Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A triót elbűvölte a sok utolsó pillanat emlékműve, és kedvet kaptak ahhoz, hogy saját fotójukat...
Sziasztok. Kovács Gergőnek hívnak 25 éves vagyok és 15 éve lettem meleg.
Amikor egy kis város vezetői utat engednek a parttalan betelepülésnek, tönkre téve ezzel az...
Egy távoli világban, ahol az idő olyan, mint egy hatalmas, bonyolult kert, létezik egy titokzatos...
Károly, a barna rövid hajú férfi belenézett a visszapillantó tükörbe.<br /> Majd kikapcsolta...
Friss hozzászólások
Biodrón: Meg kéne, hogy történjen... Bo...
2024-07-19 01:00
dreamland912: Köszönöm, igyekszek mindig bel...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:34
dreamland912: Ha tetszett az írásom, nőknek...
2024-07-15 20:22
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Polaniecki család 01. rész

Éjfél után egy óra lehetett körülbelül, midőn Polaniecki Krzemienbe ért. Gyermekkorában már több ízben volt e

faluban és mindannyiszor hónapokig időzött ott az anyjával. Igyekezett tehát emlékeit összeszedni, de éjjel, a

holdvilág csalóka világításánál idegenszerű formát öltött minden előtte.

Polanieckit ez a csendes éjjel és ez a környezet egészen elbájolta. Fiatalságát fárasztó komoly tanulmányoknak

szentelve, nagyobbrészt külföldön töltötte; Varsóban pedig egészen a kereskedelem és ipar vette őt igénybe. Ennek

a békés falunak a láttára aztán egyszerre felébredtek régi emlékei, lelke előtt felvonult egész fiatalsága, és

felmerült előtte öt éve elhunyt anyjának képe is.

A faluban mindenki aludt már e késői órában.

A kocsi csak nehezen haladt előre a homokos úton, aztán befordult egy sötét akácfasorba, melynek végében egy

nagy ház sötét tömege állott; néhány ablaka volt csak megvilágítva.

Polaniecki kisvártatva a ház verandáján állott. Két házőrző eb kíséretében egy szolga jött eléje. A kutyák fehér,

selyemszőrűek voltak és nem morogták meg az éjjeli jövevényt, csak körülszaglálták, barátságosan csóválva

farkukat. A szolga elvette Polaniecki útitáskáját és bevezette őt az ebédlőbe, ahol a vacsora már fel volt tálalva.

Mielőtt asztalhoz ült volna Polaniecki, hogy elzsibbadt lábain könnyítsen, fel s alá járkált a teremben, de cipőinek

nyikorgása a fényezett parketten bántotta őt. Leült hát, szétbontotta asztalkendőjét és vacsorálni készült, midőn az

ajtó felnyílt. Kecses alak jelent meg az ajtó keretében; nem lehetett más, mint Krzemien birtokosának leánya:

Plawicka Mária, kiről Polaniecki már gyakran hallott beszélni.

Fölállt, köszönt és megnevezte magát. A fiatal leány kezet nyújtott neki.

- Távirata által értesültünk megérkeztéről - mondta. - Atyám kissé szenvedő és engem bízott meg, hogy önt

fogadjam. Nagyon örvend már, hogy önt holnap látni fogja.

- Ezer bocsánat, kisasszony, hogy ilyen késő órában háborgatom, de igazán nem az én hibám, a vonat csak éjfél

után érkezett meg velem.

- Nem is vártuk önt előbb!... Atyám mondta, hogy nem először van nálunk.

- Csakugyan... valamikor sok időt töltöttem itt az anyámmal. De ön, kisasszony, akkor még nem volt a világon.

- Mindezt jól tudom. Önök rokonok az atyámmal ugye?

- Talán nem éppen rokonok! Anyám Plawicki úr első feleségének volt az unokatestvére.

- Csakhogy az atyám nagy tiszteletben tartja a rokonságot, még a legtávolabbit is!

A fiatal leány eközben teát készített vendége számára. Levette a teáskannát a szamovárról és másik, szabadon

maradt kezével elhajtotta a gőzt, mely kékes gomolyba burkolta őt.

Polaniecki kíváncsian figyelte.

Plawicka kisasszony alacsony, de karcsú, arányos termettel bírt. Szép barna haja, finom, kissé napbarnított

arcbőre, kék szeme és bájos szája volt. Polaniecki nem találta őt éppen szépnek, de nagyon kellemesnek és

kitalálta, hogy ez a szerény külső olyan tulajdonokat és erényeket takar, melyeket a fiatal leányok fölnevelkedve a

szabad, friss levegőn, a mezei munkák, a falusi egészséges foglalkozások közepette tulajdonítanak el maguknak.

Hiszen mondták neki, Krzemienben ő vezeti a gazdaságot és ha igazat mondtak, úgy az ifjú Mária a világ

legjobban igénybe vett háziasszonya volt. Csakhogy arra a sok nehéz munkára, ami vállán pihent, a leány nagyon

is nyugodt, derült benyomást tett.

- Hallottam kisasszony - mondta kis idő múlva -, hogy ön nagy kedvvel foglalkozik a gazdasággal. A gazdálkodás

csakugyan nagy vonzerővel bír ön előtt?

- Nagyon szeretem Krzemient - felelte egyszerűen.

