss hozzászólások
Deakjanika: Igaza volt a férjének teljesmé...
2017-12-11 02:33
Deakjanika: Jooó!
2017-12-09 21:37
Deakjanika: Nagyon jó!
2017-12-09 21:13
gemmaarterton: Hát... benedvesedtem ettől El...
2017-12-09 13:47
Pavlov: https://www.smashwords.com/boo...
2017-12-08 15:37
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Polaniecki család 02. rész

Polaniecki család 02. rész



 



De a következő nap szürkén, komoran virradt meg, és Plawicki Mária lelkifurdalásokkal ébredt. Úgy tetszett előtte, hagyta magát elragadtatni, és Polaniecki jogosan vádolhatja kacérsággal. Már csupán erre a gondolatra is elpirult; mert végre is nem volt-e Polaniecki atyjának hitelezője? Az előtte való napon elfeledte, de ma ez a kiállhatatlan gondolat egyre üldözte. "Azt fogja hinni, hogy meg akartam lágyítani", ismétlé magában egyre, s vérhullám pirosítja arcát és homlokát. Őszinte természete, büszkesége föllázadt erre a gondolatra. Nem tudta elviselni, hogy valaki számítással vagy mellékgondolattal gyanúsítsa. Ha legalább Polanieckinek némi kilátása lenne pénzéhez jutni! De a pénzesszekrény üres volt Krzemienben, jól tudta azt. S ha még létrejönne is egyik majorságuk tervezett eladása, ezáltal néhány ezer rubelhez jutnánk, az sem változtatna a helyzeten, mert jól tudta, hogy apja szorítva egyéb halaszthatatlan kötelezettségek által, nem a fiatalember követelésének tenne eleget.



Mária azt tervezte, hogy megelőzve apját, őszintén beszél Polanieckivel, felfedezve előtte a dolgok valódi tényállását. Miután értesült, hogy vendégük kora reggel az országútra ment sétálni, elhatározta, utána megy. Nem sokáig kellett Polanieckit keresnie. A fiatalember befejezve sétáját, megállt a veranda előtt, melyet vadszőlő futott körül és cirógatta a két vadászkutyát, mely olyan barátságosan fogadta őt megérkezésekor. Mikor a vadszőlő indáin át megpillantotta Mária alakját, azonnal ragyogó arccal sietett feléje.



- Jó reggelt, kisasszony! Az önök cerberusaival mulattam éppen. Hogy érzi magát ma?



- Nagyon jól, köszönöm.



Mária hidegen, közönyösen nyújtott kezet. Polaniecki majd elnyelte a szemével, tekintetéből a leány kiolvashatta volna a nagy örömet, melyet látványa okozott neki.



- Ön napi körútját teszi a birtokon? - kérdezi a fiatalember. - Megengedi, hogy elkísérjem? Ma haza kell térnem és föl kell vennem ismét a kötelesség igáját; annyival is becsesebben tűnik fel előttem ez óra, melyet körében tölthetek még el. Isten a tanúm, milyen örömmel hosszabbítanám még tartózkodásomat, de legalább most már tudom az utat Krzemienbe.



- Ha az ideje engedi, mindig örvendeni fogunk, ha szerencsénk lesz.



Csak most vette észre Polaniecki, mennyire visszafogott a fiatal leány viselkedése, az arca, a hangja is.



- Mi baja, kisasszony? - kérdezte merően nézve Mária szemébe.



A leány megzavarodott.



- Semmi... biztosítom - felelte végre.



- De igen, igen! - felelte Polaniecki meggyőződéssel - és azt maga éppen olyan jól tudja, mint én. Ma egészen más irányomban. Ma olyannak találom, mint megérkezésem éjjelén, de akkor vétettem ön ellen. Üzleti dolgokról beszéltem, egészen váratlanul, kíméletlenül. Tegnap megbocsátott nekem, én azt hittem, minden jóvá van téve. És olyan boldog voltam! És íme, ma reggel ismét ott vagyunk, ahol voltunk... Miért? Nem lenne szíves megmagyarázni nekem, miért lettem kegyvesztett?



