Októberi eső

Az esőben veretek előre, esernyő nincs nálam, nem is kell, bár hatalmas, nagy cseppekben és sűrűn esik az eső. A hajam már csurom vizes, a szűk utcácska árnyai, mint hatalmas, fényben láthatatlan karmok rajzolódnak ki a falakon. De engem cseppet sem érint meg a látvány, csak megyek. A szemeim előre irányulnak, pedig nem látom, amit nézek, mást viszont nagyon is élénken látok. Az elmúlt három napom maga volt a rémálom, most pedig kimerülten megyek előre, a fene tudja hova. Az elmúlt három nap alatt derékba tört mindenem, és még csak fel sem fogtam rendesen, ezért nem üvöltözök torkom szakadtából, helyette csendesen sétálok az esőben.

Meglátom a fényt az alagút végén egy kiskocsma képében. Nem vagyok nagy ivó, nem is voltam, de most kedvem támadt leinni magam egy csöppet, kiengedni a gőzt, ahogyan csak lehet. Szerencsém van, egy újságárus bódé van a kocsma mellett, veszek egy doboz cigit is. Életemben, ha kétszer gyújtottam rá, a feleségem nem szerette, én is csak gyerekként szívtam párat, hogy kipróbáljam, ezért igyekeztem valami könnyebb, hogy ne idegen szót használjak, diétás cigit választani. Egyszer élünk, ez után a tüdőrák már megváltás lenne.
Bemegyek a kocsmácskába, kiderül, hogy étterem és kocsma keverten, de nem vagyok éhes, bár ez alatt a három nap alatt jó, ha megettem egy szendvicset. Keresek egy kis árnyékos, eldugott sarkot, befészkelem magam, és reménykedek, hogy a halk zene is a csöppnyi zsivaj majd eltereli a figyelmemet. A pincér mégis csak megtalált, bármennyire is jól elbújtam.
- Jó estét, mit parancsol? – meglep, hogy emberi hangnemben beszélnek az ilyen helyeken, habár ha jobban belegondolok, nem egy lepukkadt hely ez.
- Hozzon egy nagy korsó sört!
- Enni mit kíván? – fenemód udvarias ez a csibész pincér, biztos a borravalómra hajt.
- Semmit.
- És milyen sört óhajt?
- Mindegy – legyintek, jelezve, hogy megelégeltem ezt az egészet.

Fél perc, és már itt is van a sörömmel, aranysárga, habos, kimondottan gusztusos látvány. Belekortyolok, kesernyés, újabb korty, még mindig az, de mint ha szűnne a kellemetlen íz, aztán a harmadik, a negyedik, végül pedig az ötödik korty után már egészen pofás íze van, kimondottan tetszik, csak szomjas lettem tőle, így jött a hatodik, hetedik, majd a sokadik korty. Mire észbe kaptam, elfogyott a sör. Minden jó három napig tart, ez meg talán három percig sem. Hogy mi a baja a pincéremnek, nem tudom, de már megint jön, de kellemetes meglepetést okoz, van nála még egy korsó sör.
- Sejtettem, hogy felejteni akar, arra meg ez a legjobb mód – majd leteszi a korsót, és tovább megy.
Ezt nem udvariasan mondta, mégis barátságosabb volt, mint a fennkölt stílusa.
Ott van előttem a második korsó sör, de nem akaródzott kiinni azt is, inkább szünetet tartottam a vedelésben. Elővettem a cigit, gyújtót is vettem mellé, meggyújtottam a fehér koporsószöget, majd a letüdőzés után krahácsolva konstatáltam, hogy a leggyengébb férfi cigi is erős nekem, de csak nem tettem le. Pár slukk után már ülve szédültem a szokatlan hatástól, de nem érdekelt, ha már elindultam az önpusztítás útján, akkor csináljuk!
Egy teljes szál(!) elpippantása után csak magamba húzódva bámulok kifelé a fejemből. Egy-két emberke, nincs nagy forgalom, páran esznek, de java részt a sanknál isszák a töményeket, füst kavarog a fejük fölött, elmélyült beszélgetéseket folytatnak, az alkohol hatására vadul gesztikulál némelyik.
Csak én vagyok magányos, csak én ülök egyedül, egyedül a gondjaimmal.
És hogy végre elmondjam, hogy mi az, ami miatt a legális drogokhoz nyúltam? Na jó, elregélem, de csak azért, mert ittam és most jókedvem lett.