- Én is nagyon szerettem, mikor gyerekkoromban itt jártam; de azért nem nagyon boldogítana, ha most nekem

kellene vezetnem a gazdaságot. A falusi gazdálkodás nem könnyű, a viszonyok rosszabbodtak.

- Az igaz, azért el is követünk mindent, amit csak lehet! Igyekezem segítségére lenni az atyámnak, mert az ő

egészsége gyenge lábon áll.

- Bevallom, hogy nem sokat értek az agrárviszonyokhoz, de azokból ítélve, amit hallok és saját szememmel is

láttam, merem állítani, hogy a nagybirtokosoknak nincs többé jövőjük.

- Bízunk a gondviselésben.

- Ez nagyon szép, csakhogy ne egyedül arra támaszkodjanak, ha a hitelezők kielégítéséről van szó!

Plawicka kisasszony arca lángvörös lett; néhány percig kínos csend uralkodott a teremben.

- Remélem nem veszi tőlem rossz néven, ha látogatásom valódi célját feltárom ön előtt?

- Igen, tudom mi végből jött... De nem lenne-e helyesebb a holnapot bevárni, hogy az atyámmal tárgyalhasson?

- Legyen óhaja szerint és bocsásson meg merészségemért.

- Nekem kell bocsánatot kérni öntől. Mindenkinek jogában van azt kérni ami az övé. Különben én már szokva

vagyok az effélékhez... Csakhogy ma szombat van... a szombati nap nagyon fárasztó falun!... Aztán ha az ilyen

ügyekről van szó, jobban szeretem azoktól távol tartani magamat. Ezt meg fogja érteni ugyebár?

- Tehát holnap! - felelte a fiatalember meghajolva.

- Szolgálhatok még egy csésze teával? - kérdezte Plawicka kisasszony.

- Köszönöm és engedje meg, hogy jó éjt kívánjak.

Polaniecki felállt és kezet nyújtott a fiatal leánynak, aki azt elfogadta, de hamar visszavonta az övét s magatartása

nagyon tartózkodó lett.

A fogadtatás szívélyessége után bizonyos hidegség állt be közöttük.

- Jó éjt! - mondta a fiatal leány - az inas majd szobájába vezeti önt.

Polaniecki egyedül maradt. Tulajdonképpen nem volt megelégedve önmagával, de éppen azért igyekezett elhitetni

magával, hogy logikusan, előrelátóan cselekedett. Végre is a pénze miatt jött és nem azért hogy bókoljon. Mi köze

neki Plawicka kisasszonyhoz? Annál jobb, ha neveletlen embernek tartja őt! Minél kérlelhetetlenebbnek mutatja

magát egy hitelező, annyival jobban igyekeznek őt kielégíteni.

A szolga a szobájába vezette. Azonnal elküldte őt és egyedül maradt gondolataival. Ugyanazon szobában volt, hol

gyermekkorában lakott, mikor Krzemienbe jött látogatóba. Régi emlékei ismét tömegesen rohanták meg. Az

ablakok a kertre nyíltak. Mint azelőtt, úgy most is a szeme előtt egy széles tó terült el, melyben csendesen

tükröződött a fényes hold. A tó vize mozdulatlan volt, hasonlóan egy ezüstös tükörhöz.

Az éveken át tartó izgalmas, lázas fővárosi élet után, tovaragadtatva az ügyek által, megfeszítve erejét testileg és

szellemileg, Polaniecki most kétszeresen érezte a nyugalom édes érzetét.

Plawicka Mária képe ismét fölmerült előtte.

Sokat beszéltek már neki róla. Egyik barátnője, aki Varsóban lakott, számtalan kedves dolgot mondott el neki a

leány felől. Most eszébe jutott mindaz, amit hallott róla és a leány nyugodt, bájos lénye minduntalan megjelent

előtte. Maga előtt látta bájosan szép kezét, kissé napbarnítva, a hosszú ujjakkal, sötétkék szemét, a kis lencsét az

ajka fölött. Hallotta a hangját és mialatt folyton azt ismételgette magában, hogy nem hagyja magát meglágyítani,

egy betűt sem enged követeléseiből, átkozta egyszersmind a rossz sorsot, mely ellenszenves hitelezőként hozta őt

ide. A cikk kitűnő - mondogatta magában a kereskedők nyelvén - csakhogy én nem azért vagyok itt, hogy

megvegyem!

Sokáig forgolódott az ágyában anélkül, hogy aludni tudott volna. A kakasok már kukorékoltak, az ablakok

világosodni kezdtek a hajnaltól, és ő csukott pillái alatt még mindig Plawicka Mária tiszta homlokát látta, a kis

lencsét, bájos, ügyes kezét, melyekkel a teát öntögette. S midőn végre elaludt, azt álmodta, hogy a fiatal leány

kezét tartja az övében és gyöngéden vonja őt magához. A kis inas, aki Polanieckit este a szobájába vezette, másnap reggel fölébreszteni jött őt.

Jelentette, hogy Plawicki úr kész fogadni Polaniecki urat. Aztán hosszú folyosón át vezette őt a ház másik végében

levő szoba küszöbéig.

Polaniecki eleinte nem ismerte meg az előtte álló alakot. Emlékezett ugyan, hogy látta Plawickit férfikorának

delén, de most egy ráncos arcú öregember állt előtte.