Polaniecki esdeklőleg nézett Máriára, kereste arcán ama mosolyok egyikét, melyek az előtte való napon annyira elbájolták. A leány azonban bármennyire is fájt neki, elhatározta, hogy nem tér le az útról, melyen haladnia kitűzte magának; már azért sem, mert ha viseletének változását megmagyarázná, olyan vallomást kellene tennie, amit nem tehetett.



- Biztosítom önt - felelte -, vagy tegnap csalódott vagy ma. Én nem változtam és remélem, hogy jó emlékkel fog távozni tőlünk.



A szavak udvariasak voltak, de az, aki kiejtette, nagyon különbözött attól a fiatal leánytól, kivel Polaniecki az előtte való napon olyan bizalmasan társalgott. A harag, a bosszúság a fiatalember arcába kergette a vért.



- Ha óhajtja, hogy úgy tegyek, mintha hinnék szavainak őszinteségében, legyen - mondta végre -, de azért nem akadályozhatja meg, hogy ne gondoljam, falun a hétfő nagyon különbözik a vasárnaptól!



Ez a beszéd nagyon sértette Máriát. Úgy tetszett előtte, Polaniecki már jogokat formál magának azon rokonszenv folytán, melyet ő elég esztelenül előtte való napon kimutatott neki.



- Mit tegyek? - kérdezte inkább szomorúan, mint ingerülten. - Nem kényszeríthetem, hogy higgyen nekem.



Aztán azon ürügy alatt, hogy még nem mondott jó reggelt az apjának, eltávozott. Egyedül maradva, Polaniecki hevesen eltávolította magától a kutyákat. Rendkívül fel volt háborodva. Mária ezalatt belépett atyja szobájába. Az öreg úr perzsa szövetű hálókabátjába burkolva az íróasztal előtt ült. Leányának lépteire visszafordult, de hirtelen újra elmerült leveleinek és számadásainak olvasásába.



- Atyám! - kezdte a fiatal leány - Polanieckiről akarok beszélni. Igaz, hogy?...



De az öreg úr írásáról föl sem tekintve, közbevágott.



- Akár a lágy viaszt, úgy fogom én a te Polanieckidet a kedvemre formálni.



- Kétlem, hogy ez olyan könnyen sikerüljön - felelte Mária elszántan. - De különben is nagyon óhajtanám, hogy ő többi hitelezőink előtt legyen kielégítve.



Plawicki most már föltekintett írásairól és merően nézett a leánya szemébe.



- Mi ez? - kérdezte végre - talán bizony a gyámságodat akarnád reám erőszakolni?



- Nem, csupán a mi becsületünkről van szó.



- És véleményed szerint nekem szükségem van e dologban a te nézetedre?



- Nem úgy gondoltam... de...



- És mi idézte elő nálad ezt a patetikus hangulatot? - folytatta Plawicki, nem engedve leányának a mondatát befejezni. - Mi történt?



- Csak azért jöttem, hogy kérjem, könyörögjek...



- Én pedig arra kérlek, hagyj engem belátásom szerint cselekedni! Lassanként egészen kizártál Krzemien ügyeinek vezetéséből; nem ellenkeztem, nem lett volna érdemes ama néhány év miatt, amit még élek egyetlen gyermekemmel viszálykodni. Te azonban engedd át nekem legalább lakásunknak ezt a kis zugát és tűrd el, hogy belátásom szerint intézzem el azt a néhány kis ügyet, ami az én hivatáskörömbe vág.



- De atyám, hiszen csak kérni jöttem...



- Hogy visszavonuljak valamelyik majorba - ugye? És melyik lakásban akarod, hogy meghúzódjam?



A szegény gyermek szemei megteltek könnyekkel. Mozdulatlanul, szótlanul küzdött néhány percig a fojtogató sírás ellen.



- Bocsánat papa - mormolta végre és anélkül, hogy egyebet szólt volna, elhagyta a szobát.



Egy negyedóra múlva Polaniecki lépett az öreg úr szobájába, kimondhatatlanul föl volt ingerülve és nem bírta azt palástolni. Plawicki széket mutatott neki vele szemben, és szokása szerint a fiatalember térdére tette a kezét.



- Ugye nem gyújtod föl a házam, édes Sztaszom? És nem fogod meggyilkolni az öreg bátyádat, ki tárt karokkal fogadott? Ugye nem akarod, hogy szegény Máriám árvaságra jusson?



