Pillanatkép

Egyedül ült a padban. Igazából ez jó, szeretett egyedül lenni. A társaság nem az ő világa, zavarja a zaj, a sok okoskodó, földhözragadt szerencsétlen. Idióták... mit tudnak ők? Szegény kis átlagjánosok meg tucatjulisok... rohannak a mókuskerékben nap nap után, nem járnak el szórakozni, nem isznak, maximum cigiznek, fogalmuk sincs, milyen lehet szétrúgni egy telefonfülkét, vagy torkuk szakadtából üvölteni pogó közben. Oldalra nézett, mindenki szorgalmasan jegyzetelt, hátul a fiúk valamin nevetgéltek. Na bennük talán van némi élet. Az ő keze is jár: éppen egy lányt rajzol, aki készül felvágni az ereit. Egy sarokban gubbaszt, félve a fájdalomtól, kezében a kés, arcán könnyek folynak. Milyen lehet meghalni? Sokszor vágta már meg magát, nem abból a célból, hogy meghaljon, csak a vér miatt. Meg aztán, van olyan, hogy jólesik a fájdalom. Utána sosem volt ideges. Karkötőket hordott, mindenfélét, hogy ne látszódjanak a sebek. Bár a legnehezebben gyógyuló sebeket senki nem látja. Csak ő érzi. Azokat a mély, fájó marásokat olcsó mosollyal és különféle poénokkal igyekszik eltakarni. Csak akkor lehet önmaga, amikor egyedül van: akkor lehull az álarc, és ott áll egy gyenge, szánalmas alak, aki még az életet sem képes elviselni.

Kicsengetnek. Lassan feláll, belebújik földig érő fekete kabátjába, és komótosan elindul a mosdó irányába. Gyűlöli... sok lökött, vigyorgó, pattanásos arcú iskolatársnője próbálja alapozóval fedni az arcát, pletykálkodnak, hogy ki kivel mikor és hogyan, miképp, kinek a háta mögött mit tett, mit mondott, egyebek. Undorító! Nem értette, miért kell valakinek az ilyet nagyközönség elé tárni. Mert ha elmondja valakinek, akiben megbízik, az rendben van, talán. A gondolattól is felfordult a gyomra a vécén ülés közben, hogy valaki esetleg tudhat a magánéletében, a saját kis világában történő dolgokról. Vajon mi lenne, ha kinyitnának benne egy ablakot? Mi törne a felszínre? Forró és heves érzelmek, vágy az elmúlt dolgok után, áhítozás a boldogságra, és rengeteg, rengeteg várakozás! Ez az, amit soha nem mutat meg a világnak. Higgyék csak azt, hogy egy flegma, gúnyosan mosolygó gyászhuszár, aki a fél világgal lefeküdne. Inkább, mint hogy tisztában legyenek Vele: érzékeny, magába forduló kis hülye, aki hiába próbálja elkerülni a bajt, mégis megesik.

Ahogy ott ült egymagában, előkapott a zsebéből egy borotvapengét. A fém tolltartója aljában tartja, oda úgysem néz be soha senki. Egy vágás a bal kézen... így már sokkal jobb. Nem veszi észre, hogy vére együtt folyik a könnyeivel. De ki fogja feltörölni a vörös életet? Ki fogja felszárítani a keserű könnyeket? Talán senki, ez az ő saját dolga. Megtanulta már, hogy a világon senkire sem számíthat, csak magára. A barátok felszínes emberek, amíg van mit kérni, mellette vannak. Kivétel nincs.

Hirtelen kintről hallotta, amint egy haverinája a nevén szólítja. Visszaszólt, hogy egy pillanatot várjon. Elvégezte a dolgát, megmosta az arcát és a kezét, fekete szemceruzával megigazította elfolyt sminkjét. Milyen jó, hogy nincs rajta három centi vastag vakolat! Akkor aztán meszelhetne! Szánalmas mosolyt erőltetett az arcára, és kiment, vissza a külvilágba, amit annyira gyűlölt.