A kis festett, kikent, fölkunkorított bajusz hiába igyekezett ennek a hervadt arcnak fiatalos színezetet adni. Csakis

ez a bajusz és a nagyon is fekete hajzat némi maradványa, mely nagy gonddal volt a homlokra kétoldalt

előrevezetve, tanúskodott arról, hogy Plawicki még nem mondott le egészen az életről.

Plawicki mindkét kezét nyújtotta az érkező felé.

- Sztasz! hogy mint vagy, kedves gyermekem! Jer, hadd öleljelek meg!

És keze közé vette a fiatalember fejét, a melléhez szorította, mely emelkedett az erősen kikeményített fehér

pikémellény alatt a nagy felindulástól.

Az ölelés soká tartott; Polaniecki véleménye szerint túl sokáig. Végre az öreg gavallér egy lépést hátrált.

- Engedd, hadd nézzelek meg, most! Becsületemre a mása vagy Annának... az én kedves, szegény Annámnak.

Plawicki dadogott, mintha a sírás fojtogatná. Ujja hegyével megtörülte szemhéját, ahol azonban hiába keresett

volna az ember könnyeket. Aztán még bensőbb meggyőződéssel folytatta:

- Igen... egészen az én Annám képmása... Az anyád, tudd meg, mindig a legjobb, a legistenibb rokon volt.

Polaniecki meglepetve, elbódítva hallgatta.

- Hogyan érzi magát bácsi? - dadogta végre ezt a megszólítást, mely úgy vélte, leginkább megfelel e patetikus

viszontlátás hangjának.

- Hogyan érzem magamat? Ó, istenem! Érzem, hogy már nem sokáig húzom és azért vagyok annyira meghatva,

mert tégedet szerény hajlékomban üdvözölhetlek!

- Foglalj helyet fiam - folytatta egy karosszékre mutatva -, tégy, mintha odahaza lennél.

Polaniecki szót fogadott, de azonnal rákezdte:

- Kedves bácsi, nagyon örvendek ugyan, hogy láthatom... de ön tudja, hogy bizonyos régi ügyek miatt jöttem.

Elhunyt anyám...

Nem folytathatta. Plawicki félbeszakította őt, kezét a térdére helyezve.

- Apropó, reggeliztél?

- Reggeliztem, köszönöm - felelte a szegény Sztasz, félig kihozva sodrából.

- Mert lásd, Mária kora reggel megy a templomba...? Ah! és még valami! Ugye megbocsátasz nekem, amiért nem

engedtem át neked a szobámat? De lásd, az ember a szokásának a rabja lesz, ha megöregszik. Itt az én kis

fészkem... De legalább kényelmesen vagy elhelyezve? Jól aludtál?

- Úgy aludtam, mint egy vakond... azért is keltem olyan későn.

- Remélem nálunk maradsz egy-két hétig?

Polaniecki egyet ugrott a székén.

- Úgy látszik feledi, hogy sürgős ügyeim vannak és egy üzlettársam, ki távollétem alatt saját magára van hagyva...

Azért kérem, bocsássa meg a sietségemet és abbeli óhajomat, hogy azt az ügyet, ami idevezet, még ma rendbe

hozzam.

Plawicki ellenkezni próbált, a hangja nagyon méltóságteljes és jóakaró volt.

- Nem, kedves barátom... a családi érzések mindig előbbrevalók az ügyeknél. Azért mint rokont akarlak ma téged

házamnál látni. Ha neked úgy tetszik, holnap fölléphetsz, mint hitelező. A pénzkérdést hagyjuk holnapra. Ma

engedd, hogy az én kedves Annám fiát, a derék Sztaszot ünnepeljem, akinek végre eszébe jutott, hogy van neki a

világon valahol egy bácsikája. Nem... nem... ezt az engedményt nem tagadhatod meg egy öregembertől.

Polaniecki a szemöldökét ráncolta. Az öreg beszédében volt valami színpadias, dagályos, ami bántotta az ő őszinte

természetét. De azért kisvártatva így szólt:

- Legyen! Halasszuk a pénzkérdést holnapra.

- Ez aztán jó szó volt; az anyád sugalmazta neked. Az isten áldjon meg édes fiam.

A társalgást kocsirobogás szakította félbe.

- Itt jön Mária a miséről! - kiáltott fel Plawicki - nem képzeltem, hogy már ilyen későn van.

Sztasz kihajolt az ablakon és az érkező fiatal leányt nézte. Könnyedén szállt le egy kis kosárkocsiból, mely elé két

póni volt fogva. Rózsaszín ruhát viselt és egyszerű szalmakalapot.

- Már megismerkedtetek, ugyebár? - kérdezte Krzemien ura.

- Igen, tegnap részesültem ebben a szerencsében.

- A kedves jó gyermek! Egyedül csak érte élek, ezt talán szükségtelen is mondanom!

E percben az ajtó felnyílt és annak küszöbéről egy üde hang megszólalt.

- Szabad bejönni?

- Jer kicsikém, jer... Beszélgetünk Sztasz barátommal.