- Nem - felelte Polaniecki ugyanolyan színpadias hangon - eszembe sincs sem a házát fölgyújtani, sem önt megfojtani, sem a leányát árvaságra juttatni. Hagyjuk ezt a hangzatos beszédet. Nem ilyen szavakkal kezdünk egy komoly ügy tárgyalásába.



- Legyen - felelte a vén gavallér sértődve, hogy szavainak ilyen kevés hatása volt. - De ne feledd, hogy egészen kicsi korodban a vendégünk voltál, vendége voltál e vén falaknak.



- Ugyan, kérem, hagyjuk ezt! A vendége voltam, mert az anyám magával hozott és anyám főleg azért látogatott el olyan gyakran ide, mert ön nem fizetett neki kamatokat. Ez a való tényállás, ön kényszerít rá, hogy elmondjam! Semmi köze ahhoz a mi családi összeköttetésünknek. Íme több mint húsz éve hogy adós nekünk, a pénzünk Krzemienre be van táblázva; kamatok kamataival ez az összeg már huszonötezer rubelre rúgott, mondjunk a kerek szám miatt húszezret. Látja, hogy lehet beszélni velem. De ezt a húszezer rubelt akarom, szükségem van rá! Itt létemnek nincs egyéb célja!



- Sztasz! - nagyon egyszerű módja lenne annak, hogy minden rendbe jöjjön!



- Legyen szíves tudassa velem ezt a módot.



- Vedd meg a márgabányáimat!



- Hogyan? - kérdezte Polaniecki, úgy vélte rosszul hallott.



- Igen... vedd meg a márgaaknáimat, hozd ide az üzlettársadat... hozz ide szakértőket, ha úgy tetszik. A te alteregódat, hogyan is hívják? Majd csengő pénzzel fizeti ki a részemet... te pedig az adósom maradsz... vagy pedig leszámolunk... ahogy te akarod. Nos? Beleegyezel? Add ide a kezedet... valamennyiünknek nagy szerencse lenne ez!



De Polaniecki, ki az első pillanatban elkábult, már magához tért és hirtelen fölugrott.



- Nem! - kiáltja felháborodva - egyet nem fogok eltűrni soha! Hogy velem ilyen nevetséges játékot űzzön! Értette?... Tartsa meg a márgáját és adja ide a pénzemet! Az ajánlatai nem egyebek alávaló kibúvásnál, vagy értelem nélküli, üres szavaknál!



Néhány másodpercre mély csönd állott be. Krzemien nemes urának homlokán olimposzi harag vészfelhői gyülekeztek, és összevonta szemöldökét. Előbb 



borzasztó pillantással sújtotta öccsét, aztán a falon függő fegyvergyűjtemény felé irányította lépteit, s onnan leakasztott egy vadászkést, fönséges mozdulattal nyújtotta azt Polanieckinek:



- Döfd belém! Döfd a szívem közepébe hát! - És szétnyitotta mellén a hálókabátját.



Polaniecki nem tudta haragját tovább fékezni. Durván visszalökte a fegyvert és a kart is, mely a tőrt feléje nyújtotta.



- Mindez nem egyéb alávaló komédiánál... Nem vesztegetem tovább az időmet önnel! Megyek... De kijelentem, hogy eladom ezt az adósságot az első vevőnek, ha el kellene vesztenem az összeg felét is!



Plawicki ég felé emelte a karját.



- Menj! - kiáltotta - végezz ki bennünket, játszd fajod ellenségeinek kezére családom ősi fészkét!... De jusson eszedbe, hogy az átkom, s átka mindazon ősömnek, ki valaha e helyen élt, mindenütt és mindenkor követni fog.



A fiatalember nem hallgatott többé rá. A legnagyobb fokú izgatottságban hagyta el a szobát. Dühösen, átkozva a sorsot, szélvészként rontott a szalonba, hogy onnan a kalapját, melyet ott letett, kihozza. Azon gondolkozott, hogy valami kocsi után néz, ami őt mihamarább az indóházhoz vigye, midőn Mária megjelent a küszöbön. A fiatal leány láttára haragja kissé lecsillapult. De ez csak egy szempillanatig tartott. Nem volt-e Mária Krzemiennek mozgató ereje, lelke? Gyors léptekkel, keserűséggel teli szívvel ment feléje.



