Phoenix - tíz év múlva (a folytatás)

A gimnázium előtt az út szélén volt leparkolva a terepjárója. Egy egész kis sereg követte, a csodálói, irigyei, rajongói serege. Nem volt sztár, de az iskolai közösség számára ő volt a megtestesült tökély: gyönyörű, kedves, okos és rettentően gazdag. Mindenki azt látta, amit mutatott, de igazán senki sem ismerte. Senki. Még az apja sem.
Azonban nem csak csodálói voltak, hanem ellenségei is. Nekik köszönhette kocsija széttört lámpáit. A “barátai” nem lepődtek meg igazán, gyakran történtek hasonlók. Prue-t ez különösebben nem zavarta, személyes varázsa és hírneve töretlen maradt. Viszont haza kellett jutnia, kis talpnyalói felajánlásait pedig igyekezett kedvesen, de határozottan elutasítani. Ne csámcsogjanak azon, hogy mások segítségére szorul!
Bármennyire is félt tőle, az ilyen esetekben csak Vincent-hoz fordulhatott. Amikor kérni akart valamit, Prue-nak szokása volt nem köszönni.
- Igen?
- Vinnie!
- Ne szólíts így! Menjek érted?
- Igen.
- Hol az autód?
- A helyén.
- Kiszúrták?
- Nem.
- Akkor?
- Széttörték a lámpákat.
- Értem. Két perc, és ott vagyok.
- Köszi. Szia.

A válasz egy megszakadt vonal volt. Ez volt a fizetség, amikor nem köszönt Vincent-nak és Vinnie-nek szólította. Az a két perc az iskola előtt valóságos örökkévalóságnak tűnt a sok sajnálkozó pillantástól. Gondolataiba merülve rájött, hiába álltatja magát, a születésnapi borzalmai még csak most kezdődtek. Hátra vannak még a gyerekes és giccses ajándékok az apjától - amihez mindig jópofizni kell, különben jön a lelki fröccs és hiszti-és az anyjával való találkozás. Ez a csúcspont. Ám az igazi meglepetés hátra van: a szülinapi parti. Már öt éve mindig más valaki rendezte meg. Prue elvileg sosem tudhatta, hogy éppen ki a soros, de mindig kiderítette. Ebben az évben Cathy volt a parti felelős. Prue-nak nem került nagy erőfeszítésébe ezt kideríteni, csupán annyit mondott az egyik beavatottnak, hogy nem hívja meg a szokásos Szilveszteri buliba, ahol mindenki jelen van, aki egy kicsit is számít. A szegény szerencsétlen rögtön megnyílt…

A szüleit nem látta túl gyakran, az apja állandóan az üzlet után járt-igazából senki sem tudta hogy kivel és mit üzletel, és hogy miből van a pénze-, az anyja pedig vagy drog elvonón Utahban, vagy a pszichiátriai klinika zárt osztályán volt nyilvántartva, mint állandó törzsvendég. Mindent összevetve magányos volt. Ott volt ugyan a talpnyalók serege, és persze Vincent, de vele nem mert nyíltan beszélni. Félt tőle, félt a szemeiből áradó titokzatos kegyetlenségtől és nem utolsó sorban a múltjától, mivel hajdanán bérgyilkos volt-még mielőtt Mr Jones-sal találkozott volna. Már sokszor elgondolkodott azon, hogy vajon milyen elvetemült szándék késztette az apját, hogy ezt az embert tegye meg biztonsági főnökké, és az ő személyes testőrévé. Talán állandó félelemben akarta tartani? Vagy állandó hazugságban? Hiszen sem Vincent, sem senki más nem mondta volna el neki kicsoda is az őt őrző férfi, míg egyszer véletlenül ki nem hallgatta Vincent és az egyik munkatársa beszélgetését, akkor említette meg korábbi szakmáját.

Végre megérkezett Vincent. Tényleg két perc volt. Prue csöndesen beszállt az autóba, és ahogy elindultak, még egy utolsó pillantást vetett a megrongált Jeep-re.
- Ne aggódj - szólt a férfi-már intézkedtem.
- Gondoltam. Szeretném, ha egyenesen anyámhoz vinnél.
- Ahogy akarod.
"Minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb lesz" - gondolta, majd elmerengett az elsuhanó épületek látványában. A hosszú út során azon a nehány mondaton kívül nem szóltak egymáshoz. Mindig így volt ez, amikor Vincent ment érte. A férfit ugyan érdekelték a lány érzelmei, gondolatai, az az napi iskolai tevékenysége, de tudta, hogy hozzá úgysem lenne őszinte. Rendszeresen olvasta a naplóját így tudta, hogy fél tőle.