Mária gyors léptekkel közeledett, kalapja a karján lógott a szalagjain. Megölelte az apját és kezét nyújtotta a

fiatalembernek. Rózsaszínű perkálruhájában bájos és kecses volt, volt valami benne a ragyogó vasárnap

ünnepiességéből s valami e szép, üde nyári reggelből is. Barna haja kissé föl volt borzolva, az arca kihevült, a

szemei édesek és őszinték, mindez lüktetett a nagy fiatalságtól. Polaniecki sokkal vígabbnak, ezerszerte

bájosabbnak találta, mint a megelőző estén.

- A nagy mise késni fog - mondta Mária az apjának. - A plébános kénytelen volt a malomba menni, hogy az utolsó

kenetet föladja az öreg Hedvignek, aki a végsőt járja. Még egy egész órája van.

- Ez kapóra jön; legalább jobban megismerkedtek addig. Egészen az anyja képmása! Nem is képzeled mennyire,

de hiszen te nem ismerted a szegény jó Annát, Mária! Ah! és még valami! Holnap csupán hitelezőnk lesz ő nekünk,

de ma... ma ő a mi kedves rokonunk, vendégünk!

- Annál jobb - szólt a fiatal lány -, legalább vidám, boldog vasárnapot töltünk!

Polaniecki meghajolt.

- Hja! tudja a szakács meg én, mi ketten mindig az első misére megyünk, hogy időnk maradjon az ebéd

gondozására.

- Majd megfeledkeztem egy megbízásról - folytatta a fiatalember - Chwastowska Emília asszony legszívesebb

üdvözletét küldi önnek.

- Gyakran látja Emíliát?

- Elég gyakran... Ez az egyedüli ház Varsóban, ahová járok.

- Mondd csak fiam - szólt közbe hirtelen Plawicki, miközben egy pár kesztyűt vett az asztalról, azt kabátjának

kihajtója alá csúsztatta -, mivel foglalkozol te tulajdonképpen?

- Az vagyok, amit tulajdonképpen üzletembernek neveznek. Bizományirodám van Bigiel üzlettársammal

egyetemben. Spekulálok a búzával, cukorral, néha fával is... szóval mindennel egy keveset.

- Azt hittem, hogy a mérnöki pályára léptél?

- Tulajdonképpen gépészmérnök lennék, de miután a mi gyárainkban nem találtam foglalkozást, a kereskedelemre

adtam magamat. Én különben Belgiumban tanultam bele az új foglalkozásomba és már néhány év óta társa voltam

Bigiel apónak, bár a cég csak az ő nevét viselte. De ha éppen pontosan tudni akarja, az én specialitásom a

ruhafestés.

- Hogy mondod?

- Igen, a ruhafestés, a műfestészet.

- Az igaz... tudom... nehéz időket élünk - folytatta. - Semmiért sem szabad már pirulnunk, bizonyára én nem

kárhoztatnálak állásod miatt, ha különben tiszteletben tartod a régi családi tradíciónkat - ismétlem neked, a munka

nem becstelenít meg senkit sem.

Polaniecki, kit Mária látása víg hangulatba ejtett és azonfelül nagyon mulattatónak találta "nagybátyjának"

grandezzáját, elmosolyodott, miközben előcsillámlott hófehér, egészséges fogsora, azt felelte:

- Akkor tehát, minden jól megy a legjobb társaságban.

A fiatal leány is nevetni kezdett.

- Emília, aki nagyon szereti önt, azt írta nekem, hogy ön kitűnően vezeti a gazdálkodás ügyeit.

- Ó, istenem! nincs nagy érdemem benne.

Plawicki megjegyezte, hogy ideje lenne a misére menni. Olyan ünnepélyesen búcsúzott a leányától, mintha nem

egy rövid időre, de évekre válna el tőle. Midőn végre Mária megszabadult atyja ölelésétől, szívélyesen kezet

szorított a vendégével. Polaniecki félig már meg volt hódítva.

- Szép, mint egy álomkép és nagyon bájos - mondta magában, mialatt felszállt a kocsiba.

A napsugaras, világos nyári reggelen vígan röpült tova a kocsijuk. Az akácfasor végén melyen az előtte való napon

már végigment, a kocsiút sárga porondja ragyogott, kétoldalt bizonyos távolságban öreg nyárfák fatörzsei őrként

szegélyezték az utat, melynek egyik oldalán burgonyaföldek, a másikon végtelenbe nyúló rozsföldek terültek el.

- Szép rozs - jegyezte meg Polaniecki, hogy mondjon valamit.

- Nem rossz... Az ember megtesz mindent, a többit az úristenre bízza. Te még fiatal vagy, azért engedd meg, hogy

egy tanácsot adjak neked. Tégy meg mindent, ami tőled kitelik, de ne szűnj meg sohasem a gondviselésre

számítani. Odafenn jobban tudják, mire van mindegyikünknek szükségünk. A termés jó lesz az idén. Figyelj csak

édesem, itt mindenki folyton azt hajtja, hogy tönkrementünk... de ítéld meg kissé magad a helyzetet. Krzemien

minden függelékével hétezerötszáz hektár területet tesz ki. Hatvanezer rubellel tartozom a Földhitel Intézetnek.

Ez minden. Azaz... megfeledkeztem még százezer rubelről, mellyel itt-ott tartozom. Mondjuk tehát százhatvanezer

rubel adósságom van. Számíts tehát harminc hektáronként csak háromezer rubelt, ez már hétszázhatvanezer rubel

tőkének felel meg. Vegyük még hozzá az adósságot és az összeg kilencszáztízezer rubelre rúg.