- Isten, önnel kisasszony -, mondta izgatott hangon. - Befejeztem számadásaimat az atyjával. A nekem tartozó pénzt jöttem tőle kérni, és ő a márgabányáit, végre az ő összes őseinek átkait adta nekem. Ez új módja az adósságok kifizetésének.



- Óhajtottam, hogy értesülve legyen erről a szégyenteljes komédiáról! - kiáltott fel -, mert hiszen ön utasított engem az atyjához! Köszönöm a tanácsot; de miután az előnyösebb önre, mint rám nézve, engedje meg, hogy a jövőben saját belátásom szerint cselekedjem.



A fiatal leány elsápadt, reszketett, szemében a felháborodás könnyei csillogtak.



- Bátran sértegethet - felelte - mert, fájdalom, nincs senkim, aki önt ezért számadásra vonja!



Kétségbeesetten, megalázva indult a szobája felé. Polaniecki azonnal belátta, hogy túlment a határon. Utána rohant, hogy kikérje bocsánatát, de elkésett! Mária már bezárkózott a szobájába. Mit tehetett? A bricska már előállott... Fölszállt és Krzemien nemsokára eltűnt a szeme elől. A neheztelés keserűsége annyira elöntötte a szívét, hogy csak egyre tudott gondolni, a bosszúállás vad gyönyörűségére. Így vált tervéből megingathatatlan elhatározás. Csak az volt a kérdés, talál-e valakit ez átkozott adásság leszámítolására. De meg fogja találni, ha száz percentet is kellene veszíteni mellette! 



 



 



 



Negyedik fejezet



Polaniecki Varsó egyik legelőkelőbb vendéglőjében étkezett három nőtlen barátjával: a dilettáns, gyűjteménybarát Bukakival, Waskowszki tanárral és Maszko ügyvéddel. Társai előtt nem volt titok utazásának célja, s mindhárman ismerték Plawickit és leányát. De Polanieckinek nem volt kedve hosszas részletekbe bocsátkozni és csupán röviden jelentette, hogy hiába utazott Krzemienbe, Plawicki vén gazember és azért ő, Polaniecki, bármi áron kész lenne ezt a követelést másra ruházni. Maszko, az ügyvéd, kit az általános tárgyú vitatkozások halálra untattak, szivart vett ki a zsebéből, rágyújtott és Polaniecki felé fordulva mondta:



- Mondja csak, valóban hajlandó lenne ön a krzemieni uradalomra betáblázott követelését egy harmadiknak átengedni?



- Kétségen kívül. Miért kérdi ezt?



- Mert hajlandó lennék önnel ez ügyben tárgyalni.



- Ön?



- Én magam. Az efféle üzletek némileg az ügyeimbe vágnak. Elsősorban megbeszélhetnénk a dolgok útját, módját, bár egyelőre semmi biztosat nem mondhatok önnek. Holnap reggel elhozatom a telekkönyvi kivonatot. Jöjjön hozzám négy óra felé egy csésze teára; akkor megbeszélhetnénk a részleteket.



- Helyes! Miután elhatároztam magam az eladásra, jobb előbb, mint később. Úgyis csak azt várom, hogy lefizethessem új társulatunknak a rám eső pénzösszeget és sietek elhagyni Varsót, hogy én is üdüljek kissé valahol.



- Merrefelé szándékozik? - kérdezte Bukaki.



- Még nem tudom. De nem tartom ki már a városban, friss levegő, víz, zöld után vágyom.



- Ez is csak előítélet - mondta a műkedvelő - mert a városban mindig van árnyék, csak attól függ, melyik járdán, jobbra-e vagy balra. Részemről sohasem hagyom el a várost nyáron.



- És ön, barátom? - kérdezte az öreg Waskowszkitól Polaniecki - semmi kirándulást nem tervez?



- Sőt inkább... nagyon is. Emília asszony nagyon hív, mennék utána Reichenhallba... Talán rá is szánom magamat.



- Tudja mit? Menjünk együtt! Eléggé szeretem Salzburgot. S így naponként láthatom majd Emília asszonyt és az én kedves Litkámat.