Egy óra elteltével megérkeztek a Malcolm Pszichiátriai Klinikára. A rendezett kert és takaros épület egy ijesztő világot zárt magába. Senki sem sejtette mi is zajlik valójában a szépen festett falak és a kulturált környezet mögött.
Rettegett ettől a találkozástól... A születésnapján a klinika vezetősége engedélyezte neki - és csakis neki az apja külön kérésére -, hogy láthassa anyját. Volt is egy 17 évesnek egy idegbeteg drogoson mit nézegetni! Micsoda remek percei voltak ezek a napnak, amint ott állt a gumiszoba, vagy a társalgó szoba előtt magára erőltetett mosollyal, lelkében pedig kínzó rettegéssel. Minden percben attól tartott, mikor fog a saját szülőanyja eléugrani, és torkaszakadtából azt üvöltözni, hogy mennyire gyűlöli őt, és ha tehetné, átszúrná lánya szívét egy késsel. Szenvedés volt ez a lánynak és gyönyör az anyának. Gyönyör, mert arról álmodozhatott, hogyan pusztítsa el egyszülött gyermekét, ki hajdan a reményt és a boldogságot jelentette számára.

Amint beléptek az elegáns hallba, a recepciós kisasszony már tudta mit kell tennie. Várták Prue-t. Beletelt néhány percbe, amíg az igazgató előkerült, addig is a lány egy kényelmes fotelban foglalt helyet. Vincent nem ült le, tudta, hogy hamarosan indulniuk kell. Igaza volt, jött is egy ápoló, mondván az igazgató úr most nem ér rá, ezért őt kell követniük.
- Az utóbbi időben az állapota súlyosbodott. Az előző szobáját teljesen szétverte, azután hetekig próbáltunk különböző terápiás kezeléseket, de az sem segített, így végül maradt a gumiszoba.
- Ez nem újdonság, szinte mindig ez van az évnek ebben a szakában -Vincent-nak igaza volt.
Prue gyűlölte, hogy mindig igaza van. Sokszor annyira tudálékos és idegesítő tudott lenni. Elindultak, majd a negyedik emeleti liftből kiszállva nemsokára elérték a hosszú folyosó legvégét. Az utolsó ajtó mögött volt bezárva Prue legnagyobb félelme. Ahogy kinyílt a biztonsági ajtó, kicsi, műszerekkel és mikrofonnal ellátott szobába értek , ahonnan már látni lehetett a törhetetlen plexi üveg mögül a megtébolyult asszony bozontos haját. Mivel háttal ült az üvegnek, nem láthatta az érkezőket. Prue-mint eddig minden évben-vigyorgott, akár a vadalma és szüntelenül azt ecsetelte az ápolónak, hogy mennyire várta már e pillanatot.
- Olyan kár, hogy nem jöhetek gyakrabban. Apám szerint éppen elég, ha csak évente egyszer látom.
- Igaza van, tényleg elég, mert valóban nem szép látvány - fűzte hozzá az ápoló, majd beleszólt a mikrofonba:
- Amelie, a lánya van itt, Prudence.
Erre a névre egyszerre megélénkült, mintha valami démoni erő szállta volna meg, úgy viselkedett. Hirtelen felugrott, majd sikított, ahogy a torkán kifért.
- Ez a név! Ez a lány! Gyűlölöm! Nem akarom látni, tűnjön innen! - hisztérikusan elkezdte cibálni a ruháját, a haját, közben sikoltozott, majd hirtelen megnyugodott. Odalépett az üveghez majd édesen azt mondta:
- Szervusz, kicsi leánykám, Prudence! - simogatta a levegőt és így folytatta. - Jól vagy, ugye? Nincs semmi bajod? Élvezd csak az életet, amíg még lehet, mert egyszer úgyis kijutok innen és megöllek! - ekkorra már üvöltött, mint egy veszett állat. - Megöllek, te kis kurva! Kitépem a szívedet és beletömöm a szádba! Megfizetsz meg azért, amit tettél! Megöllek te utolsó mocskos kis kurva! - tajtékzott a dühtől, már a szája is habzott. - Azt hiszed, hogy boldogan élhetsz?! Igen?! Hát nagyon tévedsz, mert én nem engedem! Én nem engedem! Pokollá teszem minden percét az életednek! Gyűlöllek, gyűlöllek! - teljes erejéből, ököllel kezdte el ütni a plexi üveget.
- Úgy gondolom, ebből ennyi elég is lesz - szólt az ápoló, majd a mikrofonhoz hajolt. - A biztonságiakat kérem a négyesbe!
Az üveg elsötétült, a hangok is elnémultak, majd megérkeztek a biztonsági "ápolók", kezükben a nyugtató injekciókkal. Ezt Prue már nem láthatta, mindez az üvegfal másik oldalán történt.
- Ne aggódjon, kisasszony, az édesanyja hamarosan jobban lesz. Ha akarja, akkor még beszélhet vele.
- Köszönöm, nem. Nem szeretném még jobban felzaklatni.
- Hát persze. Megértem.
Ezzel ki is léptek a vastag, masszív ajtón és elindultak a lift felé.