- Hogyan? - kiáltott fel Polaniecki elképedve - ön az adósságokat a tőkéhez számítja?

- Ha Krzemien értéktelen lenne, egy fabatkát sem kölcsönöztek volna rá, nincs-e úgy? Azért helyes tehát, ha a

kölcsönzött összeget a birtok értékéhez számítom.

Ez a vénember vagy bolond vagy gazember - gondolta Polaniecki -, lehetetlen vele komolyan beszélni... - és

hallgatagon figyelt a bácsi szavaira, melyek ragyogó terveket, légvárakat festettek le előtte.

Közeledtek a faluhoz... A templom hársfáktól körülvéve egy dombon állt.

Az út szélén, a domb alatt parasztszekerek, bricskák, néhány elegánsabb fogat állott.

Plawicki ájtatosan keresztet vetett magára.

- Itt van a mi kedves templomunk - mondta. - Nem felejtetted el ugye? Az enyéim mind itt alusszák örök álmukat...

Nemsokára követem őket én is. Sehol sem imádkozom olyan buzgón, mint itt.

- Sokan jöttek a misére; a plébániának sok híve van - jegyezte meg Polaniecki.

E percben megszólalt a templom harangja.

- Észrevették a kocsinkat és az utolsó beharangozásba kezdtek. A mise mindjárt kezdődik. Mise után majd együtt

imádkozunk első feleségem... a nénéd sírjánál. Szent legyen az ő emlékezete... Isten adjon neki örök nyugodalmat.

És a jóember ismét láthatatlan könnyeket törült le kesztyűs ujjaival, mialatt Polaniecki, hogy a társalgást másfelé

terelje, kérdezte:

- Jamisz asszony valaha nagy szépség hírében állott, megmaradt még valami az egykori bájaiból?

Krzemien urának ráncos arca földerült. Végignyalta kipödört, festett bajuszát nyelve hegyével, kezét bizalmasan a

fiatalember térdére helyezve mormolta:

- Ó! édes barátom, azért az asszonyért még mindig érdemes bűnbe esni.

A kocsi megállt. Leszálltak, körüljárták a templomot és a sekrestyén át léptek be, hogy kikerüljék a tömeget, mely

már ellepte a templom hajóját. Ez a templom, ez a falu visszavarázsolták a fiatalembernek gyermekkori éveit.

Egykoron itt imádkozott anyja mellett. És csodálkozott most, mennyire megtartja az élet falun külső jellegét.

Semmi sem változott itt, csak az ember. Néhányan a temetőbe vándoroltak örökös pihenésre, mások születtek a

földi életre, de az emberi lét mindig ugyanazt a formát ölti, úgy hogy Polaniecki azt hihette, amit itt valamikor

látott, az tegnap volt. Ugyanaz a rusztikus templom, tömve parasztokkal; ugyanazok a szürke szoknyák, piros

fejkendők; ugyanazon illat, a frissen kaszált széna - mellyel a kőkockák behintve voltak - melyhez a tömeg forró

leheletének párája vegyült, ugyanazon fűzfa lengette odakünn hajlékony ágait, melyek fölnyúltak egészen a

boltíves ablakok keresztvasáig.

A mise végeztével Plawicki az elsők között volt, kik a templomot elhagyták. Két kötelességet kellett még

teljesítenie: imádkoznia kellett két feleségének sírjainál és a karját kellett nyújtania Jamisznénak, kit szokása volt

kocsijához kísérni. Az idő rövid volt és ő a világért sem mulasztotta volna el e kettős kötelességét. Polaniecki

követte őt. Nemsokára a síremlékekhez értek, melyek a khorus alatt a falba voltak erősítve. Plawicki letérdelt és

nagyon buzgón látszott imádkozni; mikor fölemelkedett, ez alkalommal valódi könnyek peregtek végig az arcán.

- Ó, istenem! - sóhajtott, fiatal rokonának karjába öltve az övét. - Elvesztettem mindkettőjüket... és kénytelen

vagyok tovább élni!

A társasághoz csatlakoztak és megkezdődtek az üdvözlések. Plawicki mosollyal ajkán mutatta be vendégét, előre

biztos lévén a hatásról, amit kelteni fog.

- Kuzinjaim egyike, asszonyom, ki csupán azért jött Varsóból, hogy megöleljen és... megijesszen - tette hozná

finom mosollyal.

- Csak az elsőre hatalmazzuk föl... vagy velünk gyűl meg a baja!... De hogy van a kedves Mária? - kérdezte az elég

csinos Jamiszné.

- Mária a reggeli misén volt, de számít önre ma délután és fölkért, hívjam meg nevében uzsonnára.

- Örömmel elfogadom... ha a migrénem nem jelentkezik, uram és parancsolóm beleegyezik.

- Hallja szomszéd? - kérdezte Plawicki.

- Mindig rendelkezésére állok - felelte az öreg Jamisz megtört hangon.

- A viszontlátásra tehát!

- A viszontlátásra és sokszor csókoltatom Máriát!

Azután Polanieckihez fordulva, a szép hölgy odanyújtotta neki kesztyűs kezét.

- Nagyon örvendek, hogy viszontláthattam egy régi ismerőst.