Másnap a meghatározott órában Polaniecki megjelent Maszkónál. Az ügyvéd azonnal a szalonjába vezette őt, de ő csak néhány pillanat múlva jelent meg ott. Hölgyekkel konferált, jelentette Polanieckinek az inas ünnepélyes, s egyszersmind diszkrét módon. A szalon csukott ajtaján át, Polaniecki csakugyan beszélgetést hallott, és néhány mondat egészen hozzá is eljutott. De figyelmét egyedül a fiatal ügyvéd őseinek arcképei kötötték le. Ott csüngtek szép sorrendben a falak sötét kárpitjain: nagy méltóságok, lovagok, várurak, püspökök, föveges abbék. Maszko barátai kételkedtek ugyan ez ősök valódiságában, és főleg egy tiszteletreméltó abbé volt azok között Bukaki élcelődéseinek célpontja. De Maszko hidegvérrel tűrte ezeket az élcelődéseket. El volt tökélve a világgal elhitetni, hogy vannak ősei, személyes érdemei, ügyessége, tehetsége. Polaniecki eleinte nagy ellenszenvet érzett iránta, és ezt nem is titkolta előtte. Végre azonban megadta magát és hozzá kell tennünk, hogy ezt Maszko kiváló előzékenységének köszönhette, amivel ő mások irányában meglehetősen fukarkodott. De veleszületett éleslátása világosította fel talán Maszkót, hogy az olyan lobbanékony, őszinte természetekkel szemben nagyzolással célt nem érhet. Az is igaz, hogy a naponkénti érintkezés által a két fiatalember kölcsönösen hozzászokott egymás hibáihoz. Azért Maszko, miután kikísérte ügyfeleit, tárt karokkal fogadta a szalonban vendégét. Levetkezve feszes modorát, nem hatalmas nagyúrként, nem mint valami angol lord, de pajtásként, bizalmasan csevegett Polanieckivel.



- Ó! az asszonyok! az asszonyok! - kiáltott fel. - Velük mindig meggyűlik az embernek a baja.



- Én azért jöttem, hogy az ügyünkről beszéljünk.



- Mindenekelőtt teázzunk.



És mialatt Maszko a szamovárral babrált, folytatta:



- Önnel nem kell a hiábavaló fecsegéstől tartanom. Láttam a telekkönyvet. Az összeget nem könnyű behajtani, de azért elveszettnek nem lehet mondani. A behajtása sok költséggel jár; utazások, levelezés, szükség esetén pörlekedés is, így tehát nem vállalhatom magamra, hogy az egész követelését önnek kifizessem, de felajánlhatom az összeg kétharmadát, mégpedig három részletfizetésben még az év folyamán.



Polaniecki, ki nagy figyelemmel hallgatta az ügyvéd szavait, rövid gondolkodás után így szólt:



- Miután elhatároztam, hogy ettől a követelésemtől szabadulni fogok, még veszteséggel is, elfogadom az ajánlatát. Mikor óhajtaná ön az első fizetést eszközölni?



- A mai naptól számítva három hónap múlva.



- Ez esetben meghatalmazásomat Bigielnek adom, mert, mint tudja, szándékom elutazni.



- Csakugyan, ön Reichenhallról beszélt. Tehát már egészen el van határozva? És csakugyan az öreg tanár társaságában utazik?



- Valószínűleg!



- Ej, ej! Talán bizony hajlandó lenne Emília asszonyba belészeretni? Az ön fejébe is befészkelte volna magát a szerelem eszméje?



- Mindegyikünk tartogat valamit a fejében, ön is. Mert ha nem így lenne, mi okból igyekezne tőlem ezt a követelést átvenni? Az üzlet nem nagyon fényes.



- A nagy halak híján a kicsi sem megvetendő! De őszinte akarok önhöz lenni. Ön elismeri ugyebár, hogy az irodám és a hitelem eléggé virágzó? Még biztosabb alapja lesz azonban, ha földbirtokra támaszkodhat. Plawicki maga mondta nekem egyszer, hogy szívesen szabadulna a birtokától, azt hiszem ez az óhaja ma már szükségletté vált nála. Egy kis évi járulékkal tehát úgy vélem, könnyen Krzemien ura lehetek. Ezt különben még meglátom. A földbirtok, édes barátom, olyan mint a ló... megvakarják, megkefélik, a vásárra viszik és haszonnal az első vevőnek eladják. Addig azonban földbirtokos vagyok... ez pedig nem megvetendő dolog a mai világban.