Már majdnem kiléptek a hall ajtaján, amikor az igazgató szólította meg őket. Magas, szikár férfi volt, korához képest nagyon fess és jóképű, őszülő hajjal és kecskeszakállal, valamint hideg, szürkéskék szemekkel.
- Ms. Jones, Mr. De Lacroix! Üdvözlöm önöket! - széles mosoly terült el az arcán, majd kezet fogott Vincent-al. - Kérem, Mr. De Lacroix! Beszélnünk kell négyszemközt - ennél a szónál nyomatékosan Prue-ra nézett. A lány értett a célzásból, kiment az ajtón és beült a kocsiba. Egy ilyen élmény után nem sok kedve volt ünnepelgetni es vigyorogva, boldogságtól repesve elmondani apjának, micsoda földöntúli gyönyörűség volt látni egyszem édesanyját. A legrosszabb az volt, hogy nem tehette meg, hogy ne menjen el, mert akkor egész évben azt hallgatná az apjától, hogy még erre sem képes, milyen gyenge és önző lélek és ennyiben sem lehet rá számítani. Hazudni sem lehetett, mivel a klinika igazgatója testvéri jó barátja volt apjának, így tőle megtudhatta, hogy volt-e anyjánál látogatóban.

Végre egyedül volt és gondolkodhatott. Most kezdtek csak igazán hatni a hozzávágott szavak. Még mindig meglepi az a gyűlölet, amivel anyja viseltetik iránta. Sosem értette, hogy miért is utálja az anyja, mit követett el, mi az ő bűne , amiért az egyetlen ember, akiben megbízhatna, és aki a legjobban kéne hogy szeresse így gyűlöli őt. Ez nagyon fájt neki.
"Miért szültél meg?! Miért?! Soha, egyetlen szóval sem kértem tőled az életem, akkor miért szültél meg?! Miért?"
Szüntelenül ezek a kérdések visszhangzottak a fejében, míg végül keserves sírásban a felszínre nem törtek. Sajnos a sírását gyorsan el kellett rejtenie, ugyanis Vincent a sas szemeivel mindent észre vett. Ismét elnyomta hát érzelmeit, mint annyiszor eddigi élete során. Egy kicsit sem volt nyugodt, állandóan zakatolt az agya, viszont mindebből semmi sem látszott rajta. Az évek során megtanulta mesteri módon eltitkolni érzelmeit. Merengéséből csak az ajtó nyílása ébresztette föl.
Amikor Vincent beszállt az autóba, hiába próbálta fürkészni a lány arcát, nem látott rajta semmit.
- Indulhatunk? - kérdezte.
- Igen - Prue válasza tökéletes nyugalmat sugallt.
A férfi tudta min megy most keresztül Prue, de nem szólt semmit. Úgy gondolta, hogy ha a lány nem beszél róla , akkor ő sem. Végül aztán mégis megkérdezte:
- Nagyon megrázott?
- Mi?
- Anyád mondatai.
- Ugy nézek én ki, mint akit megrázott?
“Az álca tökéletesen működik”, - gondolta Vincent, majd eljátszotta, hogy mindent elhitt, bár meglepte a lány tökéletesre csiszolt maszkja. Szegény Prue, mégcsak nem is sejtette, hogy bármit is tesz vagy mond , a férfi számára ő úgyis nyitott könyv marad. És nem csak a naplója miatt. Vincent sosem érezte úgy, hogy becsapná a lányt azzal, hogy rendszeresen turkál a magánéletében-és ennek valamint saját emberismeretének köszönhetően minden apró kis titkáról tud. Természetesnek vélte, hogy így legyen. Elvégre ő a testőre és kötelessége mindenről tudni.