Plawicki mintegy parancsoló mozdulattal és mosollyal már nyújtotta a karját. A férjtől követve mentek a kocsihoz.

Polaniecki egyedül maradt Satowszkival, ki titokban vizsgálta őt, de egy szót sem szólt. Szép fiú volt különben,

kissé nehézkes ugyan, de alakja magas, erőteljes volt és csinos szőke bajusz árnyékolta ajkát.

- Ráismerek a régi emberemre - gondolta Polaniecki, s valami titkos ellenszenv támadt benne ez iránt a félig

szelídített medve iránt.

Plawicki és a vendége visszahajtattak Krzemienbe.

- Ez a vastag fiú nem rokona önnek? - kérdezte Polaniecki.

- Csak Ádámról, Éváról... nagyon lefelé megy a dolga szegény fiúnak. Műveli a kicsi földjét, nagy az étvágya és

üresek a zsebei.

- A zsebei akkor ellentétben állnak a szívével?

- Phű! - felelte Plawicki megvetőleg. - Nem tehetek róla, ha légvárakat épít. Jó fiú, azt nem tagadhatom, de nagyon

is egyszerű; se nevelése, se műveltsége, sem modora, sem vagyona. Mária azonban elég jó szívvel van hozzá,

vagyis inkább eltűri.

- Ó! ez is valami!

- Lásd, meg kell hogy magyarázzam neked, a mi kölcsönös helyzetünket: a leányomét meg az enyémet. Ő azt hiszi,

föláldozza magát az én kényelmemért, amiért falun van; én pedig az ő kedvéért lakom itt csupán; ebből az

következik, hogy halálra unjuk magunkat mindketten. Semmi társaságunk, fiatalság nincs a környéken. Jamisz

asszony sokkal idősebb Máriánál. Lásd, ilyen életet élünk itt. De mit tegyünk? Az emberi lét különben nem egyéb

az áldozatok hosszú sorozatánál. Ezt az életbölcsességet a szívünk mélyébe és a fejünkbe kell vésnünk, hogy át és

áthasson bennünket.

Plawicki elhallgatott. A kocsiút magas homokjában a lovak meglassították a lépteiket. Előttük zörgött Satowszki

bricskája és nagy port vert föl.

Kisvártatva mindnyájan együtt voltak Plawicki ebédlőjében. Mária ült az asztalfőn. A Satowszki által hozott

kiskutya felhasználva az újonnan jött szabadságát, egyik vendégtől a másikig szaladt, a farkát csóválta, két első

lábát a vendégek térdére rakta, láthatólag jól érezte magát.

Polaniecki e percben Mária felé fordult.

- Szokott vadászni kisasszony? - kérdezte.

- Nem szoktam. Sohasem vágytam erre az élvezetre... és ön?

- Ritkán. Hiszen tudja különben, hogy a városban lakom.

- Mondd csak Sztasz - kérdezte Plawicki -, sokat jársz a világban?

- Alig. Legfeljebb Emília asszonyhoz, üzlettársam Bigielhez, egykori tanáromhoz Waskowszkihoz, aki nagyon

bogaras lett vénségére. Ez az egész.

- Ezt nem jól teszed fiam. Egy fiatalembernek szerepet kell vinni a társaságban, természetesen, ha módja van

hozzá. Egy Polaniecki előtt különben minden ajtó nyitva van. Ugyanígy jártam én különben Máriával, mikor

tizennyolc éves korában Varsóba vittem. Nem ment bizony nagy pénzáldozatok nélkül. És mit tett Mária? Az

egész áldott napon Emília barátnőjével ült, csak úgy falta a sok könyvet. Vadóc biz ő, az is fog maradni; kezet

nyújthattok egymásnak.

- Nos tegyük meg kisasszony! - kiáltott föl vidáman Polaniecki.

- Nem tehetem egészen lelkiismeretesen - felelte a fiatal leány elmosolyodva -, mert a dolgok nem egészen úgy

álltak, mint azt a papa meséli. Az igaz sokat olvastunk együtt Emíliával, de szorgalmasan jártam a világba is és

kitáncoltam magamat, azt hiszem az egész életemre.

- Azt nem tudhatja!

- Lehet, de azt tudom, hogy megelégeltem a társaságot és a táncot...

E szavak után asztalt bontottak és a szalonba mentek, ahol a feketekávé várt rájuk. Plawicki Sato fölött élcelődött,

ami nála mindig jókedv jele volt. A medvebocs, Mária kedvéért szívesen eltűrt mindent. De elborult homloka

eléggé beszélt helyette: "Ó! ha nem Máriáról lenne szó, minő örömest összemorzsolnám a csontjait a vén

fecsegőnek" - gondolta.

Mialatt Plawicki kártyapasziánszokat rakott ki, Mária a zongorához ült. Nem különösen játszott, de sima, nyugodt

homloka szép vonalakban rajzolódott a hangjegyek fölött. Az órák múltak, a nap lenyugvóban volt.

Mintha a lemenő nappal Plawicki jókedve is alább szállott volna. Több ízben nézte az óráját.

- Jamiszék késnek - sóhajtott föl végre.

- Mindjárt itt lesznek! - vigasztalta őt Mária.