Ezek az elvek csak félig tetszettek Polanieckinek.



- Figyelmeztetem, hogy ez a vásár nem fog olyan könnyen menni, mint ahogyan gondolja. Plawicki kisasszony nagyon ellene van a birtok eladásának. Ő szereti Krzemient, nő, eszerint mindent el fog követni, hogy azt megtarthassa.



- Volt szerencsém Plawicka kisasszonyt varsói tartózkodása alatt megismerni. Bevallom, hogy véghetetlenül tetszett nekem. Kitűnő család, tönkre mentek, az igaz, de a birtok óriási és nem értéktelen. Ki tudja? Ez is csak egy eszme, mint akárhány támad. Teljesen őszinte akarok önnel szemben lenni, mint mindig is voltam.



- Nem, Maszko, eszemben sincs Mária kisasszonyra gondolni, nőül veheti, ha kedve tartja. Azért csak állíttassa ki az eladási okmányt és küldje el azt nekem!



- Itt van! Az előbb írattam meg egyik segédemmel, csak alá kell írni.



És a szerződést rögtön aláírták. Ugyanezen este Polaniecki üzlettársánál, Bigielnél ebédelt. Elbeszélte neki, minő üzletet kötött a nap folyamán és nem titkolta előtte bosszúságát és rossz kedvét sem. Bigielné, ki ismerte és nagyon szerette Máriát, nagyon megijedt e hírtől; férje pedig, miután szokása szerint előbb hosszasan meghányta-vetette agyában a kérdést, szokásos hidegvérrel, érzéketlenségével így szólt:



- Hogy Maszko házassági gondolatokat forgat az agyában, azon nem kételkedem: csak azt szeretném tudni, önmagával akarja elhitetni vagy csupán önt csalja azzal, hogy eddig nem határozott ez ügyben.



- Isten óvja Máriánkat egy Maszkótól! - kiáltott föl Bigielné.



- Azt hittem volna - vélte Bigiel -, hogy a Maszko fajtabeli ember vagyont keres mindenekelőtt. De lehet, hogy csalódtam. Nagyon valószínű, hogy ő inkább a család előkelőségét tartja szem előtt, nagynevű rokonságra vágyik, mert ez emelkedést jelent az ő helyzetében. Nem is olyan rossz számítás tőle.



- Csakugyan. Aztán, amint a szavaiból kivettem, Mária kisasszony nagyon tetszik neki. Csak most jut eszembe, hogy az öreg Plawicki ezt értésemre is adta.



- Nos? Mi az ön véleménye? - kérdezte Bigielné.



- Azt hiszem, Plawicki kisasszonyból nemsokára Maszkoné lesz; miután ezt valamennyien jónak találják.



- És ön?



- Én holnap Reichenhallba utazom!



 

Előző részek
Éjfél után egy óra lehetett körülbelül, midőn Polaniecki Krzemienbe ért. Gyermekkorában már több ízben volt e faluban és mindannyiszor hónapokig időzött ott az anyjával. Igyekezett tehát emlékeit összeszedni, de éjjel, a holdvilág csalóka világításánál idegenszerű formát öltött minden előtte. Polanieckit ez a csendes éjjel és ez a környezet egészen elbájolta. Fiatalságát fárasztó komoly tanulmányoknak szentelve, nagyobbrészt külföldön töltötte; Varsóban pedig egészen a kereskedelem és ipar...
Hasonló történetek
A repülőút kellemes volt és Cooper két óra múlva már a washingtoni lakásban volt. Ez nem volt olyan előkelő, mint a New Yorki, de azért nagyon otthonosan volt berendezve. Kapus sem volt, így Cooper simán bejutott. Gyorsan felmérte a terepet.
Eva boldogan nyugtázta az üzenetet. Hát nem hiába jött ide. Felment a lakosztályba, beült egy kád, forró vízbe, majd mikor már teljesen átjárta a jótékony meleg, felfrissülve ült le a fésülködő asztalhoz, hogy végre ismét igazi nőt varázsoljon magából...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned