Pár óra egy halottal

Éppen hazaértem a városból, kezemben szatyrokkal mentem be a szobába. Bekapcsoltam a rádiót. Épp bemondták, hogy nem tudni mitől, de ellepték a halottak a világot. Visszajöttek. Nem tudni mi okból, nem tudni hogyan, de az utcákon tucatjával jelentek meg a halott emberek.

Egyből a zombis filmek jutottak eszembe, ki is mentem gyorsan megnézni, hogy bezártam-e az ajtót.
Hát nem zártam be, ráadásul résre nyitva volt. A kulcs sem volt nálam.

Egy férfi ült a lépcsőházban, magába fordulva. Egyből megéreztem a veszélyt, egyszerűen tudtam, hogy ő is egy ilyen „ember”, aki a halálból tért vissza. Lassan, halkan megfordultam, bementem a szobába a kulcsért, már éppen fordultam kifelé, amikor egyszerre megéreztem és meg is láttam, hogy már ott áll a szobám előtt, lehajtott fejjel.

Nem volt rajta föld, nem volt mocskos, egyszerűen egy nagydarab, kicsit túlsúlyos férfi volt, akiből áradt a feszültség.  Természetesen megijedtem: nem gondoltam, hogy nekem esik és felfal, mint a mozikban, de az megfordult a fejemben, hogy esetleg megtámad és halálra ver. Egyszerűen a bőrömön éreztem a belőle áradó feszültséget, ami ki tudja hogyan fog megnyilvánulni.

Meg sem mertem moccanni, de ő nem zavartatta magát: lassan felemelte a karját, benyitott az ajtón, majd ráfeküdt az ágyamra.

Később már csak annyira emlékeztem, hogy fekszem mellette, vele szemben, ő mesél és én figyelek, nevetek a szavain. Egyáltalán nem volt agresszív, hozzám sem ért, csak a kedvességére emlékszem, ami sütött a szavaiból, a nézéséből, a mozdulataiból. Miközben mesélt, az jutott eszembe, hogy még soha nem találtam vonzónak egy kövérkésebb férfit, de őt nem lehetett nem szeretni. Néztem és hallgattam, amit mesél

-    Az anyámat keresem. Egész életemben őt kerestem. A születésem után lemondott rólam, nevelőszülőkhöz kerültem. Jól bántak velem, nem volt velük gond, viszont mindvégig mardosott az érzés, hogy valami hiányzik. Tizennégy voltam, mikor a szüleim elmondták az igazat anyámról. Azóta kerestem és kerestem, de nem találtam sehol. Mint kiderült, álnevet adott meg a kórházban is. Ráadásul ilyen ostoba nevet, hogy Claire Fraser (nyilván álmomban épp ez ugrott be, nincs a névvel semmi baj persze). Egyszerűen nem lehet megtalálni a rendszerben, semmi nyomot nem találtam róla.
Hogy hogy kerültem ide, nem tudom, de továbbra is csak az hajt, hogy megtaláljam. Elég lenne, ha látnám, ha beszélhetnék vele pár szót. Tudod, olyan mintha egy luk lenne a világodban. Tanulsz dolgokat, látsz dolgokat, de ott az a luk, ami mögött érzed, hogy még sok minden van, amit látnod, hallanod, érezned kéne, de nem tudsz mögé látni sehogy.

Miközben mesélt, hirtelen ellepték a lakást az én és más hallott állatai, akik szintén visszajöttek. Ott volt az én drága kis Belusom is, teljes erejében, szikrázó fehér bundájával. De csak egy pillantást vetettem rá, tudtam, hogy nincs már sok időnk.

A következő pillanatban az utcán találtam magam. Ő is ott volt, éppen ásott. Helyet ásott a visszajött állatoknak, hogy legyen hova feküdniük, mikor ismét elveszi őket a halál. Szívszorító látvány volt az ő kiásott sírját látni. Most máshogy nézett ki: vékony volt, fiatalabb, helyesebb, de kétséget kizáróan tudtam, hogy Ő az.


Odasiettem hozzá, megálltam vele szemben közel és kérdeztem:

-    Mindjárt menned kell, ugye?- hadarva válaszolt, tényleg csak pár pillanatunk volt:
-    Igen, de előbb még megcsókollak!

Elkapta a derekam, odahúzott magához. Azt hittem, hogy csak a számra ad egy puszit, de hirtelen megéreztem a sürgető vágyát, ahogy a nyelvét erősen az enyémhez préselte.
Meglepődtem, de boldogan viszonoztam. Álmomban még a mozdulatát is éreztem.

Úgy ébredtem fel, hogy még mindig érzem a nyelvét a számban. Így is maradtam jó pár percig és rá gondoltam, belevéstem az emlékezetembe az egészet, majd újra elaludtam.

Egész nap a fejemben járt, és szorította össze a szívemet. A tudat, hogy visszament a halálba, csak ennyi jutott nekünk és soha többé nem látom- szívfacsaró volt.

Azért akartam megőrizni ezt az álmot, mert az egész nem a szexualitásról, nem a testekről, nem a fizikai vonzódásról, hanem a lélekről szólt. Arról, hogy valamilyen csoda folytán kaptunk pár órát, megismerkedtünk és éreztük, hogy összetartozunk. Még ha csak arra a pár órára is. De összetartozunk.