De az öreg azért egyre nézte az óráját és türelmetlenül ismételte:

- Nem, nem! Mondom neked, hogy nem jönnek többé.

Egy óra múlva nyugtalansága nem ismert többé határt.

- Valami baj történt - mondta síri hangon.

Mária odasúgta a mellette álló Polanieckinek:

- Dehogy történt, csakhogy a papa most egész este rosszkedvű lesz.

A fiatal leány valóban gondtelt arca megdöbbentette Polanieckit.

- Miért nem küldenek valakit kérdezősködni? - kérdezte -, úgy tudom, Jamiszék birtoka nincs messze innen.

- Akarja, hogy valakit átküldjek, papa? - kérdezte a fiatal leány.

- Köszönöm a jóságodat - felelte Plawicki ingerülten - majd magam megyek.

Kiadta a parancsot, hogy fogjanak, egy percig elgondolkozott és mondta.

- Sato, te velem jössz; szükség esetén segítségemre lehetsz!

A fiatalember arca megnyúlt; ujjait több ízben végighúzta szőke haján, és duzzogó hangon felelte:

- A csónakot kihúzták a tóból, a kertész nem tudta újra vízre bocsátani. Múlt vasárnap kellett volna nekem azt

tenni, de esett, Mária kisasszony nem engedett ki.

- Menj hát gyorsan, és végezd el! Megvárlak itt.

Satowszki rosszkedvűen kiment, Plawicki pedig nem sokat törődve leányával és vendégével, monologizálni

kezdett.

- Fogadni mernék, hogy ismét az átkozott migrénje gyötri. Satowszki, ha kell, elmegy az orvosért. Az az ostoba

tanácsos nem tud gondolni ilyesmire.

Polanieckinek most alkalma nyílott a leány szelíd természetéről meggyőződni. Eszében sem volt az atyjával

duzzogni, odament hozzá és csókra nyújtva homlokát, engesztelőleg mondta.

- Ne haragudjék, csúnya papa, hiszen már fognak.

Plawicki kiengesztelődött. Igazán, őszintén szerette a leányát...

- Tudom, hogy jó kisleány vagy - szólt homlokon csókolva őt - de mi az ördögöt csinál olyan sokáig az az ügyetlen

Sato?

Sato e percben érkezett meg lihegve, kiizzadva.

- A csónak tele van vízzel, nem bírtam a tóra bocsátani.

- Vedd a kalapodat és menjünk! - kiáltott Plawicki - hallom a kocsit.

Kisvártatva Polaniecki és Mária egyedül voltak, ami eleinte némileg zavarba hozta őket. Mária mint háziasszony

megkezdte a társalgást.

- Az atyám - mondta - mindig finomabb, műveltebb emberek között élt, mint a jelenlegi környezetünk, azért rajong

annyira Jamisznéért. De azért a tanácsos is finomlelkű, eszes ember.

- Azt észrevettem előbb a templomban. Szomorú, levertnek találtam.

- Beteges és nagyon el van foglalva.

- Mint ön, kisasszony?

- Ó, nem! Jamisz úr az első gazdász a környéken. Sokat ír. Gazdasági lapjainkban a legjobb cikkeket ő írja. Éles

elme, egyenes, szilárd jellem, magasröptű, tisztalelkű ember! Nem vitatom el ugyan Jamiszné érdemeit, de egy

kissé nagyon is modorosnak tartom... Ez az egész.

- Atyja és Krzemien, az ön életének tehát csak e két célja van?

- Igen, bevallom... de hej! keveset tehetek mindkettőért; nem értek az ügyekhez!

A társalgás ellankadt egy kissé. Mária ajánlotta a vendégének, hogy megmutatja neki a régi fákat, a kert számos

fasorát. Az ajánlatot elfogadta. Nemsokára azután a tó partján voltak.

Az est gyönyörűnek ígérkezett. A tó, melyet a legkisebb szellő sem bodrozott, aranytükörként csillogott. A túlsó

parton a nyírfaerdő mozdulatlan tömege rajzolódott, míg a közelebb álló fák biztos körvonalai kiemelkedtek a

bíborba öltözött ég hátteréből. Az udvarban a gólyák kelepeltek magas fészkükben.

- Krzemien nagyon tetszik nekem - jegyezte meg a fiatalember elgondolkozva.

- Igazán? - kérdezte Mária örömmel.

- Igen és nagyon értem, hogy ennyire ragaszkodott e helyhez. Mindenütt, ahol az ember munkálkodott, valamit

otthagy a szívéből is. Hiszem, hogy itt nagyon édes órákat lehet eltölteni. Most is például, mint jó érzés szállja meg

az embert! A városban vannak napok, mikor az embert ellepi a kislelkűség; főleg, ha valaki, mint én, nyakig ül a

számokban.

Néhány percig csendesen haladtak egymás mellett. Az esti világítás mind bíborosabb színt öltött, arcuk veres

fényben úszott. Hirtelen megnyilatkozott és rohamosan növekvő rokonszenvük tudatában boldogan, békésen

jártak egymás mellett.

