Nem leszek többet marslakó!

A baj ott kezdődött, amikor a rendező kijelentette, hogy a hajam túl zöld, a szemem túl piros és a számat legközelebb ne kékkel, hanem citromsárgával rúzsozzam ki.
Na, ekkor nekem az egészből elegem lett. Ott hagytam a forgatást és bementem az öltözőbe, hogy visszanyerjem valamivel megnyerőbb és sokkal nőiesebb emberi külsőmet: farmernadrág, póló és némi smink.
Az a helyzet, hogy nem valami testre szabott szerepet kaptam:
három műkezemet nagy nehezen lecsatoltam és a barna taréjoktól is sikerült megszabadulnom.

Kissé vadul szedhettem le a gönceimet, mert a lányok megjegyezték, hogy ma a szokottnál is jobban kiborultam.
Hát hogy a fenébe ne?
Eljátszani egy idióta két és fél méteres marslakó szerepét, amikor én össz-vissz 150 cm vagyok! Marha jó!
Ráadásul a rendező egy pancser. Arról nem is szólva, hogy a partnerem egy négy keréken gördülő, kimustrált mosógép és egy bűzös kuka keveréke. Szerep az ilyen? Egy frászt!
Én ugyan végeztem ezzel a bandával. Keressenek maguknak más balekot!
A fizetésemet azért felvettem, biztos, ami biztos.
Kiviharzottam a filmstúdióból, be a büfébe. Azt a tolongást, ami ott volt! Éppen valamelyik kosztümös film szereplői költötték el az ebédjüket, ha minden igaz, akkor a Notre Dame-i toronyőr című klasszikus mű 107. feldolgozásának a szereplői.

Ezt onnan is gyanítottam, mivel már csak egy kicsi, gnóm emberke mellett volt hely, amit elfoglalhattam. A gnóm egyetlen szemével barátságosan kacsintott rám, aztán megvakarta a púpját és tovább szürcsölte a levesét. Kellemes látvány.
Mire befejeztem az ebédemet, sajgott a hátam piszkosul, mivel néhány páncélos alak az én hátam mögött vonult el, hatalmas karddal az oldalán és egyik sem állta meg, hogy ne bökjön belém, ha csak véletlenül is.

A kellemes kis ebéd után kerestem egy csendes zugot – elég nehéz a filmgyár területén ilyet találni – ahol nyugodtan elszívhatok egy szál cigarettát.
Azon a helyen legalább 5 éve nem forgathattak. Egy western film díszletei, vagy inkább annak maradványai árválkodtak a poros téren. Leültem a Saloon feliratú műintézet lépcsőjére, azután rágyújtottam.
Csönd és béke körülöttem. Hm… Az ember el sem hinné, legalábbis az nem, aki engem ismer.
De azért ne ijedjenek meg. Az a nyugalom, legfeljebb, ha két percig tartott. Felbukkant ugyanis Steve McLean rendező – alkalmanként producer – és már túl késő volt ahhoz, hogy elbújjak előle. A múltkor ugyanis meglógtam a filmje közepén, mert nem akartam egy igazi cápával versenyt úszni.
- Hello, J.D.! – üvöltötte és dagadt testét felvonszolta három lépcsőfokon.
- Hello! – morogtam és igyekeztem minél nagyobb füstfelhőt eregetni, hogy ne lássam azt az undorító hájfejét.
- Volna egy szerep a számodra, J.D. – szuszogta.
- Oroszlánvadászat, vagy valami mérges kígyó?
- Ugyan, ugyan! Ez egy normális szerep.
- Képzelem. Minimum három orrszarvú fog keresztültaposni rajtam.
- J.D.!
- Mondtam már, hogy Jenny-nek szólíts!
- Ugyan! Mindenki J.D. – nek hív!
- Te azzal ne törődj! Neked Jenny Dean vagyok.
- OK, Jenny. Szóval ez egy remek szerep. Te belevaló lány vagy…
- Már rossz! – intettem – Ne is folytasd! Ha így kezded, hogy belevaló lány… - és már magam előtt láttam, amint kétszáz mérges kígyó között kúszva kell puszta kézzel megölnöm egy bivalyerős kommandóst…
- Hagyd, hogy végig mondjam! – szólt és nekidőlt a korlátnak. El is csodálkoztam, hogy nem dőlt ki.
- Egy állatszelidítőt kell eljátszanod.
- Atya, Isten Steve! Valami fenevad karmai közé akarsz küldeni? - pattantam fel és a füstfelhő hirtelen szertefoszlott.
- Kutyaidomár lennél. Aranyos, iskolázott ebek. – győzködött tovább – Helyes kis dögök, tényleg!

Kicsit meghökkentem. Ez tényleg veszélytelen szerep. Már ha nem rotweilerekről van szó.
- De a kutyák harapnak! – jutott eszembe ez az elég bugyuta érv.
- Ezt harapnak, ni! – kiáltotta és egy illetlen kézmozdulattal illusztrálta a mondatot. – Vén ebek, mind a tizen! Szeretnélek kiengesztelni a múltkori cápa ügy miatt… Elvállalod?
Vállat vontam.
- Hát… a fene egye meg! OK! Mikor kezdünk?
- Holnap után. Csütörtökön. Reggel 8-ra gyere a 12-es stúdióba. Klassz vagy, J.D.! Szevasz!
Steve elkacsázott.
Megint egy újabb szerep. Egész jól megfizetve. Bár McLean-nel erre most nem tértünk ki, de nem is szoktunk soha. Ő az egyetlen rendező-producer, akiben pénz dolgában vakon megbíztam. Ritka az ilyen ember. Sajna.
Csütörtök délelőtt
Végre megkezdődött a forgatás.
Öregem, mire ez a bagázs összegyűlik! Mint általában, ma is Steve McLean volt az utolsó, aki befutott.

Lihegve roskadt a rendezői székbe, azután vég nélkül osztogatta az utasításait. Üvöltözött, siránkozott, de úgy, hogy még a főszereplőt is felülmúlta. Oscar díjas alakítás volt.
Én egész nap csak tébláboltam itt-ott, mert az én jelenetemet csak pénteken forgatjuk majd. Addig is a 10 „kivénhedt” snauzerral ismerkedtem. Ilyen vadóc, eleven kis dögökkel még nem volt dolgom. Még hogy ezek vének! Legfeljebb, 2 évesek lehetnek. Teljesen egyformák, mind a tízen, ráadásul a nevüket képtelenség megjegyezni. A gazdájuk valamelyik gyenge pillanatában arab emírekről nevezte el őket, így az egyszerűség kedvéért besorszámoztam őket, úgymint: egyeske, ketteske, hármaska stb.
A film egyébként egy cirkuszi társulat életéről szól. A főszereplő egy kivénhedt biciklista, akinek a kerékpárgumiját az egyik légtornász mindig kilyukasztja. Megható történet. Az én szerepem meglepően sok. Ez most komoly!

A kutyákat egyszer valaki kiengedi a tudtom nélkül, és ezek a csintalanok kiszöknek az utcára. Természetesen a sintér begyűjti őket, amit én csak az előadás előtt 1 órával tudok meg. Gondolhatják, mi következik ez után! Lázas kutatásba kezdek, bolyongok a zuhogó esőben (a hatás kedvéért zuhog), gonosz kutyakereskedők állják utamat, ellopják az autómat, de végül is a kutyákat sikerül megmenekítenem a gonosz sintér bárdja elől és az előadás közepére befutok az ebekkel.
Estére úgy megszerettek a kutyák, hogy alig akarták elengedni a nadrágom szárát. El is határoztam, hogy ilyen kedves kis ördögöknek kijár valami finomság, úgyhogy másnap kapnak valami kutyának valót.
Péntek délután
Tíz hatalmas velős csonttal állítottam be a forgatásra. Micsoda öröm volt! Legalábbis a kutyák részéről.

A jelenetem felvétele aránylag minden komplikáció nélkül zajlott le, bár többen nehezményezték, hogy a csavargós jelenetnél kicsit kíméletesebben is rúghattam volna a támadómat, és legközelebb, ha káromkodni kell, csak azt mondjam, ami a forgatókönyvben meg van írva.
Szombat reggel
Hajnali kettőre fejeztem be a munkát, de reggel 9-kor ismét forgatnom kellett néhány mellék jelenetet. Hamar túlestem az egészen, utána rohantam a szinkronstúdióba, azután a TV-be, majd a rádióba, később vissza a TV-be, majd onnan a diliházba.
(Ez utóbbi csak vicc volt.)
A vasárnapom valami csoda folytán szabad volt, így kimentem a tengerpartra süttetni a hasamat.

Természetesen ez sem ment zavarmentesen, mert egy feldúlt idegen nyakon öntött egy vödör vízzel, miközben én édesdeden szunyókáltam a napon.
Amikor négy-öt napozó fruskán áthaladva végre leterítettem a merénylőt, értetlenségemnek hangot adva megkérdeztem tőle, ugyan miért tette, mire ő azt felelte, hogy látta a legutóbbi filmemet (a szerencsétlen), amiben én egy gyermekfaló zöldpaprikát játszottam és ő úgy gondolja, hogy ez a film egy nagy baromság (pontosan ezt a szót használta), és az óta a gyerekei ordítanak, mint a sakál, ha zöldpaprikát látnak valahol.
Hiába, ez a népszerűség átka, állapítottam meg igen bölcsen, és közöltem a feldühödött úrral, hogy legközelebb ne engem, hanem a rendezőt tisztelje meg vízzel, és ha lehet, ne csak egy vödörrel. És talán azon is el kellene gondolkoznia, hogy a sok zöldség (nézése) milyen káros is lehet a fiatalkori szervezetre…
Ezt az incidens leszámítva, nyugalmasan telt el a hétvége.
Hétfő reggel
Besiettem a filmgyárba, de mielőtt elkezdhettem volna a munkámat, a stúdióban hasra estem egy ott felejtett kábelcsomóban és eltörtem a bal lábamat. Kihívták a mentőket, azok meg (külön az én kívánságomra) szirénázva bevittek a legközelebbi kórházba.
Begipszelték a lábamat és az orvos közölt velem, hogy két hétig jobb, he el sem hagyom a kórtermet.

Nem tudom, hogy az én épségem, vagy a többi beteg biztonsága érdekében döntött így az orvos, minden esetre én két hétig valóban nem mozdultam ki a kórteremből.
Szerencsémre így is mindig mindenről értesültem, ami a filmgyárban történt, mivel rengeteg látogatóm volt. Egyik nap Steve McLean állított be vigyorgó képpel és hatalmas rózsacsokorral.
- Hello, J.D.! – üvöltötte már messziről, felverve öt alvó beteget. – Nagyszerű hírem van! Készen van a film! – kiabálta a kórterem kellős közepén és egy színpadias mozdulattal az ágyamra hajította a csokrot.
Mindenki McLean felé fordult, senki nem tudta, vajon ez a terebélyes férfiú látogató-e, vagy csak az idegosztályról szökött-e el?
- Halkabban, az Istenért! – könyörögtem.
- Nem is örülsz? – üvöltött rendületlenül.
Leroskadt az ágyamra, mire a szerencsétlen bútordarab „fájdalmában” nyikordult egyet.
- A premier 3 hét múlva lesz. Remélem, te is ott leszel!
Bágyadtan bólintottam.
- Rosszul érzed magad, J.D.? Melyik lábad is tört el?
- A bal.
Steve a takaró fölött gyengéden megkopogtatta a gipszet, rám kacsintott, azután vigasztalóan azt mondta:
- Eb csont beforr!
3 hét múlva, hétfő este
Eljött a nagy nap!

A szakma legjobbjai ülnek a székekben, szemük a vászonra tapad, izgalmukban a körmüket rágják, és amikor a film utolsó kockája is lepereg, tomboló tapsviharban törnek ki.
Úristen! Ezeknek tetszett a film!
Mindenki Steve McLean előtt tolong, hogy gratulálhasson, utána odasereglenek hozzám, szerepajánlatokkal halmoznak el (főleg olyanokkal, ahol kutyákkal kellene játszanom), ez egekig magasztalják a tehetségemet és néhány részvétteljes megjegyzés is elhangzik a begipszelt lábamra.
Az újságírók körülvesznek minket, kérdésekkel ostromolnak, de annyival, hogy csak minden tizedikre tudok válaszolni.
Nagy bulit (bocsánat, fogadást!) rendeztünk, ahol megszavazzák, hogy én legyek az év felfedezettje, és erre annyit isznak, hogy éjjel 1-re már mindenki tök részeg.
Az ünnepelt (mármint én) a sarokban hortyogok, gipszelt lábam mellett egy üres pezsgősüveggel.
Az ébredés lassú és fájdalmas, a másnaposság elkerülhetetlenül kúszik fel a gyomromból a fejembe.
Az utcán fogok egy taxit, hazafuvaroztatom magam és minden lelkiismeret furdalás nélkül, cipőstül fekszem be az ágyamba és alszom tovább.
Kedd

A reggeli lapok a mi filmünk méltatásával vannak elfoglalva, kisebb-nagyobb dicshimnuszokat zengenek McLeanről és rólam, és természetesen a kutyusokról.
Azt sem tudom, hová legyek örömömben.
A szomszédok (akik eddig még köszönni sem igen akartak), elözönlik a lakásom legrejtettebb zugait is, és mindenki az én nagy tehetségemet dicséri és jegyeket kérnek a filmre.
Mire a szomszédok kitisztulnak a lakásból, dél felé jár az idő, nekem pedig rég a filmgyárban lenne a helyem.
Végül is délután kettőre befutok, és ott újból kezdődik az ünneplés, amiből kezd elegem lenni.
De a sors úgy akarta, hogy megmenekít az újabb gratulációk özönétől… egy, a jobb lábamra dőlő díszlet képében.
Lábtörés, mentők, sziréna, két hét kórház.
Meg még egy hónap, mert kiveszik a mandulámat, és a vakbelemet is. Mire kikerülök a kórházból, a filmet Oscar díjra jelölik, és meg sem lepődöm, amikor el is nyeri!

A díjkiosztó ünnepségen tíz ugató, nyüzsgő snauzer társaságában veszem át a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart. A köszönő beszédem hatalmas röhögésbe fulladt, amikor az ebekből négy úgy gondolta, hogy a mikrofonállvány nem mást, mint egy szép sudár fatörzs…

Nos, 25 évesen itt állok egy Oscar díjjal, tele tettvággyal és boldogan, hogy soha többé nem kell már elfogadnom olyan szerepet, ahol 2 és fél méteres marslakót, gyermekevő zöldpaprikát, csorba tejesköcsögöt és hasonlót kell eljátszanom…
Öt évvel később:
Részlet Amadeus Morgen, svéd filmkritikus cikkéből:
„… és ezzel Jenny Dean a legtökéletesebb színésznő, akit pályafutásom során, a filmvásznon láthattam, mert senki más nem tud olyan kifejezően eljátszani egy rozsdás kályhacsövet,
mint ő!”