Patkány a fedélzeten

Hosszú ideig tartott mire rájöttem, hogy nekem írási kényszerem van, mint sok más embernek, aki az internetre felteszi az általa oly nagyszerűnek hitt irományt. Sokszor olvastam, és így már kezdem elhinni, hogy egy irodalmiaskodó, művészkedő önmagát sajnáltató, különcködni vágyó fiatal vagyok. Egy kora vén. Aki nem töltötte még be a húszat se, de már annyira tud mindent az életről, annak árnyoldaláról, keserűségéről, a mérhetetlen nyomorról, a szenvedésről, a kínról és más dolgokról, amikről irkáltam össze-vissza felelőtlenül, magamat lejáratva. Dacoltam egy darabig mindenkivel, aki megpróbálta megosztani velem a véleményét, kritikáját, és csak azoknak a hangját hallottam meg, akik a szépet duruzsolták a fülembe. Azokat hallottam, akik nem tudtak különbséget tenni a jó, és a fos között. Első írásom sikerén felbuzdulva elkezdtem írni mindenről, mert azt hittem én már mindent tudok.

Nagy szavakat raktam össze a klaviatúra apró gombjain, mint például az élet, a sors, a szerelem, meg a végzet és ki tudja milyen marhaságokat, hordtam össze ezek kapcsán. Próbáltam példáztatni, tanító jelleggel oktatni, közvetíteni a zsenialitásomat, megmutatni, hogy milyen kurva tehetséges vagyok. Én más vagyok, jobb, mint ti, én különleges vagyok, gondoltam magamban. Jézus fiaként tekintettem önmagamra. Beképzelt állat lettem, és egyfajta néma bölcsességgel a szememben tekintettem le az összes emberre, a sok kis szürke egére, akik alant futkostak a maguk kis, szar gondjaival. Egyre többet írtam. Mindenről: agyszüleményről, perverzióról, meg nem értett zsenialitásról és sok egyébről, amihez közöm sem volt. Most, amikor ezeket a sorokat írom, és azt hiszem hogy az én kibaszott nagy őszinteségemtől fogok megdicsőülten a mennybe szállni, amikor végig gondolom a sok magasztos, felemelő kritikát amit kapni fogok eme a silányság fogalmát ki nem elégítő írásomra, visszagondolok a múltra.

A tudatlanság korára. A boldog évekre, amikor még fogalmam sem volt, hogy én ugyanolyan vagyok, mint a többi, nem jobb, legfeljebb rosszabb. Aztán kezembe tették a tudást. Rájöttem, hogy milyen kis alantas, szánalmas, civil életet éltem azelőtt. Felismertem a hibákat, a múlt egyszerűségének bűnét, és undorát. A kisgyermeki énemben egy végtelenül gusztustalan kis patkányt kezdtem el látni és próbáltam mindentől szabadulni, ami ehhez köthetett és taszítani mindent, csakhogy kitörhessek, hogy elmondhassam magamról, hogy Én más vagyok, mint a többiek. Én vagyok az egyetlen, a legjobb. A megdönthetetlen isteni lény. Egyszóval egy ordas nagy fasz. Aztán észbe kaptam: Hoppá apuka! Itt nem úgy vannak a dolgok, mint gondoltad! Ugyanis ezt a tudást mindenki megkapta, és mindenki próbál kitörni. Más lenni, fasszá válni. Gyorsan jött a váltás: szeretnék átlagos lenni. Csak nem gondoltam végig, hogy az átlag én vagyok. Minden, ami egy átlagos embert megkülönböztet egy zsenitől, bennem fogalmazódik meg. Teli szájból mondogattam, hogy ha átlagos leszek, akkor más leszek, mint a többi. Aztán kiderült mindenki átlagos akar lenni.

És most, amikor már nem látok menekülést a süllyesztőből, amikor úgy érzem, hogy én is csak egy vagyok a sok millió patkány közt, akik alatt süllyed a ladik, azért imádkozom valakihez, akiben magam sem hiszek: bárcsak sosem nyílt volna fel a szemem. De mielőtt még ezzel a kurva nagy extázist keltő mondattal zárnám rendkívül érdekfeszítő és közhelyekben gazdag írásom, szeretném megemlíteni az okoskodók kedvéért, hogy tudom, hogy ezt is már sok millióan elmondták előttem. A katarzis elmarad, a tömeg néma tapsban értékeli, hogy született egy újabb átlagos iromány, ami megpróbál kitűnni a többi közül.