Főleg Polaniecki nem tudta magát kivonni a pillanat varázsa alól, és folytatta:

- Csak most látom, mennyire helyesen ecsetelte önt előttem Emília asszony, mikor azt állította, hogy egy órát

töltve az ön társaságában, több bizalmat ébreszt az emberben, mint hosszú hónapok ismeretsége más nőkkel. Ezt

magamon tapasztaltam, úgy tetszik előttem, hogy már nagyon régóta ismerem. Az a meggyőződésem, hogy csak

azok, kik tökéletesen jók, képesek az emberben ilyen érzést ébreszteni.

- Kedves Emíliám! - vágott közbe a fiatal leány, kit e sok bók láthatólag megzavart - ha nem kellett volna

Reichenhallba utaznia, meghívtam volna néhány hétre ide.

- És én kész lettem volna elkísérni őt, még ha kegyed meg sem hívott volna.

- Meghívom önt atyám nevében egyszer és mindenkorra.

- Ne mondjon ki ilyen szót meggondolatlanul, visszaélhetnék vele. Olyan jól érzem magamat itt! Borús óráimban

mindig ide fogok menekülni magához.

Polaniecki nagyon jól számot adott magának arról, hogy ezekkel a szavakkal fokozza a rokonszenvet, mely olyan

hirtelen megnyilatkozott közöttük. Szándéka őszinte volt. Mialatt beszélt, nézte Máriát és úgy tetszett előtte, hogy

az a fiatal, szelíd arc, melyet a lenyugvó nap bevilágít, átszellemül az örömtől és belső megelégedettségtől. Ő is

fölemelte szemét a fiatalemberre, az tekintetéből ezt a néma kérdést olvasta ki: "Hiszi is ön azt, amit most mond?"

- Az atyám késik! - mondta Mária.

A nap eltűnt. Az alkony rózsás félhomályában denevérek repdestek csendesen; a tó felől növekvő zaj hallatszott, a

békák ritmikus brekegése.

- Térjünk vissza! - szólt Mária újra.

Polaniecki a kezét nyújtja feléje, és a leány mintha szövetséget kötnének, csendesen beletette az övét. Aztán

fölemelte a karját és a fák mögött fölbukkant csillagra mutatva, a meghatottságtól komoly hangon mondta:

- Íme az estcsillag!

A kutyák ugatni kezdtek, miközben az udvarban egy kocsi robogása volt hallható. A hazaérkezett Plawicki a

szalonba sietett, ahol éppen fölgyújtották a lámpákat.

A fiatalok utána siettek.

- Nos? - kérdezi Mária csókra nyújtva homlokát.

- Hiába nyugtalankodtam - felelte a földbirtokos vígan. - Szomszédaink nem tudtak egy váratlan látogatót lerázni.

A tanácsos, szokás szerint, ismét panaszkodott és holnap Varsóba megy az orvosához, őnagysága azonban

megígérte a látogatást.

- Akkor tehát minden rendben van.

- Tökéletesen... És ti, fiatalság, mit csináltatok a távollétemben?

- Hallgattuk a békák brekegését, és néztük a csillagokat - felelte Polaniecki. - Sohasem hittem volna, hogy ez ilyen

élvezetet szerezhet.

- Az Úristen mindig tudja, mit tesz, édesem. A békabrekegésnek is megvan a maga célja. Nem duzzogom ellene...

bár gyakran akadályoz az alvásban... Előre leánykám... adj nekünk egy csésze teát!

A szamovár a mellékszobában volt elkészítve. A kitűnően hangolt Plawicki papa elbeszélte látogatásának

részleteit. A fiatalok csöndesen hallgatták és időnként hosszan néztek egymásra. A búcsúnál Mária szívélyesen

szorította meg vendégének kezét.

Mikor egyedül volt szobájában, sajátszerű bágyadtság lepte meg. Mennyire ellankasztotta ez a nap!... De olyan

édes, ellágyító bágyadtság volt az amit érzett!... Elaludva nem arra gondolt, hogy a következő nappal új, fárasztó

hét kezdődik számára, fülében Polaniecki komoly, érces hangja csengett. Az pedig egy utolsó cigarettára gyújtva

gondolta: "Szende, bájos, szeretetreméltó, hol találhatnék hozzá hasonlót?" Folyt köv!

 

 
Folytatások
3177
De a következő nap szürkén, komoran virradt meg, és Plawicki Mária lelkifurdalásokkal ébredt. Úgy tetszett
előtte, hagyta magát elragadtatni, és Polaniecki jogosan vádolhatja kacérsággal. Már csupán erre a gondolatra is
elpirult; mert végre is nem volt-e Polaniecki atyjának hitelezője? Az előtte való napon elfeledte, de ma ez a
kiállhatatlan gondolat egyre üldözte. "Azt fogja hinni, hogy meg akartam lágyítani", ismétlé magában egyre, s
vérhullám pirosítja...
Hasonló történetek
4802
Eva letette a kagylót, majd kiment a fürdőbe és megmosta az arcát. Aztán leült a hálószobába vezető lépcsőre.
- Legalább egy üveg konyakot hagyhattál volna nekem! - gondolta. Nem gyújtott villanyt, csak ült ott fáradtan, és az agya teljesen üres vol...
4685
Ezután jelentéseket kellett olvasnia és kiszúrni az árulókat. Sok kettős ügynököt lebuktatott, többek között azt a nagy medvét is, aki költöztette. Teljesen nem lehetett rábizonyítani, hogy kettős ügynök, de azon túl csak apró - seprő ügyeket bíztak rá...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: