Nyárutó

Szellő kerekedik, az eddig merev víztükör csendesen fodrozódni kezd, a benne lévő fák és a túlsó part képe imbolyognak, mintha egy valószínűtlen világ torz képződményei lennének. De a szellő nemcsak a víz felszínét cirógatja, hanem egy hétéves forma kisfiú homlokát is meg-megsimogatja miközben játszi könnyedséggel már a fák leveleit rezegteti meg.
- Ősz lesz. - susogják és fázósan egymáshoz simulnak.

Pár pillanat, az előbbi kis légmozgásnak se híre, se hamva eltűnt ahonnan jött, a semmiben.
Csak a kisfiú kapja fel a fejét kissé. Felriasztotta ez a szellő merengéséből és most nem tudja elkapni az előbbi gondolata fonalát. Annál is inkább, mert ő is érti, mit suttognak a falevelek tudja, nemsokára megérkezik az ősz. Laci, a fiúcska hirtelen elhatározásból hanyatt fekszik a zöld füvön. A Nap gúnyosan nevetve tűz a feje fölött de ez a nevetés egy fokkal színtelenebb és fakóbb. A júliusi nagy melegek már elmúltak. Csupán az égen sűrűn úszó felhők mutatnak némi megértést. A természet talán becsaphatja magát, de Lacit nem. Ő már látta egy-két fán a sárguló lombokat, sejti, hogy azok felhők az eljövendő szürke esőzéseket hordozzák magukban. Az idő viszont még meleg, a nyár nem hagyja magát olyan könnyen legyőzni, hanem inkább húzza-halasztja az elköltözködést, hogy jól eszébe vésse az embereknek mit jelent a számukra: boldogságot, mámort, szabadságot. Laci tisztában van ezzel a ténnyel. Okos fiú ő: az idén szeptemberben megy a második osztályba. Fáj neki a víg gondtalanság elveszítése, hiszen épphogy belekóstolt már mehet vissza az iskola falai közé koptatni hónapokon át a padot.
- Majd csak elmúlik valahogy. –gondolja magában dacosan.
Elmúlik, igen… Jaj, várhatna az iskola, várhatnának a korai kelések, várhatna Kovách tanár úr a számtan példáival… várhatna még az egész felnőttlét a maga minden nyűgével együtt! Jól van de legalább csak eddig, az utolsó ilyen szép délutánok egyikéig. Hadd nyújtsuk utoljára örömünkben karunkat az ég felé tudva, hogy nemsokára a mindennapok bilincseinek súlya húzza alá.

A besötétedő alkony hűvös csókkal kelti Lacit mély álmából. Elaludt a parton, szundikálása hosszúra nyúlt mivel senki sem volt a közelben aki megzavarja őt. Esteledik, haza kell mennie. A belvárostól távolabb eső szerény kertes házba várják haza. Laci a városon keresztülvágva igyekszik otthona felé.
Sietve egy kocsma mellett halad el. Az ajtóban tarka ruhába öltözött lány álldogál. Festett arcával csábosan tekintget az arra járó férfiak szemébe. A fiúcska megáll megszemlélni ezt a rikító szövetekbe bugyolált fehérszemélyt. Bámulva néz rá.
- Ha valaki ennyire csillogó kelmét húzhat magára, biztos jól megy a sora - elmélkedik.
A cifra leány csak kis idő múlva veszi észre a legénykét. Eleinte bosszantja a jelenléte, idegesen kapja ide-oda a fejét Laci érdeklődő pillantása elől. Egyszer mégis találkozik a két szempár. Végigméri a kis embert. A nő arca hirtelen már szenvedő, szemei könyörögve majd könnyben ázva merednek Lacira. Laci nem érti. Miért kell valakinek sírni, mert drága ruhát hordhat? Tovább sétál. A cifralány utánanéz egy darabig. Itt megy előtte a bánattalan ártatlanság, amiből ő mindörökre ki lett rekesztve, helyette vad színekbe kendőzött kényszeredett bujasággal kell pár garasért adóznia, hogy éhen ne vesszen. A következő percben azonban újra mosolyog, színlelt kacajjal küzd fennmaradásáért.

Újabb házak, utcák váltakoznak. Laci kitartóan gyalogol pontos, nem téveszt irányt. Az egyik hosszú utcán egy munkásruhába öltözött fiatalember tart szemközt a gyerek felé. A kezében jó pár vékony papírdarabot tart. A havi fizetését. Ujjong, néhányszor lelkendezve lóbálja a levegőben a bankókat. Átmelegedett arccal vidáman forgatja kezeiben a kapott pénzt. A kisfiú őt is szemügyre veszi.
- Hát igen, akinek pénze van annak általában jókedve szokott lenni, akinek pedig sok van az pedig még vidámabb- jegyzi meg halkan.

A férfi fejében valami nyomasztó gondolat suhanhat át, mivel egyszerre meglassulnak léptei, arca elszíntelenedik és az előbbi életerős testtartás helyett valami fáradt megtörtséget mutat az alakja. Felnéz a magasba, zsebébe gyömöszöli a bankjegyeket. Szótlanul folytatja útját, miközben keserű zokogást próbál elnyomni magában. Némi foszlány aztán akaratlanul felszínre tör ami a fiúhoz is elér. Az ember most nem törődik azzal ki nézi, észre sem veszi Lacit úgy megy tovább. A férfi küzdött a pénzért de valahogy mégsem ezért hajtotta magát. Hiába tartja kezében a fáradságos munka gyümölcsét. Nem telik bele sok idő kiadja kezeiből, olyasmiket szerez be, amire tényleg szüksége van de csak ezekért a papírdarabokért kaphatja őket meg. Egész életén át futni fog ezek után a lelketlen fém,- és papírcsomók után mégse azok jelentik számára a szükségletei kielégítését jelentő dolgokat csupán eszközök lesznek azok elérésében. A gyermek persze ezen sem tudott napirendre térni. Értette, hogy a felnőttek azért bánatosak, mert nincs pénzük de, hogy egy felnőtt azért legyen szomorú, mert van neki, ezt nem tudta magában hova tenni.

Beesteledik mire hazaér. Kicsit megszidja az anyja a késői távollétért, aztán feküdni küldi. Másnap egy délelőtti órában a nagypapa térdén üldögél.
- No, Lackó! Mit láttál tegnap te kis világcsavargó?- kérdezi incselkedve az öreg.
Laci nagyapja felé fordítja a fejét.
- Semmi érdekeset papi. Csupán embereket az utcán, csak embereket…
Felettük lassan beborul az ég. Otromba felhők takarják el a dölyfös napkorongot, egyre inkább távozásra szólítván fel az aranykalászos, gyönyörű nyarat.