Három nappal ez előtt borult be az ég, mindkét értelemben: három napja esik egyfolytában, és három napja borús a lelkem is. Nem kell valami nagyon eredeti és nagyon frappáns történetet várni: előbb értem haza a kelleténél, és rajta kaptam a nejem egy férfival. Azt az asszonyt láttam egy másik férfi ölében lovagolni, akivel le akartam élni az életem, akit hét éve szerettem, és aki számomra a világot jelentette. Szerettem, nem csak az alakja miatt, hanem a jelleme is megérintett, virág volt a rengeteg gaz közt, erre meg tessék! Szemérmetlenül csal meg a saját ágyunkban egy számomra vadidegennel. Összetört a látkép, persze, kissé bevadultam, a pasast anyaszült meztelenül hajítottam ki az utcára, majd le kellett ülnöm egy kicsit, hogy a vérnyomásom csöppet lejjebb menyjen, de amint észhez tértem, az én drágalátos feleségem is ment a szeretője után egy szál hálóingben, csupán csak azért, mert mentegetőzni próbált. Mit tudhatott az az alak, amit én nem tudtam megadni neki az ágyban? Hiszen az is csak emberből van! Megmondhatta volna, ha baja van, de e helyett megcsalt, ki tudja, hogy mióta.

Ez miatt ittam ki a második korsó sörömet is, és a jókedvemet most enyhe szédülés váltotta fel. Hiába csalt meg, hét év az hét év, még mindig szerettem. Az ivás másik oka az volt, hogy nem tudtam mióta tartott a viszonyuk, lehet, hogy már évek óta az orromnál fogva vezetett, de titkon reméltem, hogy csak egyszeri alkalom volt. Akárhogy is, a házasságomnak lőttek, nem érzem magam képesnek arra, hogy megbocsájtsak a feleségemnek, és ezt ne is várja el tőlem senki.
- Kér még egyet? – jön oda a pincér.
- Ige – nyögöm ki az elharapott végű szót, magam is meglepődök azon, hogy mennyire nehezen megy az értelmes, artikulált beszéd.
A harmadik korsóm csak fele akkora, mint a másik kettő, a pincér valószínűleg látta rajtam, hogy nem szoktam hozzá az italhoz, és már az is a csodával határos, hogy ettől a két korsótól nem csúsztam az asztal alá.

Újabb szálra gyújtok, ezt már kissé jobban fogadja a tüdőm, nem krákogok, bár még most is kaparja a torkom. Szédülök a sörtől és a cigitől, képek villannak be azokból az időkből, amikor még boldogok voltunk, aztán bármennyire próbálkozok ezeket megőrizni, mindig felváltják a helyét azok a képsorok, amelyeken a feleségem a szemem láttára csal meg egy senkiházival. Rém felmérgelődtem ezen, úgy hogy ezt a korsót is kivégzem. Nem is iszom, szabályosan nyelem a sárga szeszt, nem is csoda, hogy hirtelen a fejembe áll. Csak ülök csendesen, még a gondolkodás is nehezen megy.
- Jól van?
- Aha – morgom halkan a pincérnek, aki kiszúrta, hogy berúgtam, mint a csacsi.
- Fizet?
- Ja – kezdtek el turkálni a zsebemben, reménykedve, hogy találok valamennyi pénzt, szerencsém van, pont annyim van, amennyi kell.
- Hívjak egy taxit? – ezt bizalmas hangon kérdezte, nem is pincérként, hanem haverként.
- Nem kee, mejek gyalo – a beszélőkémnek lőttek a mai estére, mégis meglepődtem saját magamon, hogy ennyire nem megy már a beszéd. Nem is beszéd volt ez, inkább csak morgás.
- De zuhog az eső!
- Nem baa, nem vók cukorbó – megpróbálok feltápászkodni, és láss csodát, sikerült egymagam felállnom. Most már csak el kell indulni. Jobb láb, majd bal láb, aztán megint jobb, és már megyek is az ajtó felé.
Megkapaszkodok az ajtóban, rágyújtok a mai harmadik méregrúdra, és elindulok haza az esőben, ami még mindig nem enyhült. Reménykedek, hogy az októberi hideg és a víz ütlegelése felpezsdíti a tudatomat, miközben ugyan azon a szűk kis utcácskán megyek visszafelé, amelyből jöttem. A falon levő árnykarmok a szemeben most elmosódott foltok, nem félelmetesek, különben is csak alig tudok tájékozódni.

Másnap reggel arra ébredek, hogy sikeresen hazaértem, és hogy a nappali kanapéján alszom. Furcsát álmodtam, mint ha elmentem volna egy kocsmába berúgni. Biztos csak álom volt, de akkor mi ez a füstszag? A kabátom! Cigifüst! És én is bűzlök! A fejem búg és szédül, ezek szerint... Mégsem álmodtam ezt az egészet?
Rettenetes szégyenérzetet érzek az miatt, hogy felejtés céljából az alkoholba menekültem. Ez nem ismétlődhet meg, nem szabad megismétlődnie, változtatnom kell a dolgokon, csak még azt nem tudom, hogy melyik irányba: próbálkozzak békülni a nejemmel, vagy kezdjem előröl az életem? Nehéz döntés, mindkettőtől rossz szájíz tör rám. Mindenek előtt le kéne tusolnom és fogat kéne mosnom, mert még az Orbit is lekonyulna a leheletemtől, aztán ennem kéne valamicskét, és után majd meglátjuk.